Note: Images of the original pages are available through
      the the Google Books Library Project. See
      http://www.google.com/books?id=i05AAAAAYAAJ

BUDA HALÁLA.

HÚN REGE.

IRTA

ARANY JÁNOS.

A m. akadémia által Nádasdy-dijjal jutalmazott mű.

PEST, 1864.
KIADJA RÁTH MÓR.

_Jelige:_

(Ethela) Budam fratrem suum manibus
propriis interfecit… eo quod… metas
inter fratres stabilitas transgressus fuerit
dominando.

_Sim. de Keza Chron. Hung._

_Pest, 1864. Kertész József gyorssajtónyomása, feldunasor 13. sz._

ELŐSZÓ.

Jelen költemény, a mennyiben Buda viszonyát
Etelével tárgyazza, teljes egész; de a
mennyiben későbbi fejlemények alapjául szolgál,
csak mintegy előjátékát teszi a nagy tragédiának,
mely a szerző gondolatában már megalkotva él.
Annál fogva, ha talán a költői nemesis ellen
kifogása lenne a birálatnak: kéri a szerző ezt
tekintetbe venni. Tudniillik e költeménynek is
egy _magasb_ egységbe kellvén összefolynia, nem
lehetett ennek _special_ egységét annyira bezárni,
hogy a továbbiakkal minden kapcsolata megszünjék.

Mi az elbeszélés ószerüen naiv formáját
illeti, az nem _affectatio_. Szerző annyira s oly
kizárólag jelen tárgyához tartozónak véli ezt,
hogy részéről képtelen vakmerőségnek gondolna
egy oly eposzt, melyben Attila szerepel, így
kezdeni: „Férfiat énekelek“… stb. míg a krónikák
egyszerü nyelvén sok mindent el lehet
mondani. Hanem ezt és a hasonlókat olvasói itéletére
bizza

_a szerző._

ELSŐ ÉNEK.
BUDA KIRÁLY MEGOSZTJA ÖCSCSÉVEL[1] AZ URALKODÁST.

Hullatja levelét az idő vén fája,
Teritve hatalmas rétegben alája;
Én ez avart jártam; tünődve megálltam:
Egy régi levélen ezt irva találtam.

Már Keveházába[2] Bendeguz megtére,
Rof[3] is oda szállott, jó Buda testvére;
Most Buda országol (mert ő vala közbül)
Atyja örökségén három fia közzül.

Tisza-Duna síkján, Zagyva folyó mellett,
Sátora egy dombon kék égre szökellett;
Ez vala a város, ez Buda királyi
Lakhelye, faművü sátor-palotái.

Nem szorul e város tetemes falakra,
Nagy henye kövekből nincs együvé rakva;
Az erőnek szolgál kirepítő fészkül,
Nem a pulyaságnak biztos menedékül.

Tündér palotának bizonyára hinnéd,
Melyet a fuvó szél tovalehel innét;
Mintha csak a földből kelne egy-egy ága,
Tornyosan áll s czifrán: a puszta virága.

Onnan Buda nyáját őrzi vala békén,
Szeliden országol húnok erős népén,
Lát egyenes törvényt, mint apa, mindennek;
Ül lakomát vígan; áldozik Istennek.

Egy nap is udvarhoz rendelte a főket,
Áldozni, tanácsba, összehivá őket;
Gazdag aranyhímmel vont falu sátorban
A nagyok, a bölcsek telepedtek sorban.

Ott vala, im, öcscse Etele királyfi;
Bendeguz atyjoknak éltes daliái:
Régi Szalárd, Bulcsu; – Torda öreg-táltos,
Szömöre a kádár és a gyula Álmos.

Ott sunnyoga hátul az idegen Detre;
Nem üle jobbágyként főfő kerevetre,
Tisztessége vagyon, de magát alázza,
Hódoló mosolynak arczát lepi mázza.

Hogy mind begyülének, ezek és a többi,
Hún ágak apái, hún seregek főbbi:
Fényével a homlok mind szegül Budára,
Ő pedig ily szókat veszen ajakára:

Az öreg Istennek adassék tisztelet,
Ki hadszekerén jár magas felhők felett,
Megűzi a rosszat lángtollu nyilával,
Jókra viszont jót ád két teli markával.

Tanácsot az ember bizva mikép leljen?
Kivált maga ülvén fejedelmi helyen?…
Ide-oda lelkét ugy verdesi baj, gond,
Mint hegy tetején fa szél mentibe’ hajlong.

Ki meri mondani: ezt teszem, ez jó lesz;
Községre, magamra, tisztelet-hozó lesz?
Nyilat is ellőjük – mindennapi példa –
Szél veri utjából, nem jut soha czélba.

Gonosz egy ló a tett: fölveszi gazdáját,
Hagyja előbb fékkel igazitni száját;
De neki-bogárzik minden kicsiségre:
Viszi tüznek-viznek, lehajitja végre.

Egyet tudok, a mi, emberi dologban,
Hogy sükere légyen, teheti legjobban:
Józan okos mérték. Ez folyamok partja,
Mely rohanó tettek árját visszatartja.

Mértékre a kalmár javait emelvén,
Ott űl az igazság, rúdja közép nyelvén;
Mértékkel a bíró feleket juháztat,
Közöli a vágást, engedve hibáztat.

Ott az egyenesség, ott pihen a béke,
Hol lebegő sulynak más suly nehezéke;
Két összefolyó víz háborogva indul
Míg színbe verődik – ám csöndes azontul.

Emberem az ember, ki, midőn vendégem,
Sem eszik, sem iszik túl rendes elégen;
A mi nem árt, éli; a mi fölös hagyja:
Tisztes öregségben az lész neme atyja.

Engem is oly szózat – Isten szava – inte,
Nem most, de szünetlen, és már eleinte:
Királyi hatalmom választani ketté;
A régi tanács, im, most serdüle tetté.

Mért nekem, egy szájjal, dús lakomán laknom?
Azt, ki velem egy-vér, onnan kitagadnom?
Bíró ha itélnék, kalmár noha mérnék:
Ilyen igazságot tenni bizony félnék.

Nem csökken az által húnok birodalma,
Hogy kétfele oszlik tetején hatalma;
Még terepélyesebb a fa, ha két águ,
Noha _egy_ sudar tán nagyobb magasságu.

Hatalmom telijét im hát ma kiöntöm,
Etele öcsémet királyul köszöntöm;
Két víz rokon árja igy lészen egyenlő,
Igy, tartani egymást, két suly elegendő.

Nem gondolom azzal fénynek apadását:
Egy fáklya tüzéről ha gyujtani mását;
Atyafi osztályban láng nem fogy a lánggal,
Sőt ragyog a kettő még telyesb világgal.

Én a sokaságot bírni tudom békén,
Te, mint hadi ménló kürtre riad fékén…
Légy te, öcsém, a _kard_; én leszek a _pálcza_;
Isten a jó tettet jóval koronázza! –

Igy szólva, felállott, s derekáról Buda
Nyujtá dali kardját Etelének oda.
Helybehagyák ott mind bölcs szavait, tettét,
Mivel öcscsét nála jobban is szerették.

Akkoron áldozni, vér-esküre mentek
Buda, Etel, és a többi tanács-rendek;
Áll vala udvarban megrakva nagy oltár,
Feltüzve a szent kard legtetején volt már.

Onnan imás szókkal ősz Torda levette,
Előbb Buda karján ereit pedzette,
Aztán Etelének szögzé hegye fényét,
Vére ugyan verte a gyula edényét.

Majd tiszta fehér mént, kin nem vala szeplő,
Kantár soha nem tört, nem nyűgöze gyeplő –
Ilyen lovat ólból pányván kivezettek,
Onnan, hol az oltár szent állati ettek.

Kardját az öreg pap kés módra fonákul
Markolva döfé, hol rengő szügyi tágul,
Messze kirántotta szablyával a vérét;
Bíbor szalag oztán tarkázta fehérét.

Összerogyott a ló. Most a garabonczok[4]
– Mint keselyü had gyül taglani uj konczot –
Bőrét lefeszíték, johait[5] fölmetszék,
Nézni a _nézőknek_[6] oltárra helyezték.

Akkor sem a táltos, sem más jelek-őre
Isten igazságát nem látta előre:
Nem látta, hogy e nap véres napok atyja,
Még a maradék is gyászolva siratja.

Örömmel a máglyát a gyula meggyujtá,
Láng lobogó nyelvét nagy egekre nyujtá;
Körben-karikában zendült magas ének,
Gerjedve hatalmas tülkök felelének.

Színborral edényét Szömöre oszlatta,
Izlelni előbb is Buda hősnek adta;
Csend vált egyszeriben a daliák nyelvén;
Ő pedig igy kezdé, poharát emelvén:

Had ura, im hallj szót, kinek neved ISTEN!
Igaz nekem ugy légy, mint igazán eskem:
Hogy e mai _szer_től soha el nem állok;
Etele öcsémmel visszát nem csinálok.

Serleg telijéből most oltárra önte,
Lenditve kicsínyég, társára köszönte:
S ivott valamicskét. Öcscse azonképen
A nagy örök esküt imádkozta szépen:

Hadak ura, Isten! az enyém is halljad!
Soha te ne segélj, ha cselekszem olyat,
Hogy e mai szertől valaha elállok,
Jó Buda bátyámmal visszát ha csinálok.

Erre ivott ő is. Azzal kavarintá,
Mind a maradékot oltárra zuhintá;
Serczegve a zsarát füstöt vete tőle,
Vérharagos lángok csaptak ki belőle.

Megdöbbene Torda. Hanem oztán másra,
Fordultak az elmék vidor áldomásra:
Éjfélig örömmel ittanak és ettek,
Hogy Buda és öcscse ilyen osztályt tettek.

MÁSODIK ÉNEK.
DETRE TANÁCSA.

Másnap az esztendő tavaszi reggele
Jó hún daliákra mámorosan kele;
Künn ragyogott ég föld fénye, vidámsága:
Benn küzd vala köddel az elme világa.

Künn már az arany nap sugarát elönti,
Mint páva ha büszkén tollait berzenti;
Szőke fodor felhők, hattyúi az égnek,
Úsznak vala tükrén a mennyei kéknek.

Tiszta az al-lég is, mintha üveg lenne,
Messzire a látás föl nem akad benne,
Reggeli szellőcske mosdatja hüs árral,
Csillan imitt-amott repeső bogárral.

Ám jó Buda mindezt, a sátor eresztül,
Látja, miként felhőn, nagy poron keresztül;
Az arany idő is neki halott-sárga,
Visszás neki Isten gyönyörű világa.

Benn pedig elméjét friss gond veri, hajtja,
Marczona józanság hidegen csúsz rajta,
Vád neki a mit tett, bánja ha mit nem tett:
Úgy rémlik előtte, minden dolga bűntett. –

Ímmost jöve hozzá Berni vitéz Detre,
Reggeli szokásból, kora üdvözletre;
Látta nehéz kedvét, hamvahodott képét:
Okosan kérdezte ura egészségét.

Azután elkezdi, szót szóra felelvén:
Terem a bölcs íge koros ember nyelvén:
De, ki állandóan be is váltja tettel,
Azt fogom én hívni nagy bölcs nevezettel.

Tegnap a mérséket ételben italban
Bölcs szóval ajánlád, nem volt panasz abban:
De ma fejed bánja, csikorogsz utánna,
S ha kinek beszélnéd, mosolyogva szánna.

Megkövetem arról királyi személyed,
Szabadon szólásom’ gonoszra ne véljed;
Hű szolgád vagyok én, az voltam atyádnak:
Harmadik öltő már, hogy a hunok látnak.

Mert, hogy Keveházán, Tárnok vize mentén
A nagy csata megvolt, Czezimornál szintén:
Elboritott minket tetemes nyíl, kopja;
Bendeguz atyádnak lettem hadi foglya.

Szolgállak azóta. Azelőtt, megvallom,
Gyülöltem, a hunnak ha nevét is hallom;
Tüz-víz e világon nem oly eskütt ellen,
Mint vala hún és gót egymás faja ellen.

Legelébb Tárnoknál víttuk a fő harczot,
Völgyébe ledönténk sok barna hun arczot,
Jó Keve nem volt már, nem Kádosa, Béla:
Még egyre világolt szász Detre aczéla.

Akkor megütének újfent Czezimornál,
Bendeguz alátört Hunbércz ködös ormán,
Nyila itt van most is, csontomba temetve:
Azóta nevem lőn: vashomloku Detre.

Birkoztam atyáddal erejim fogytáig,
Vérem apadtáig, inam szakadtáig;
Végre kezét nyujtá, ő az aczél marku;
Tetszett énnekem a becsületes alku.

Nem adott el rabbá hadi szolga képen,
Kótyára hunok közt nem ereszté népem;
Udvara közzé vőn fejedelmi sorral,
Szolgálni tanácscsal engede és karral.

S a honja-veszett nép, régi szabad gótok –
No hisz’ az is megvan, no hisz’ az is boldog;
Szárnyad alatt békén gyarapodva élnek;
Nem töri a járom; jól vannak szegények.

Én hát ennyi jóért ne fizetnék jóval?
Míg bírtam, erővel, – mig lehelek, szóval?
Bendeguz is gyakran, Rof is bekivánta
Vén Detre tanácsát; soha meg se’ bánta.

Neked is azt mondom (terhedre ne essék):
Bolond szeren indult amaz uj bölcsesség;
Mert valamint józan szavaid el-etted:
Olyan vala tegnap az a másik tetted.

Mértékre imbolygott a beszéded rudja,
De, a mit cselekvél, dőre, hebehurgya;
Nyilad is ellőtted, vaktába’, sebessen;
Paripádra ültél: vigyázz, le ne vessen.

Micsoda tanács ez – ember ilyet halljon! –
Az egy birodalom két főt hogy uraljon?
Féked egyik szárát hogy kibocsásd kézből? –
Soha, soha nem költ józan okos észből!

Mert vajon egy lóra két nyerget teszünk-e?
Két lovas egy nyergen tud-e ülni szinte?
Két tőrnek is, ugy-e, nem elég egy hüvely? –
Micsoda ész volt, hogy ilyen dolgot müvelj?

Tagot is embernek párjával az isten,
Ada csupán egy főt, urrá egész testen;
Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére,
Méhraj is indul csak egy anya röptére.

Ez a világ sorja. De te, bölcsebb mint az,
Te a dolgok rendén egyet csavarintasz;
Neked irott könyv is hazudik _rovásra_,[7]
Hiú mesemondó az üdők tanácsa.

Nem szegte hatalmát Hunor ősöd ketté;
Utána fia Bor ilyen osztályt tett-é?
Keve, Kajár, Béla, bölcs Keled és Dána
_Egy_ helyet egyenkint megűltek utána.

Igy Apos, igy Zombor s valamennyi előd
Zengő szavu dalban forog a nép előtt;
Igy Bendeguz és Rof, kit te nyomon váltasz:
Egyedül birá mind hunok országát az.

De te, bölcsebb mint ők, (visszafelé véljed)
Megfelezéd tennap királyi személyed:
Boldogtalan! ebből nagy leszen a kár még:
Hús, vér az öcsédé: te maradsz az árnyék.

Nem vádlom öcsédet: szive hozzád hajló:
De nyugtalan, ádáz, mint harczi szilaj ló:
Az is megural, ha bátran töri féked;
De ha kezed gyönge, nekivadúl, s véged.

Örülsz, hogy ez osztály atyafi jóságból –
Ne hidd! mivel esett hülye gyarlóságból;
Mint a hajós (mondják), ha támad a vihar,
Engeszteli önként becses marháival.

Megfogyatád önkint hatalmod egészét,
Hogy a fele’ árán megváltsd fele-részét;
Boldogtalan! itt nincs feles osztályban mód:
Feljött az erős nap, halványodik a hold.

Ne adja, hogy érjem, Isten, e baj végit:
De vér foly ez alkun, sok foly ezen még itt;
Ne adja tanulnod a temagad kárán:
De ha áldozat kell, te leszesz a bárány.

Engem a nagy vénség tart egyedül búra,
Nyúlik erőtlen, mint nyilak ázott húrja;
Mint tücsöké pusztán, gyenge szavam zümmög:
De, a mi veszendő, nem fordithatom meg. –

Igy zárta beszédét fejedelmi Detre.
Soká Buda nem lelt ép szót feleletre;
Mint sas fészkibe ha idegen sas szállna:
Verte vadul szivét az ijedség szárnya.

Végre süket hangon, mely kétfele vásott:
Mit tegyek?… im késő, mondotta, tanácsod;
Sok is a bánatra, de kevés a tettre.
Most közelébb hajlott Berni okos Detre.

Őrizd magad, ugymond, Etele hirétül:
Azzal Buda romlik, ha Etele épül,
S mely röpülő szárnyát terjeszti nevének,
Lészen neked, ugy tudd, halottas az ének.

Őrizd magad attól, gyenge szived’ lássa;
Félelem a gőgnek itató forrása,
Azzal veri szomját, növeli ártalmát;
Mig bátor eszesség letöri a szarvát.

Ketten uralkodtok: ő annyi, miként te:
No hát ne legyen több, vigyázz elejénte;
Színig ugyan tartja folyamot is partja:
De ha nő egy ujjnyit, messze kicsap rajta.

Két férfi birokban egyenlőn vetekszik:
Nehezen kél a ki egyszer alul fekszik;
És hegy tetejéről a kő ha megindul,
Le az aljig oztán nem áll meg azontul.

No hát eleinte szemesen ügyeljed,
Hogy el ne szoritsa közös ülőhellyed,
Mert sanyarú lesz majd ülni kicsiny szélen,
S visszakapaszkodni földre-bukó félen.

Atyafi jóságból, puha békességből,
Oda ne is engedj semmit a tiédből;
Mert mikor az ijjnak enged egyik szarva,
Félrerug a másik, noha nem akarja.

Nem mondom, öcséd is gonosz akarattal –
De bizony rád nő, ha gyengének tapasztal;
Viszi saját kénye, rohanó dagálya:
Mint ha szelet fogván megered a gálya.

Im eleget mondék. Te fogadd tanácsom.
Tartok, nehogy itten Etele meglásson.
Szeretem én őt is: de Budát meg féltem,
Mert messzire látó öreg időt éltem.

Ily szóval az agg hős elmene dolgára,
Hagyván Buda lelkét hánykódni magára;
S hánykódik vala ez, mint habon a csónak,
Forgatván elejét és végit a szónak.

HARMADIK ÉNEK.
A TANÁCS VISSZÁJA.

Még Budaszálláson Etele is múlat,
Ott tartja vigasság és rokon indúlat;
Buda egyik legszebb palotáját lakja;
Nem is igen készül haza Etellakra.

Veszi hegyes tőrét, az aranyos metszőt,
Puha rózsafába levelet ír, tetszőt,
Szeretetből irja, szeretetből küldi,
Szerető kivánság gondolata szűli.

Irja Ildikónak, Aladár anyjának,
Valamennyi között első asszonyának:
Udvara díszével fejedelmi társa
Vigadni siessen, föl Budaszállásra.

Buda neje, Gyöngyvér[8] is sürgeti jöttét,
Hogy Aladárt lássa, első fi-szülöttét;
Ő maga is sínli, hogy távol a gyermek,
S messzi van egymástól lobogó szerelmek.

Íme az esztendő tavaszi zöld szinben
Újulva köszönt bé, csupa öröm minden;
Etelének is most esztendeje fordul:
Tavasza megnyílott, szive-teje csordul.

Örömáldomásra, irja, hogy e végett
Fölveri hadastul az egész hun népet,
Veri elébb vadra, aztán lakomára:
Hova édes társát szerelemmel várja.

Sátora nyitjánál most álla meg épen
S örül Detre vitéz, leli jó kedvében;
Görbe szikár testét kardon alig vonja;
Hanem a beszédet ügyes észszel fonja:

Beh jó, kinek (ugymond) szolgál az egészség,
Barna piros szinben a férfiu épség;
Ki érzi, jövendő számos fiak atyja:
Jó kedve az ollyat soha el nem hagyja.

De az öreg ember csak tövis az ágon,
Látja, hogy ő nem kell ezen a világon,
Ide-oda zsémbel, zörög mint a haraszt;
Érzi, hogy oly vendég, kit senkise’ maraszt.

Engem is itt únnak – érzem, tova hínak;
Örömest lennék már vendége Odinnak:[9]
Vada húsát enném, méhsört vele innám,
Háza előtt a bajt ifiodva vínám.

De talán engem már itt feled a Norna;[10]
Velem egy ívásu senki nem él korra;
Fiaim a harczban, kedves unokáim
Elfogytak előttem, Bendeguz csatáin.

Oda vannak mind, mind; szanaszét hevernek.
Lettem magam ujra másodszori gyermek;
Mint gyerek a bölcsőn néz csak tehetetlen:
Nézem a világot elfolyni felettem.

Karom agg; de látni, azt eleget látok:
Sokat a mi volt már; keveset ujságot;
Mert nem is új nékem e világon semmi,
Kire más példát ne tudjak elővenni.

Láttam, hogy a nap, hold, az örök menny sátra
Ma is az, ki tennap, s ama kéklő Mátra:
De az ember dolga soha nem állandó,
Keze-műve pusztúl, maga is halandó.

Láttam hiu voltát emberi dolognak,
Hamari felhágtát, hamar estét soknak;
Királyok elestét, birodalmak vesztét:
Diadallal kezdték, czudarul végezték.

Láttam arany béke zavaros bomlását,
Mialatt még iszszuk vala áldomását:
Nosza most, kard-ki-kard! haj-előre, kopja!…
Vértől csurog a nép eskütevő jobbja.

Igazat én láttam fordulni hamisra,
Drága nemes gyöngyöt éktelen kavicsra;
Méhsört savanyúvá, örömet is búvá,
Bátor bizodalmat riadó gyanúvá.

Atyafivér vizzé, sőt epe-méreggé
Hogy változik átal, ezt látom örökké;
Ez vagyon árúló, sese-susa szóktól:
Őrizd magadat te a fülbesugóktól.

Mert az ilyen szó bont tömör egyességet,
Vékony repedésbe feszíti az éket,
Feszegeti halkan, míg hasad és szétdül:
No tehát őrizkedj’ afféle beszédtül.

Budának is én ezt mondom vala szinte,
Mert nálad idősebb, nem is oly őszinte:
Koros ember gyengül, rebeg az mindentül,
Egy kicsi szellőre talpig összerendül.

Mert fél az erőstől titkosan a gyenge,
Maga gyarlóságát teszi mindég szembe;
Gondja vadul víraszt a derekabb társon;
Ki ártani tudna, nem hiszi, ne ártson.

Dícsérnek előtte: neki már az is seb;
Azt méri titokban, mennyivel ő kissebb;
Csak azon fojtódik, csak azon evődik:
Híred szele, füstjét leveri a földig.

Nem sejted-e már is Buda elváltoztát
Mióta királyul fényét vele osztád?
Szeme rézsut pillog; huzza magát vissza;
Még a vidám bort is hallgatagon iszsza.

Neved árnyékát ő azelőtt is félte:
Buda jó bátyádnak bús gondra növél te,
Gyermek korod óta, hogy az első haddal
Szájára vön a nép, szárnyára vön a dal.

Bokros csemetéjét fájlalta nevednek,
Hogy örege, ifja sürün emlegetnek,
Sokat emlegetnek, szeretve szeretnek;
Szeme-fénye lől már az egész nemzetnek.

Szeme-fénye másnak, az övében szálka,
Lettél, akaratlan, szomorú vaksága:
Szárnyát maga fosztá, erejét megosztá,
Féltiben a félőst tette nagyobb roszszá.

Ki méri egyenlőn, omló vizek árját?
Péczére ki szabja levegő határát?
Fényt hova és meddig a nap is áraszszon? –
Az menjen, uralmot, birodalmat oszszon!

Nem is a szeretet, atyafi szent hűség –
Szülte csupán tettét puha kislelkűség:
Ha nem teszi is fél, ha teszi is bánja:
Ujját lemetélvén, most visszakivánja.

Ha még csak az ujját: azt kicsibe venné.
Lettet azonban már ki tehet létlenné? –
Ezért szive búval, teli sok gyanúval,
Mint nyárfa rezeg, bár szellőcske se’ fúvall.

Tudom, szeretetben hozzá te vagy édes;
Nagy lelked a húnok közt példabeszédes;
Szavad is már eskü: hát még hited oztán!
Nem változik elméd Buda elváltoztán.

De soká dörzsölve asszu fa is gyúlad:
Hamarább ennél az emberi indúlat;
Kivált ha örökké: „Buda így, úgy…“ hallod:
Isten maga volnál, mégis megsokallod.

Lám mondom azért, hogy sziszegő kigyótól,
Tarts, mondom, örökké a fülbesugótól:
Buda szavát hordja, maga is megtoldja:
Mit összekötétek, sima kézzel oldja.

Akarsz Buda hőssel meglenni királyul:
Ezt adom a szóhoz, szavaim zártául:
Nem fér soha vele az egész Etele:
A mi valál eddig, légy ezután fele.

A mi dicső és jó, azt közösen oszszad,
Egyedül te inkább elbirod a rosszat;
Igy vele tán megférsz urasága székén,
Bár senyved a nagy szív a türelem fékén. –

Szóla; de bölcs észszel Detre bolondul járt:
Etele arczától megszörnyede mindjárt:
Szeme a villámot kegyetlenül ontja,
Maga fojtott szóval, fenyegetve mondja:

Nem tudom, Odinnak asztalához űl-e,
Kit felakasztottak magas ösztörűre,
Sátorom elébe, törvény szava nélkül,
Ronda repesőknek útálatos étkül.

Hanem azt az egyet mondom, öreg, néked:
Úgy verd ezután is közibünk az éket,
Palotám küszöbjén ugy lássalak itten:
Hogy szörnyü halált halsz. Meglesz, bizony Isten.

Össze az agg ember rogya két térdére,
Kegyelmet urától szava miatt kére,
Csókolta ruháját, bő köntöse alját,
Könynyel potyogatta bársonyos aszalyját.[11]

Hogy ő nem akarta, nem is ugy gondolta,
Szót nyelvire a szó hebehurgyán tolta;
Öreg ember csácsog, hamar ád tanácsot,
S ha beszédnek indul, nem tudja, mi már sok.

Hogy Bendeguz és Rof élő tanu benne –
Azaz, élve mindjárt bizonyságot tenne:
Volt-e hunok iránt ő valaha roszszal,
Tettben avagy szóban valamely gonoszszal.

Ily mentség ajakán rebegett a vénnek.
Megesett nagy lelke bátor Etelének,
Haragja lohadton meglohada, s fenkölt
Szive nem tűrhette az alan’ fetrengőt.

Állj fel, öreg – monda, lábára segélvén –
Megvertelek, ugy-e, fene szókkal élvén?
Nem bántalak immár. Eredj tova bátran:
Nincs tiltva előtted ezután se’ sátram.

Buda vérem felől a mit eléhoztál,
Abba’ lehet jó is: nyűgös az ily osztály;
De, ha magát győzvén az erősebb enged…
Mondom, öreg, nincs mért úgy félteni minket.

Ezzel ereszté el a szászt nagy Etele.
Eszébe jutott most Ildikó levele,
Köti hún-kötéssel[12] czifra selyem tokját,
Maga és az asszony tudja csupán bogját.

Köti óhajtással. – Detre pedig mégyen,
Sárga fakó színét tüzeli a szégyen:
Gőgös Etel, jó, jó! Ha nehezen, mégis –
Dörmögte magában: lám, bent van az ék is!

NEGYEDIK ÉNEK.
A VADÁSZAT.

Parancsol a húnok ifiabb királya,
Kard az egész földet véresen bejárja,
Fegyverviselő nép mindenki felüljön,
Buda szállására, hadi szerbe gyüljön.

S indul az ádáz kard, mintha tüzes villám;
Karikáit a hir hányja, mikép hullám;
Adja tovább a jelt, ki belátja távol:
Viszi lovas ember, az is lóhalálból.

Mint rengetegen fut zaja robbanásnak,
Veti tovább erdő, bércz, öböl egymásnak,
Itt elhal, odább még csak azután gerjed:
Tanyára tanyáról a hír szava terjed.

Egy nap elég, kettő – de bizonynyal három,
Hogy kint legyen a kard a messze határon;
Körül a szomszédság valamennyi reszket:
Vajh, kire a szörnyűk mostan fegyverkeztek!

Ámde hunok földjén meleg öröm pezsdül,
Felzajlik az élet, mely pang vala restül;
Mint reggeli hűs viz tunya álmos arczra:
Oly léleküditő e kiáltás: harczra!

Ott régi kaland jut eszibe a vénnek,
Mellyet maga is már feledett s az ének;
Holt sebhely is érez idő változásán:
Emlékezet újul hadi hír hallásán.

Ott férfi nyugodtan lát hadi készséghez,
Szól komolyan, ritkán, annál többet végez,
Paripát fényessé, fegyverit élessé,
Teszi sok szerszámát nagy rettenetessé.

De a fiatalság, mely harczra szokatlan,
Békés Buda évin nőtt fel tanulatlan,
Mint büszke csikó-mén, ha ereszti jászol,
Tör, ront, szalad, ugrál, ide-oda gázol.

Otthon a fehérnép sem dolga-felejtő,
Sürög a kezében tarka szinü fejtő,
Hímzi ura szűrjét, szép tiszta ruháit;
Titkon eped, könnyez, férje után áhit.

Még a gyerek is mind háborukat majmol,
Nádparipán nyillal, kelevézzel bajmol,
Kard, paizs a játék; vele alszik, ébred; –
Így felabajgatta Etele a népet.

S már Budaszállásán gyűl a sereg össze,
Körül a sík pusztát lepi sűrűn, messze;
Annyi hegyes sátor terem a fris zöldben,
Mennyi vakond-túrás nincs puha mezőben.

Kin hogy Buda bajnok körül eltekintett,
Meddig szeme látta, be se’ látta mindet:
Jobbra fejét s balra komolyan hintálván,
Mond az öreg szásznak, vele együtt állván:

Én nem tudom, e nép mire gyül mostanság,
Avvagy mire véljem Etele parancsát:
Tudtomra körösleg vagyon áldott béke,
Nincsen is a húnnak sehol ellensége.

Máskép se javallom, igazat megvallván,
Mert enyim a pálcza, most, béke uralmán,
Népemet a nyájtól zaklatja hiába,
Elegyíti harczát békém poharába.

De micsoda harcz ez, mely vakon igy lázad?
Gondolom ez játék; afféle vadászat;
Mint öreg embertől hallani még helylyel,
Hogy apáink néha éltek ilyen csellel.

Hanem, attól tartok, ő teszi, ő bánja:
Másszor a had nem gyűl, ha megint kivánja,
Akkor se’, ha fegyver igazán kell majdan;
Igy Etele csúfra maga marad bajban.

Erre az ősz Detre: No no! – halkal inti,
Tudja öcséd, mit tesz; hogy kedve szerinti
A népnek ez ujság; s gyülekezvén hadra,
Örömestebb fordul lakomára, vadra.

Nem csoda, e játék ha neked nem tetsző,
Meglásd, mire vége, milyen ember lesz ő;
És te magad kérded: „Buda király hol van?
Csak üres árnyékát taposom a porban.“

Ily szócsere lőn ott. Hanem Etelének
Mi gondja ezekre s valamit beszélnek;
Ő kora hajnaltól paripán ül estig,
Ő legelőször kél, legutolszor fekszik.

Hadait fárasztja, töri a mezőben,
Déli napon úgy, mint viharos időben,
Ő maga legtöbbet ázik, alél, fárad,
Hosszu sovány böjtben szomju inye szárad.

Rendeli a népet zászlókba nemenkint,
Külön ismét osztja, szedi fegyverenkint;
Hét nemet igy állat, régi szokást nézve,
Mind a hetet oztán szeli több uj részre.

Sereg ott seregből csapatonként válik,
Dárdavetőt, íjászt külön egybeállit,
Lovagot külön csap kaszás szekerektől,
Vár-bakoló eszközt másféle szerektől.

Kürtszóval egész nap gyors rendre kapatja:
Kiki szabott helyét mint nyíl odahagyja,
S vissza megint fusson egy bizonyos jelre;
Zavaros bomlásból rend legyen egyszerre.

Kürtölteti: „nemre!“ – akkor a nép oszlik,
Hét nagy egész törzsbe, neme szerint, foszlik!
Kürtölteti: „hadra!“ – ekkor az egyféle
Fegyver külön indul maga tett helyére.

Mint olaj a viztől, bár összevegyítnék,
Elvál, maga társát felkeresi mindég:
Úgy Etel is bármint seregét zavarja,
Helyre legottan gyűl, mihelyest akarja.

S mint elegyes kártyát csuda szemfényvesztő
Más rendbe varázsol, ha lecsap a vessző:
Etele azonkép hadai forgását,
Keze intésével intézi varázsát.

Néha ugyan történt, hogy – mint anya végett
Egyedül két nyáj közt kicsi bárány béget, –
Valaki nem lelte, hol az ő állása:
Jaj neki, hogy útban Etele meglássa!

Van úgy, az egész nép, mint vert had, elomlik,
Száguldva mezőben szanaszét iramlik:
De, mikép nagy foltja sereges madárnak,
Mind sorba verődnek, mielőtt leszállnak.

Van, hogy egész tábor kapu módra fordul,
Minden csapat éllel meredez a sorbul;
Mint gyermeki játék – csürcsavarintóban,
Sarkon forog egy vég, más szilaj ugróban.

S valamint jó béres kezében az ostor:
Megkanyarul hosszan néha egész had-sor,
Közepin hurkot vet, gyors vége kipattan:
Megérzi bizonynyal, kire majd ez csattan.

Igy a király napról sergét töri napra;
Néha meg álmából éjjel veri talpra,
Esteli éhomra falatozván máskor,
Megriad a kürtszó, első harapáskor.

De, ha nehéz munkán sanyarta eléggé,
Hagy pihenőt közben; becsüli vendéggé;
Bő hússal üdíti, jókedvü itallal:
Ki gondol ilyenkor testi viadallal!

Sok legelő nyáját terelik a pusztán:
Ha levágnak egyet, jő második oztán;
Igy rendre gulyáit a nagy sereg éli,
Ura gazdagságát jóllakva dicséri.

Nem is emlegettek ott egyebet nála,
Etele a húnok igazi királya;
A legutolsó is érzi magát jobbnak:
Etele nagyságán gondolja nagyobbnak.

Büszkén valamennyi érzi a hún ember:
Hogy, ki vala csepp víz, ő ezután tenger. –
Így Etelét, mondom, sokat emlegették;
Buda király meghalt, tán el is temették.

És bizony akkor már csak Etelén álla,
Maradni a népnek egyedül királya:
De hite nem szellő, s nem nyil, melyet ellő;
Jó Buda bátyjához szereteti kellő.

Azért, mikor a nép immár keze alatt
Betanult eléggé, mint a parancsolat,
Hadait állásban hagyja kivül rendén,
Maga szól Budának, palotába menvén:

Bátya, ne vedd tőlem e hadi cselt zokon!
Titkomat elzárni vala méltó okom;
A mit adál kardot, néztem, ugyan jó-e?
Megforgattam, ugyan harczolni való-e?

Jól vág. De te mostan jövel és szemléljed,
Mutasd a seregnek királyi személyed;
Háboru nincs, mondjad, de vadászat s béke:
Teli nemes vaddal a Mátra vidéke.

Szóla, erős kézben melegitve jobbját.
Elméje Budának hányta ezen habját,
Nem tudta, mitévő legyen e dologgal?
Míg Detre kacsintva vágott neki loppal.

Akkor pedig öcscsét bízván megölelte,
Szeme könybe lábadt, repesett a lelke;
Sátor elé mindjárt vezeték fő ménjét,
Mutatta hadának királyi személyét.

Egyszer a had s kétszer Buda szaván forga,
(Öcscse, mi jelt adjon, sugván neki sorba’);
Seregek bomlását szemlélte csodával,
Mellyet maga intéz jeladó jobbjával.

És nézni tovább még volna talán kedve:
Hanem abbanhagyta, csúful megijedve,
Mikor, vele szemben, megeresztett kantár,
S hegyezett kopjával, tör vala egy dandár.

Négy lépésre a had, mint szikla, megállott;
De Buda lelkében gyanu felvillámlott
S megfutna bizonynyal, ha Etel nem tartja,
Maga is ott állván, s mosolyogván rajta.

Még sem vala kedve játszani több harczot,
Szégyelte is ezt az iménti kudarczot;
Fenszóval a béke örömét tudatta,
Szájába miképen Etele hős adta.

Hallván pedig a nép hirtelen a békét,
S hajtani hogy meg kell a Mátra vidékét:
Elkezde hadastól ujjongva nevetni,
_Etelét_ ujjongva hosszasan éltetni.

Egy szörnyü kiáltás lőn az egész tábor,
Még a siket föld is rendült bele távol,
Meghallotta nevét az is új urának:
Etele, Etele, Etele királynak.

Ő pedig áldozván lakomát a haddal,
Másnap elindítá kora pitymalattal,
Merre felé a Bükk borul és a Mátra –
Hanem e beszédből marad is még hátra.

ÖTÖDIK ÉNEK.
FOLYTATÁS.

Ildikó azonban feljöve, mint hajnal,
Rózsa telyes képpel, szőke arany hajjal;
Jöve napkeletről, hol a hajnal támad;
Fénye, vidámsága Etele urának.

Lágy hintaja himbál szelid paripákon,
Maga henyél selymes, dagadó párnákon;
Mellette, a kasban, Aladár ficzánkol,
Atyja-felé örvend, szeme, arcza lángol.

Két felül a hintón s két sorral utána
Léptet az udvarnak száz-száz deli lyánya;
Földet söpör úszó fátyoluk szegélye,
Arczokat ingerli a lovaglás kéje.

Mint a hadak útja[13], vegyesen csillaggal,
Szeli az ég boltját gyöngyhímü szalaggal:
Ugy lepi átlátszón a földet uszályok,
Közzűle ragyogván csillagszemü lyányok.

De arany és kő is ragyog ottan drága,
Lovakon a szerszám futosó világa;
Szélyel az árnyékba fénye lövell tüzként,
S vissza, ha nap ránéz, meri nézni büszkén.

Görbe tevék hátul, mint oriás lúdak,
Libegő járással hosszu nyakat nyútnak;
Kincs vala, kincs-érő, azokon terhelve,
Sátornemü, szőnyeg, drága szövet, kelme.

Ezután a szolgák, barna vegyes sorral,
Mint valamely árnyék, húzódtak a porral. –
Kit, a hogy elmondám, sátor alól végre,
Szemlél vala Gyöngyvér, Buda felesége.

Nézte alattomban, sátora szűk nyitján,
Állva belűl vastag, lefolyó kárpitján;
Puha kezecskéit összecsapá rajta,
S akaratlan egy szót száján kiszalajta:

_Ki_ hát ez az asszony? miféle királyé?…
Mintha nem is volna, több nála, királyné!
Ő pedig _az_ volna, született neméből,
S nem tegnapi pille Buda kegyelméből!

Etele pedig már ölben Aladárját,
S bévitte karöltve maga édes párját;
Szélyel a lyánykákat palotába küldvén,
Igy monda nejének, vele szembe ülvén:

Beh szép vagy, öröm vagy, én gyönyörüségem!
Bizony, annál is még szebb vagy te ma nékem,
Mikor első izben palotámba jöttél,
Világ szép asszonya, te az enyim lettél.

Akkor is ám kérők hada gyült miattad,
Noha első férjed’ sápadva sirattad;
Vitéz fejedelmek, világi leventék
Kincses ajánlattal szerelmök izenték.

De te, gyermek-özvegy, Szigfrid után sirtál,
Másnak szerelemre soha meg se’ nyiltál;
Valamint a bimbó vissza ölét zárja,
Ha korán-hév napnak elhagyta sugárja.

Te is úgy maradtál napod kora szüntén,
Hervadva szerelmed hamari eltüntén,
Mielőtt még tudtad, igazán tanultad:
Úgy kelle siratnod valamint elmultat.

De mióta lettél édes feleségem,
Minden ölelésre gyönyörübb vagy nékem,
Mert szép ködös arczczal, könybeborult szemmel –
Legszebb pedig a nő piros szerelemmel.

Nyílj hát, telyesedjél, én rózsa-virágom!
Boríts leveliddel, puha boldogságom!
Szívja soká, szívja szép ajkad ez ajjak!
Kedvem lenne ma, hogy öleden meghaljak.

Nem felel az asszony semmit ezen szókra,
Csak tüzes orczáját engedi a csókra,
Félig nyilt szemeit, piczi gödrös állát,
Gömbölyü két karját, síma fehér vállát.

Így múlatozának egymás örömében,
Valamíg a hév nap dele járt az égen;
Paripáktól ekkor Aladárt behozták:
Szerelemben azt is majd kétfele oszták.

Fel, magosan, apja dobta kicsiny terhét,
Kaczagott a gyermek, s lihegé: „egyszer még!“
Anyja pedig szemmel kísérte ijedten,
Mégis azért büszkén, hogy fia nem retten.

Majd apja, emelvén keze’ paizsára:
Nőj nagyot – elkezdé – hunok nagy királya!
És – mint fiatal lomb fedi törzsökét el:
Híred az enyémet árnyazza sötéttel!

Igy szóla; s az asszony sírta örömkönnyét.
Azután választá ragyogóbb öltönyjét,
Mert ideje volt már Gyöngyvérhez is menni,
Nagyobbik-urához[14] illett beköszönni.

Ajándékit elébb küldé bizonyostul:
Három teve terhét, csuda állatostul,
Mint déli honukból hozták vala nem rég
Lágy Perzsia gyapját, hindu szövött selymét.

Így azután mentek Buda hőshöz átal,
Hol fennlaka díszlik faragott korláttal;
Jó Buda Gyöngyvérrel sietett eléjök,
Gádor előtt várta királyi személyök.

Hamar a két asszony szeme összevillant,
De csak a míg ember frissen egyet pillant,
Hidegen egymásnak azalatt benyelték
Ruháit, alakját, egész teste-lelkét.

Akkor Buda nője messze kitárt karral –
Fogadá vendégét nagy csók-zivatarral,
_Ilda_ is ángyának örvend vala szintén,
Szavainak mézes csemegéjét hintvén.

Majd Aladárt Gyöngyvér kapta megint ölre;
(Bútt emez a csóktól, helyét letörölve;)
Dícsérte milyen nagy, dícsérte milyen szép;
Boldog anya – mondá – fiad oly igen szép!

Megveri nézéssel szemem, attól félek.
De jer palotámba, mi legyünk testvérek.
Mondván, bevezette. Utánok azonnal
Mene a két férfi, nyájas nyugalommal.

Akkor Etel, látván Buda nője tettit,
Micsoda jósággal szeretik szerettit,
Nagy szive örömmel telyesedék rája,
S így szóla, előre mosolyogván szája:

Hej, mire gondoltam én eme hadköltést!
Asszonyainknak, lám, szerzek időtöltést,
Lengő sátor alatt, hűs Mátra berekben,
Valamíg a hév nap nyári tüze rekken.

Nosza hát induljunk hajnali harmattal,
Udvari népestül, az egész nő-haddal,
Lássák a vadászat riadalmas sorját,
Ülvén lakomával büszke vadak torját.

Tapsolt az örömtül Buda felesége,
Buda sem lelvén szót hamar ellenébe; –
Lovalák az udvart nagy bontakozásnak,
Hogy hajnali hűssel megeredjen másnap.

Ott eleven sürgés mindenfele pezsdül,
Göngyölik a sátort rúddal, czövekestül,
Szőnyegeket szednek, drága vagyont, össze,
Térdelik a málhát, ügyesen kötözve.

Arany-ezüst készség van egész halommal,
Lót-fut a vén sáfár: mit tegyen e lommal?
Poharak, medenczék, tálak özön fénye,
Föld-ette királyok lakozó edénye.

Az asszonyi nép is gondba’ fejét főzi,
Kicsiért nagy felleg homlokát redőzi,
Sok majd csak az úton jut eszébe reggel,
Marad a szükséges, viszi a mi nem kell.

Bontják, szolga-cseléd, a sok teli vermet,
Benne arany köles, buja földben termett;
_Boza_ italt, _kámot_,[15] bort is vele bőven,
Dús lakomák lelkét, emelik tömlőben.

Szerszám szanaszélyel tisztul ragyogóra,
Hintó vala készen, kötni mokány lóra;
Málha-barom békón; paripát vakarnak:
Keze-lába termett az egész udvarnak.

Egy rakodó vásár egész Budaszállás,
Kinek jut eszébe étel, ital, hálás?
Fáklya futó fénye éjjel is ott jár még,
S bukdosik egymásban sok fekete árnyék. –

Másnap, hogy elértek zöld Mátra tövébe,
Sátraikat vonták egymás közelébe,
Buda kerek halmon, öcscse alább kissé;
Bő patak a hellyet teszi vala frissé.

Lentebb a lapályon, boruló tölgyesben
Nyüsgött az egész had, mint valamely lesben,
Füstbokor itt és ott tapad az erdőre,
Mint mikor a hegyek pípálnak esőre.

Még az-nap az utat s éjjel kipihenték;
Etel pedig osztá a vadászat rendét:
Gyors paripán a völgy zugait bejárta,
Vagy nézte magasból, merre dül a Mátra.

S mint aratók pásztát nagy szél gabonában
Hogy’ fognak, az áldást terelik sorjában:
Egy darab ott áll még, itt kopasz a tarló,
Hóditja csapánkint az emésztő sarló:

Etel is a Mátrát osztja fel akképen,
Hegyre hegyet készül meghajtani szépen,
Nagy rengeteg erdőt nyomni körül haddal,
Ugy bánni el oztán közepütt a vaddal.

Vad el ne osonjon – rendeli – az alyban,
De vadászni beljebb tilos a karajban;
Mindenkor az első „Buda király vadja“ –
Maga is Budának ezt a fogást hagyja.

Így adva parancsát holnapi reggelre:
_Akkor_ hada bomlott, kiki rendelt helyre;
Maga is bátyjával paripára mozdul,
Solymászni fehérnép velök együtt buzdul.

Megharsan a völgyben hajtók riadása,
Nincs földön, egen sincs, vadnak maradása,
Földön veri gyors nyíl, veri égen sólyom;
Szárnya, sebes lába nehezül, mint ólom.

Amaz örök csendet veszi lárma közre,
Levegő a zajtól egyre szorúl össze;
Lárma, paizscsörgés, ördögi _huj! huj!_ szó:[16]
Félelem a vadnak ez idegen uj szó.

Ekkor Buda bátyját Etele kinálja,
Első a vadak közt hunok nagy-királya,
Ugy Etele oztán, s mind a nemek főbbi;
Iszonyu öldöklést tesz végre a többi.

Hej, micsoda zsákmány az-nap esett halva!
Medve, bölény, farkas; rőt-vad egész halma;
Láncsákon az erdő halottjait hordják,
Késő öreg éjjel fenn ülik a torját.

Sürög a had népe nagy máglya tüzeknél;
Nyárson _egész_ marhát forgatnak ezeknél:
Busa bölényt, szarvast. Megcsappan a tömlő;
Zendül rege és dal, édesdeden ömlő.

Buda is sátrában múlatoz Etellel,
Menye[17] _Hilda_ asszony kínálja kehelylyel,
Gyöngyvér pedig szolgál kisebbik-urának,
Szava szíve nyájas hunok asszonyának.

Pendül azonközben hegedősök kobza,
Emlékezetűl a régi regét hozza,
_Hunor_, _Magyar_ ősről zeng a dal beszéde,
Kiktől ered a hún és magyar ág népe.

Hogy kerekedtek fel öreg Ázsiából,
Isten-csuda által, öseik honából,
Gímvad után szittya földre mikép jöttek,
Hol magyar és hún nép törzs-atyjai lettek.

Így lobog a jó kedv az egész táborbul,
Míg rúddal az égnek szekere lefordul;
Azután a máglyák tüzei lankadnak,
Kevés nesze hallik a pihenő hadnak.

De Hunort a szép dal fölverte kobozzán,
Eljő, ivadékát firól-fira hozván;
Léptök után a lomb megsuhan ott és itt;
Szent a manók éje: fü, fa, virág csitt! csitt!…

HATODIK ÉNEK.
REGE A CSODA-SZARVASRÓL.

Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sirhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.

Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép _Enéh_-nek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egytestvér, Ménrót fia.

Ötven-ötven jó leventét
Kiszemeltek, hogy követnék;
Mint valamely véres hadra,
Fegyverkeztek könnyü vadra.

Vad előttük vérbe fekszik,
Őz vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették már a hímet –
Űldözik a szarvas-gímet.

Gím után ők egyre törnek
Puszta martján sós tengernek,
Hol a farkas, hol a medve
Sohasem járt, eltévedne.

De a párducz, vad oroszlán
Végig üvölt a nagy pusztán,
Sárga tigris ott kölykezik,
Fiát eszi ha éhezik.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Már a nap is, lemenőben,
Tüzet rakott a felhőben;
Ők a szarvast egyre űzik, –
Alkonyatkor im eltűnik.

Értek vala éjszakára
_Kur_ vizének a partjára;
Folyó víznek partja mellett
Paripájok jól legelhet.

Monda Hunor: itt leszálljunk,
Megitassunk, meg is háljunk,
Monda Magyar: viradattal
Visszatérjünk a csapattal. –

Haj, vitézek! haj, leventék!
Micsoda föld ez a vidék,
Hogy itt a nap száll _keletre_?
Nem, mint máshol, naplementre?

Szólt egy bajnok: én ugy nézem,
Hogy lement az déli részen.
Szólt egy másik: nem gondolnám:
Ott vöröslik észak ormán.

Folyamparton ők leszálltak,
Megitattak, meg is háltak,
Hogy majd reggel, víradattal
Hazatérnek a csapattal.

Szellő támad hűs hajnalra,
Bíborodik az ég alja;
Hát a szarvas nagy-merészen
Ott szökdécsel, túl a vizen.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Nosza rajta, gyors legények!
Érjük utól azt a gímet.
És – akarva, akaratlan –
Űzik ismét szakadatlan.

Kur folyót ők átalúszták,
Még vadabbak ott a puszták,
Ember ottan egy fűszálat,
Egy csöpp vizet nem találhat.

A föld háta fölomolván,
Szíksót izzad csupasz ormán,
Forrás vize nem iható,
Kénköves bűzt lehel a tó.

Forrás keble olajt buzog;
Itt is, ott is égnek azok,
Mint sok őrtűz setét éjjel
Lobban a láng szerteszélyel.

Minden este bánva bánják,
Hogy e vadat mér’ kivánják,
Mért is üzik egyre, nyomba,
Tévelyítő bús vadonba.

Mégis, mégis, ha reggel lett,
A gímszarvast űzni kellett,
Mint töviset szél játéka,
Mint madarat az árnyéka.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Vadont s a _Dont_ ők felverik
A Mejóti kis tengerig;
Süppedékes mély tavaknak
Szigetére ők behatnak.

Ott a szarvas, mint a pára
– Köd előtte, köd utána –
Míg az ember szélyelnézne:
Szemök elől elenyésze.

Hóha! hóha! Hol van a vad?…
Egy kiáltja: ihon szalad!
Más kiáltja: itt van, itten!
A harmadik: sehol sincsen!

Minden zugot megüldöznek,
Minden bokrot átaldöfnek;
Gyík ha rezzen, fajd ha rebben:
De a gímvad nincs ezekben.

Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé –
Anyám, anyám, meghalsz belé!

Szóla Hunor: itt maradjunk!
Tanyát verjünk; itthon vagyunk;
Selyem a fű, édes a víz,
Fa-odúból csöpög a méz,

Kék folyam ad fényes halat,
Vörhenyő vad ízes falat,
Feszes az íjj, sebes a nyíl,
Harczkalandon zsákmány a díj.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Hogy elúntak otthon űlni,
Halat csalni, őzet űzni:
Új kalandra, szebb csatára
Ereszkedtek a pusztára.

Puszta földön, sík fenyéren
Zene hallik sötét éjen,
Zene, síp, dob, mély vadonban,
Mintha égből, mint álomban.

Tündér lyányok ottan laknak,
Tánczot ropnak, ugy mulatnak;
Szőve ködbül sátoruk van:
Ugy mulatnak sátorukban.

Férfi egy sincs közelébe’;
De a földi lyányok szépe:
Lyányai _Belár_nak, _Dúl_nak,
Tündérséget ott tanulnak.

Dúl királyé, legszebb, kettő;
Agg Beláré tizenkettő;
Összesen mind: száz meg kettő
A tündérré válni kezdő.

Kemény próba: férfit ölni,
Kilencz ifjat megbüvölni,
Szerelemre csalogatni,
Szerelemtől szűz maradni.

Így tanulnak tündérséget,
Szivszakasztó mesterséget;
Minden éjjel számot adnak,
S minden éjjel úgy vigadnak.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Hang után ők, szembe széllel,
Fény után ők, födve éjjel,
Mennek óvást, mennek árnyon;
Ki lepét fog, lopva járjon.

Monda Magyar: ez a síp-hang,
Bátya, bennem végig csikland;
Monda Hunor: vérem’ hatja
Szűzek árnya-fordulatja.

Haj vitézek! haj elébe!
Kiki egyet az ölébe!
Vigyük haza asszonyunkat;
Fújja felszél a nyomunkat.

Sarkantyúba lovat vesznek,
Kantárszárat megeresztnek;
A leányság benn, a körbe’ –
Mind a körbe’, sok az ölbe’.

Nagy sikoltás erre támad,
Futna szélyel a leányhad;
Elől tűzbe, hátul vízbe,
Mindenkép jut férfi kézbe.

Tündér lyányok ott eltűntek,
Szárnyok lévén elrepűltek;
De a többi hova legyen?
Földbe bújjon? elsülyedjen?…

Abbul immár nincsen semmi:
Szűzi daczczal tündér lenni;
Vágtat a ló, és a pusztán
Nagy üres éj hallgat oztán.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Dúl leányi, a legszebbek,
Hunor, Magyar nője lettek;
S a leventék, épen százan,
Megosztoztak mind a százon.

Büszke lyányok ott idővel
Megbékéltek asszony fővel;
Haza többé nem készültek:
Engesztelni fiat szültek.

Tó szigetje édes honná,
Sátoruk lőn szép otthonná,
Ágyok áldott nyugalommá:
Nincs egyéb, mi őket vonná.

Fiat szűltek hősi nemre,
Szép leányt is szerelemre;
Dali törzsnek ifju ágot,
Maguk helyett szűz virágot.

Hős fiakból ketten-ketten,
Két vezéré kétszer-ketten,
Feje lőn mind egy-egy nemnek:
Száznyolcz ágra ezek mennek.

Hunor ága hún fajt nemzett,
Magyaré a magyar nemzet;
Szaporúság lőn temérdek:
A szigetben nem is fértek.

Szittya földet elözönlék,
Dúl királynak dús örökjét; –
És azóta, hősök párja!
Híretek száll szájrul szájra.

HETEDIK ÉNEK.
A KÖVETSÉG.

Követje azonban keleti császárnak
Lőn tiszteletére Etele királynak;
Ura üdvözlését gyors paripán hozta,
Társaival útján Etelét nyomozta.

Föl, Mátra hegyébe, kalauzzal jöttek,
Csergét[18], különállót, a völgyben ütöttek;
Azután, Budáról se hallva se kérdve,
Indultak Etelnek a tiszteletére.

Fényes ajándékot hoztak vala bőven,
Fegyvert is, aranyban gazdagot és kőben,
Pénzt is egész terhet; rajta van az érték
A hogy az erszénynyel fontszámra kimérték.

Sátorba nyitottak, engedelem nyervén;
Szólt az előljáró maga ékes nyelvén;
Etele a szókat érti vala folyvást:
De azért kívánta, magyarázza tolmács.

Én uram, a császár – amaz igy beszélle –
Küldi ajándékát s üzenetit vélle;
Izeni hűségét, tiszta barátságát,
Hívja szövetségre a hunok országát.

Messzefutó hírét hallotta nevednek,
S hogy ura volnál már az egész nemzetnek;
Örömét e dolgon, meghagyta, jelentsék
Szolgái előtted, kívánva szerencsét.

Nem akar ő, mondja, veled élni hadban,
Akar ő szomszédi kegyes indulatban;
Vásárt Duna mentén városaiban nyit,
Valahány tenéked tetsző leszen, annyit.

Rokoni jóvoltát máskép is ajánlja,
Testvére gyanánt lesz a hunok királya;
Ajándékban is ő lel gyakori módot;
Vagy ha talán kérnél esztendei zsoldot –

_Adaját_ megadná, (szavait cseréli,
Átszúrván Etele szemének az éli;)
Fegyvert birodalma részére ha fognál,
Hírben, nyereségben tőle gyarapodnál.

Hallá közelebbről hadad összes költét,
Melylyel a szomszédok füleit megtöltéd:
Nem tudja, ki ellen nagy sereged készül;
De követségünkben, halld, mit izen részül:

Ország a tiéddel megy amott hosszába’,
Jobb kézre melyet hágy a lefutó Száva:
Népe, az illirség, s ki lakik az hellyen,
Felzendült uram és az ő urok ellen.

Császár letapodná fejöket egy topban,
De hada másutt kell, mindenfele jobban;
S gondjai hit dolgán éj-nap betegednek,
Máglyára menendő van annyi eretnek.

Ha hát – ez uramnak üzeneti hozzád –
Kész engedelemre pártosait hoznád:
Ebből te is, ő is, vonnál nyereséget;
Megbízva mi jöttünk ezen alku végett. –

Követek szavát így Etele megérté;
Buda királynál ha voltak-e már? kérdé;
S miután a szólnok választ ada _nem_-mel,
Igy feddi, keményen összekapott szemmel:

Tudnia császárnak illő, s követének,
Valamíg a húnok fejedelmi élnek:
Senkise’ hallá még Buda király holtát,
Legfelyül intézi hunok összes dolgát.

No tehát ő hozzá mentek ezen nyomban,
Ajándékkal is őt kéritek azonban;
Magam is ott lészek, a mi engem illet,
Társa levén, hű kard az oldala mellett.

Erre lehajolván a követek mélyen,
Szabad-e, az első kéri, hogy beszéljen?
S miután a király engedte, joházva:[19]
Csendesen igy szólott halkal magyarázva:

Buda királylyal – mond – ebbe’ közünk semmi.
Császár Eteléhez parancsola menni.
Czélt sehol, úgy mondá, ha nála nem érünk;
Vele nem férkezvén, inkább hazatérünk.

Ki fogódznék, ugymond, töveszakadt ághoz?
Omló hegyi kőhöz, kövi gyér indákhoz? –
Buda már volt, a mi. Etele a „_lészen_.“
Bocsáss meg, uram, hogy kimondtam egészen.

Etele az ily szót látszik vala unni,
Mégis szíve szerént nem bírt haragunni;
Ellenes indúlat perczenetig vívja;
Jőjenek – igy végzé – mikor ismét hívja. –

Maga pedig menvén Buda hőshöz átal,
Jöttire a bátyja megfordula háttal,
S hogy szólani kezde, akkor is az görbén
A semmibe nézett, és monda kitörvén:

De minek futsz hozzám, dicsekedni ezzel?
Gőgös Etel, látom mily czélra törekszel!
Követek dolgában mit tudok én tenni!…
Nem vagyok én társad, nem vagyok én semmi.

Oh! bár e világon élve ne is járnék,
Látni magam’ fogytát, mint reggeli árnyék;
Hadd nyelne be mindent, nosza csak hadd falna,
Kinek egy hörpentés a világ hatalma!

Itt nézem, aléltan, türelemmel, békén;
S kérdem fölijedve: én vagyok-e még én?
Ha! vagy az a _más_ ült helyibe az _én_-nek?
Lettem örökömben hazajáró lélek?

De azért se! mondom. Én mondom: azért se!
Ollyat riadok, hogy mindenki megértse:
Jogomat kivánom, eskü szerént. Vagy – vagy!…
Máskép szakad a húr: a mi valál, az vagy.

Felforra Etelnek hirtelen a vére,
Zúgó patakokban ömlött a fejére;
Mint malom örvényzett két füle, – s az ajka
Reszket vala kissé, meg a szó is rajta:

Eszeveszett, hallgass; vízeszü, oktalan,
Gyáva, gyanús lelkű, pulya, boldogtalan!
Mintha nekem járni volna okom görbén,
Ha kaján elmével hitemet megtörném!

Mi vagy te?… aszott fű pelyhe az út mellett,
Gyönge akaratom neki a lehellet!…
Akarom: volt, nincs… majd! – Ezzel mene gyorsan,
Mint mikor az égnek villám tüze harsan.

Követeket mingyár’ küldi Etellakra,
Ott udvara lévén, fejedelmi lakja;
Küldi kalaúznak gyors ménü futárját:
Jó gondviselésben, alkura, ott várják.

Maga bús felhőkint hömpölyög és zordon;
Köde haragjának esik az-nap folyton,
Estefelé tisztul. Kezd szállni magába;
Reggel mene önként Buda sátorába:

Bátya! tüzes voltam, mert marczona voltál,
Rettenetes váddal iszonyún vádoltál:
Jöttem kezet adni s kérni, feledségre,
Hanem a beszédem halljad előbb végre.

Igazságtalanúl engem itélsz abban,
Hogy irántad volnék ravasz indulatban;
Követek hibáját magam is feddettem, –
Ők még se’ akarván én ide siettem.

Császár, igaz, őket hozzád nem utalta,
Egyenest énhozzám jőni parancsolta:
Tán mivel _én_ a had folyamát intézem; –
Akárhogy akármint: benne semmi részem.

Ajándékot is ők valamennyit hoztak,
Én kétfele raktam jó-eleve aztat,
Sátromban azóta felezetten áll az:
Én voltam az osztó: te jövel és válaszsz.

Vagy te felezd újból, s nekem add válaszra.[20] –
De nem ennyi, testvér, e követség haszna,
Nem arany, és a kő mely becsesebb annál:
Drágább e szövetség kőnél meg aranynál.

Kincs van elég, vagy lesz mindenkor a hadban:
Hanem ily szerződés ára-megadhatlan:
Omló birodalmat jobb védeni néppel,
Hogysem erőfogytig hadakozni éppel.

Ki rám szorul egyszer, az köteles szolgám,
Kényemre azontul fordítok a dolgán;
Ki az én erőmön szokta meg a járást,
Nem tud maga lábán, elesik mindjárást.

Vádolsz, hatalomra vagyok igen kapzsi:
Ugy van; de az ok nem köznép hiu tapsi:
Akarom, terjedjen húnok birodalma,
Gyökerit más földre bocsássa hatalma.

Hatalom, mint a víz, vagy apad, vagy árad,
Soha középszerben tespedve nem állhat;
Ország, ha erőtlen növekedni, már fogy –
Nyakadba is omlik, támaszszad akárhogy.

Császár dolgait én, kémek után, hallom:
Azért követekkel szerződni javallom;
Teszem is… de, bátya, _ne_ az ellenedre!
Testvér, addsza kezed’ józan feleletre!

Hiszen, ha egyéb nem, a nyereség volna,
Szoritom a császárt éventi adóra,
Meg, hogy az ifjú nép törődik a hadnak,
Zsákmánynyal is onnan kiki gazdagodnak.

No hát, az okos szón engedve tanácsod,
Akaratom légyen a _te_ megbízásod;
Ne mondja, ki látja vér daczol a vérnek:
Etele és Buda együve nem férnek.

Igy szóla, erővel de azér’ nyugottan.
Buda kezét nyujtá hallgatva legottan,
Nem, mintha szavának értené a mélyét,
De mert maga fölött érezte személyét.

Azt látja, hogy öcscse kínálja felesnek,
Hasznot is a harczból, gondolja, keresnek;
Tennap, igaz, bántá: de hiszen megkérte:
Könnyebb hagynia, mint haragunni érte.

Valaki már azt is meghozta fülébe,
Öcscse hogyan mordúlt követek elébe.
Így, lassan, melegebb bizalomra zsendül,
Valamint a holt szén gerjed eleventül.

Akkor Etel, bátyját fogva erős kézen,
Kereste szemét, hogy az övébe nézzen;
Buda nyilt tükrébe odanéz e szemnek:
S immár az Etele sátra felé mennek.

Kiket a mint Gyöngyvér sátor alól ketten[21]
Megláta kijőni nyájas szeretetben,
Szép nagy barna szemét váltotta nagyobbra
S áll vala, mint bálvány tovanéző szobra.

Buda is megfordult, hogy visszatekintsen,
És monda nejének: Jöszte velünk, kincsem;
Tegnap se’ valál tán jó Hilda öcsédnél,[22]
Rest asszony! pedig, im, hármat alig lépnél.

Reszketsz, tudom azt is, gyermek Aladárért,
Volna fiunk ollyan, te nem adnád árért,
Arany-ezüstér’ nem, az egész világért:
De hiába esdünk ilyen boldogságért.

Jer hát, Aladárral magadat múlassad,
Ilda unalmát is mindennap oszlassad;
Hiszen akar együtt volnál vele mindég:
Te vagy a gazd’asszony, ő szeretett vendég.

Indult a királyné Buda e szavára,
Menet mosolyogván kissebbik-urára, –
Bár esze megáll, oly csuda történt e nap;
Mert elpanaszolta Buda néki tennap.

Hanem Ilda semmit nem tud vala ebben,
Csak, hogy urát tegnap látta nehéz kedvben; –
Most, fia képéhez piros ábrázatját
Lehajtva, mutatta messzirül az atyját.

Mint rózsabokorbul riad a madárka,
Szép anyja öléről fut, fut Aladárka;
A bokor ott guggol, keble marad tárván,
Kisded szökevényét hű fészkire várván.

S mint fürjike apró lábait a fűben,
Szaporázza léptét a fiu sűrűbben,
Egyenest apjának szalad a szép gyermek,
Gondolja, no mingyárt az ölében termek.

De mikép pillangót lebegő csuklyával,
Ugrik elő Gyöngyvér lepni le csókjával,
Sejti az a cselt már és félre csapódik,
Lába tekervényes szaladásra oldik.

Ángya pedig űzi hő gerjedelemben,
Csókszomja kidűl a nagy fekete szemben;
Ilda kaczag tulról könnye szakadtáig,
S fájó nevetésben elfárad odáig.

Mire odaért, már biztos menedékből
Mosolyog a gyermek, az atyja öléből;
Nénje-felé, oldalt, ravaszul mosolygott;
Gyöngyvér komoly arczczal rösteli a dolgot.

Szállsz le hamar onnan! – Ilda fiát feddi –
Rosz gyerek! illő ez? ilyet cselekedni?
Megköveted mingyár’ szerető nénédet!…
Fogadá a gyermek könnyen a beszédet.

Czélját hogy elérte, nem bánja továbbá,
Hagyja magát tenni béketürő bábbá,
Engedi Gyöngyvérnek oda minden részen
Borítani csókkal, s hazavinni kézen.

Otthon egész estig gyönyörűn mulattak,
Ez nap örömére nagy lakozást laktak
Egyben ama két hős, meg a felesége; –
Buda és Etel közt igy lett meg a béke.

NYOLCZADIK ÉNEK.
ETELE ÁLMOT LÁT.

Szóla pohár közben Etele Budának:
Két nap pihenő volt a Mátra vadának,
Reggel ahoz lássunk, mert az idő kedvez,
Kell annak utána hadi készülethez.

Vissza Etellakról, alkudozás végett,
Én ide fordítom majd a követséget,
Folyamát hogy lássad, és hogy mire végzem;
Mindennap előtted elmondom egészen.

Azalatt a bérczek rengetegit mászszuk,
Szaporán a hűs völgy mögeit vadászszuk;
Erre idő két hét telik, avagy három,
Nem a hogy akartam, nem az egész nyáron.

Jó lesz; hanem igyál! én is iszom – monda
Buda könnyü szívvel – ez a holnap gondja;
Húgom, feleségem, nosza még egy cseppet!
Soha én két asszonyt, sohse’ láttam szebbet.

Mosolyogj rám, puszták két arany almája!
Öreg embernek is a melle kivánja…
De öcsém, ez a bor, veszed észre? jobbúl:
Mintha tejet innám; kicsi nem árt abbul.

Igy Buda gondoktól üresíti keblét,
Emeli két kézzel nagy billikom öblét,
Nem teszi le, hanem tartja körülfogván,
Hol erre, hol arra mindig mosolyogván.

Hilda pedig s Gyöngyvér _neki_ nem felelnek;
Símitják kezeit nagyságos Etelnek,
Hogy a vadászatban részt vegyenek ők is,
Sólyom madarakkal az udvari nők is.

Ezek _egy_ asztalhoz űltek vala össze,
Buda az asztalfőn, mellette az öcscse,
Alul a két asszony. Hanem egész sor van
Ily kicsi asztalból körül a sátorban.

Öltözve fehérben mind a hunok főbbi
Ott isznak: a táltos, gyula, és a többi;
Detre is ott vígad – négyen egy asztalnál,
Lélekadó bornál, szívemelő dalnál.

Csak Bulcsu vezér űl hitvány kupa mellett,
Borital ujsága őneki nem kellett:
Apám, nagyapám élt kabala tejével:
Burján leviért, mond, azt nem hagyom én el.

Ám hadd igya közrend! – Szömöre rivallja –
Hadd fejje lovát, ki maga is vakarja!
Etele királynál bor van elég, bőven:
Igaz daliás kedv terem a szőllőben!

Ritka ércz az arany, drága nemes jószág;
Ritka ital a bor: fejedelmek iszszák:
Etelének van sok, bora és aranyja:
Kancza-savó, ej! huj! maradhat ebanyja.

De, hogy az est immár behaladt az éjbe,
Etele fölállott, kehely a kezébe’:
Iszom a vendégért. Velem iszik minden;
Akkor lenyugodni kiki haza mengyen.

Eleget múlattunk. Holnap haj-előre!
Hajnali hajtáson szükség van erőre.
Mondván, kiürité poharát fenékig;
Tetszett is, de nem is, ez a példa nékik.

Eloszoltak mégis – Buda legkésőbben,
Vissza egy-egy szóra fordulva menőben,
Hullatva egyenként a mi szivét nyomta;
Míg szeliden Gyöngyvér maga után vonta. –

Ébredj deli hajnal, te rózsa-özönlő!
Már lengeti leblét hűs reggeli szellő;
Ébredj puha fészked melegén, pacsirta!
Már tetszik az égen hajnal elő-pirja.

Támadj koronás nap! már zeng neked a dal;
Serkenj hadi kürtszó, költs sereget zajjal!
Fuvalom, hajnal, kürt, pacsirta had és nap
Ébredjetek mind, mind! Etele im gyorsabb.

Etele, mint harczra, készűle serényen,
Előre a munkát szomjazza keményen;
Nincs dolog őnéki, hogy kicsibe venné:
Igy változik a nagy előtte kicsinné.

Most is legelébb jár: intézi a serget,
Szólítja nevenként, fedd, zaboláz, sürget,
Tudja nevét minden hadi emberének;
Az ő szeme a rend, az ő szava lélek.

S már, mint gombolyagé, fejlik a had vége,
Kötöz emberhálót nagy orom tövébe;
Mérföldeket igy a sokaság behurkol:
Azalatt nincs egy pissz, paripa sem horkol.

Buda is már fölkelt riadó kürtszóra,
Tennapi kedvéből jó volna ha volna;
Emberebb a két nő, Ilda meg a másik,
Gúnyolja nyeregből, mily nagyokat ásit.

Szép reggel az asszony: pihenést lehellő
Arcza szelid hajnal, fris hajnali szellő,
Puha gyenge harmat, gyümölcs üde hamva;
Szava rigó-ének mélyebb fuvodalma.

Szebb reggel az asszony, paripára szállván,
Övezett köntössel, solyma kerek vállán,
Csalogánykint csattog, vágy, öröm áthatja;
Ügyes ügyetlenség hadi mozdulatja.

De Buda ezt látja, mint a vak a rózsát:
Színére nem örvend, érzi a szúrósát;
Asszonyok ingerlő szava miatt mormog.
Haladnak azonban; túl, nőnek az ormok.

Akkor Etel hajtó seregének jelt ád,
Jel futja be némán az egész völgy nyiltát;
Körül a kurjongás, valamint tűz, gyúlad;
Sor sor után vígyáz; itt nem szabadúl vad.

Fel, csapinós lejtőn, gyalog ifjak törnek,
Őrt a lovasság áll szélein a körnek;
Oda fenn jó-téres, fűnőtte lapály van,
Törpe bogyós bokrok itt-ott a lapályban.

Halljátok először medve vitézségét,
Hogy múlatta Etel s Buda feleségét.
Nagy medve, bozontos, kétlábu, temérdek,
Kezde alátörni a mint közel értek.

Bontja meg a hajtók sűrü elő-sorját,
Rázza le nyilvesszőt, valamint pozdorját,
Kelevéz nem járja, ha ütik, nem szédűl,
De ökle csapásin hajtók sora szétdűl.

Kört kör után nyitva, így lefelé ballag,
Oda se’ néz hulló kopiának, zajnak,
Százszor is elnyomni azalatt próbálják,
Bömböli nagy garral a maga nótáját.

Vetette magát már lovasok rendére,
Asszonyi nézői hangos ijedtére;
Akkor Etel: píha! nem kell félni, mondá,
Gyere velem maczkó! ha danolsz, tánczolj rá.

Van erős pányvája lószőr kötelekből,
Azt medve nyakába hajítja nyeregből,
Hurkolja keményen, lova után vonja,
Nem menne a medve: de ha Etel mondja!

Szép tágas a völgynek ottankörül öble,
Sarkantyúzza lovát, nyargal vele körbe;
Úgy tetszik, a vadból oda minden vadság,
Nézni a nézőnek csupa egy mulatság.

Így Etel a foglyát fárasztja halálig,
Míg lihegő száján csúf nyelve kimállik,
Futtában a nagy kört szedi összébb-összébb,
Int végre a bajnok, hogy gúzsba kötözzék.

Ilda ezen s Gyöngyvér miután mulattak,
Solymász gyerekikkel a völgybe’ maradtak;
Buda pedig fölment, – Etele az ösvény
Lejtőbb menedékit számára keresvén.

Mint mikor a víz-ár Tisza dús lapályát,
Elönti körűl az ég s föld karimáját,
Összefoly ég és víz egy iszonyú gömbbe,
Csak egy sziget-ormó függ ennyi özönbe’;

Megtelik az ormó lustos fenevaddal,
Gulya bőgésével, százféle csapattal:
Itt juhoké búvik össze, odább lóé;
Mintha legott bárkát építene Nóé:

E sziget a Mátrán, úgy képzelem, ollyan.
Keresi szegény vad, merre szabadúljon,
Vissza megint nyilraj s veri fénylő kopja,
Döngő paizsoknak rettenetes dobja.

Látnál csikasz ordast megűlni haraggal
Szembe, a kör szélén, csiholó fogakkal:
Agyaras disznónak tehetetlen mérgit,
A mint hasogatja bükkfa ezüst kérgit.

Látnál bika bölényt – vele mind a falka –
Rohanni hol egyik hol a más oldalba;
Remegni középen szép jávor ünőket –
Nem annyira éri ott a zsivaj őket.

Szóla Etel mostan: Bátya! ne felejtkezz’ –
Gímekből amoda könnyü vadat ejthetsz.
Eszmélt Buda erre: neki-hajtá ménjét,
Távoldad az öcscse követte személyét.

Ekkor valamennyi tárogató zendül,
Bunkó nagy ütésin fa-bodon dob rendül,
Száz kürt riogástól a levegő lázad:
Jele, hogy beállt a királyi vadászat.

Dámvadat ejthetne s gímet Buda könnyen;
Szégyelli Eteltől, hogy azokra menjen,
Előbbi szavának érezte fulánkját:
Viszi bölény hadra jó fegyvere lángját.

Szemben kopiát hajt nagy bika bölényre,
Mely legelül száguld, borzadva sörénye,
De mámorosan lát, reszket is a jobbja:
Szarva’ paizsáról csattan le a kopja.

Megbőszül a vad faj – egyenest Budának!
Ontja meleg bélit szög-sárga lovának,
Ledobban a pára, túl-félre zuhanván,
Buda király czombját terhe alá nyomván.

Oh, ha nekem volna most _egy_ szavam ollyan,
Melylyel ez _egy_ perczet röviden rajzoljam! –
Etele jól látá Buda nagy veszélyét,
Legközelebb is volt hogy nyujtsa segélyét.

De szörnyü jelenség, rút ördögi Ármány,
Ott terme, király és öcscse közé állván,
Torony módra meredt a bajnok elébe,
Irtózatos annak, szemlélni, a képe.

Agyara lóg hosszan, szeme vérben ázik,
Nyelve, miként villám, tüzesen czikázik,
Üstöke lángot hány, övig ér szakálla,
Vértarajos kígyó minden egyes szála.

Paizsa mint kőszál, hegy elő fokszirtja;
Iszonyú pallossát egyik keze tartja,
Buda fejét csonkán rengeti a mással,
Hogy Etelnek dobja szörnyü vigyorgással.

Akkor, mint nap előtt holló hamar elmén,
Röppent el egy árnyék Etel igaz lelkén:
Nem volna-e bátyját jobb hagyni halálra,
Mint hagyni türelmét örökös próbára.

De legott, markolván somfa gerely végét,
Támadja meg Isten gonosz ellenségét:
Ármány! riad a hős – emberevő Ármány!
Nehogy magad elbízd, Etelét bevárván.

Megölni nem öllek: nem szűlt anya dögre;
Nyomorítlak sebbel és kínnal örökre! –
Szólott, iramodván a rettenetesnek;
Eltűnt az, a fegyver találta üresnek.

Még jókor a bátyját megvédeni ért el,
Tiporni az állat most akará térddel,
Miután, vérszagtól az egekre síván,
Érlelte a bosszút, melyet állni kíván.

Egy kopjadöféssel a bika lerogygyant,
Feketén a vére nagy erővel bugygyant;
Megtorlik a többi futtába’ halálán,
Mint parti sörényes habok egymás vállán.

Most, valamint hajcsár botja nehéz fáját,
Zúdítá Etele örves buzogányát,
Támad nagy üresség hirtelen a sorba’
S vissza nyomán fordúlt, elinalt a csorda.

Ezalatt távol sem nézik vala veszteg,
Buda mentésére többen elérkeztek,
Vetni kezét minden sietett a lóra
És lábra segélni a királyt alóla.

Ki, nem nagy ütéssel, ekkép szabadulván,
Megölelte öcscsét, nyakába borulván:
Soha, Etel, soha!… Ennyit rebeg ajka,
Tudja Etel mégis, mit ért szive rajta.

Akkor bátyja kezét megfogva szelíden:
Mára nekünk, mondá, ez elég is légyen,
Vadat immár hagyjuk elejteni másnak;
Lássuk, az asszonynép, gyere, hogy solymásznak.

Ím azalatt Gyöngyvér s Ilda között ujság,
Történt, semmi okon, csuda háborúság.
Mindenik a solymát gilicze madárra
Egyszerre bocsátá levegő utjára.

Buda királynénak szépen eredt solyma,
Mintha idegről lőtt nyil vesszeje volna;
De nem úgy a másik: ez alig hogy vesz rést,
Gyöngyvér madarának esik ereszkedvést.

Űzi, el is fogja odafenn körmével,
Szórja meleg tollát csepegő fris vérrel,
Hallani vijjongást; a csata nem látszik:
Fényes levegőn egy pontocska czikázik.

Egyszer ihol sólyom esik agyontépve
Buda királynénak majdhogy az ölébe;
Felvette, sokáig nézte simogatván,
Végre nagyot jajdult, bő könnye fakadván:

Ilda, kaján Hilda, kegyetlen Krimhilda!
Solymomat a solymod íme legyilkolta;
Ám nézd! – s odatartá. De öcscse kaczagván
Kiüté kezéből s szólt, rája tapodván:

Madarat madárér’ adhatok én százat:
Ennyi csekélységen zajt ütni gyalázat!
Píha! kinek egy csöpp esze van, nem tenné.
Nem csendesül ezzel a fejedelemné:

Kell is nekem, így szól, madarad, ha eztet,
Drága „Turul“ solymom újra nem éleszted!
Mert se fiam nem volt, se szeretett lyányom:
Ez az egy madár volt – e sincs! – a világon.

Lobbot ezen arcza vete Ildikónak,
Szép homloka tetszett vérrel elegy hónak:
Ne kiabálj, őrűlt! – éles szava csenge –
Nem vagy mai gyermek, se leányzó gyenge.

Sohse _vénezz_ engem! – szólt erre Budáné –
Lassabban előttem, kegyelem-királyné!
Azt se’ tudom, mellyőnk korosabb egy nappal!
Vagy azt se’: magánál ki beszél rútabbal!

Így szóllakozának, ketten is egyszerre.
Etele Budával jöttek ilyen perre;
Gyöngyvér panaszát csak nehezen vevék ki;
Mire felindulván, mond az ura néki:

Asszony! a patvarnak vége legyen, hallod!
Mert keserű kínját, bizony Isten! vallod;
Etele halálból uradat most menti:
És mit cselekesztek azalatt ketten ti!

Oh! keserű kínját én érzem előre
Fekete bánatnak – így sír Buda nője;
Mert soha nem érek, tudom azt, jó véget,
Soha én ez asszony, sem az ura végett.

Etele másrészről, lebocsátva hangját,
Édesgeti berzent, haragos galambját;
Adja önön solymát – noszolá – Gyöngyvérnek,
Kedvesiért kedvest: így együve férnek.

Látszott is az asszony hajlani szép szóra;
Madara megjött volt az arany zsinórra:
Veszi harmat kézzel, s ángya felé lépve,
Kitekeri nyakát, úgy dobja elébe.

Nagy bajjal a két hős birt annyira menni,
Hogy e csekélységből ne legyen több semmi;
De mégis a pörnek vetik oztán végét,
Összeöleltetvén egymás feleségét.

Ámde, mikép sírást ha gyerek elhagyja,
Sajog a két asszony szive-indulatja;
Mosoly űl a szemben, csevegés a szájon:
De nem óhatják, hogy odabent ne fájjon. –

Vadászat azonban végire járt e nap,
Arra mulatság lőn, ma is úgy, mint tennap;
Etele gazdául hadait vendéglé,
Azután lenyugvék nyugvó neje mellé.

Csillagok a földön csillámlani szűntek:
Zárva le minden szem, tüzek is eltűntek;
De az ég nagy sátra, a magosan mélylő,
Szerte ragyog – s víraszt az örökkön élő.

Ím az öreg Isten, világ szeme, napja,
Hadak ura, föld, víz s az örök tűz apja,
Emberek edzője kurta rövid létben,
Űl vala sátrában, aranyos karszékben.

Megnyíladozott volt kárpitja egeknek;
Hallgatja, halandók hogy szerte pihegnek,
Néz le aczéltűkör[23] mélybe ható szemmel;
Legelteti gondját csöndes figyelemmel.

Paizsa szék mellé heverőn támasztva,
Bal könyökét annak szélére nyugasztja,
Hajtja halántékát egy ujja hegyére,
Mélyen alácsordul szakálla fehére.

Jobb keze már gerjedezőbb innal
Nyugszik markolatán, mely födve rubinnal;
Lába előtt tegze, lépcsőin a széknek,
És nagy rettenetes tűz nyilai égnek.

Így a kerek földet szeme átvizsgálván,
Megnyugodott végre Etelének álmán;
Komoly öreg arczát váltotta derűre,
Mely az egen rózsát: északi fényt szűle.

Alszik az én szolgám, Etele hős, mélyen:
Most kell, hiu álmát hogy jobbra cseréljem,
Elme-salak hitvány ködi helyett – monda –
Ejtenem őt tisztább, végzetes álomba.

Itt az idő – mert lám, győztes akarattal
Győzi magát, s harczol riadó haraggal;
Diadalt Ármányon ma is űle szépen,
Bátyja unott élte ment hősi kezében.

Itt az idő, hogy már birodalmát bírja,
Miképen öröktől ez meg vagyon írva,
Mély titku rovással, fent, a Világ-fáján:[24]
„Úr az egész földön, ha ez _egy_ hibáján.“

Nosza hát teljék be, a mi betelendő!
Jó, vagy gonosz is bár, jőjjön a jövendő!
Nagy tettekre ma én Etelét eljegyzem:
Isteni kardommal derekát övedzem.

Szólván, kimagasúlt deli nagy személye,
Fegyveres ünneplő házába beméne,
Pönge-vasat, mellyen titkos betü, választ,
Nincs földi halandó, ki megolvasná azt.

Akkor tűzlegelő szélparipát kettőt
Szolgái befogván, ragad ékes gyeplőt,
Fénylő hadszekerén maga Isten hajta,
Dörög az ég, a mint száll lefelé rajta.

Állítja lovát meg Etele sátrához,
Halkan maga bément a földnek urához,
Övezé álmában csípejit a karddal;
Ismét a szekéren, mint jött, tova nyargal.

Lovai körmétől lágy levegő csattog,
Mint a megütött víz, nem sűlyed alattok,
Kereke zsurlásán ordítva csikordul,
Ollyan erővel zúz, oly sebesen fordul.

Messze mezőn háló sok erre fölérez,
Takaróját jobban felvonja füléhez
S mélyebben elalszik, hogy a hajnal költi; –
Hadurat nem látja ember soha földi.

KILENCZEDIK ÉNEK.
ISTEN KARDJA.

Reggel Buda nője mene a férjéhez,
Rijjongva sirályként, mely zivatart érez:
Vén ember! ne alugy’ – szóval neki monda;
Fújják oda-át a követ alattomba’.

Táltosok és bölcsek, javas, oltárnéző,
Gyűl oda bűbájos, énekkel igéző,
Iraló, varázsló; ha ki _tud_[25], ráolvas;
Papok, álomfejtők: egész sereg ollyas.

Mondom is én váltig: de hiába volt a. –
Most ihon elnézem már víradat olta!
Dolognak öcsédnél kell lenni ma nagynak:
És te, király – téged hisz’ alunni hagynak!

Kél Buda mindjárást, szemeit dörzsölvén:
Mi? micsoda? – ily szó rebegett a nyelvén;
Azután eltámolyg, megtudni, mi készül
(Ha sejtene abban) jó Detre vitéztül.

Csakugyan, Etelhez gyűlnek vala jósok,
Jelre jövendőket hímezni tudósok;
Ősz Tordát legelébb, s mind’ összehivatta,
Csuda látomását így elibök adta:

Bölcs öregek, mondá, tudomány ajtói!
Istennek e földön kapuján-állói!
Halljátok az álmom’, tiszteletes vének,
Jó-e? rosz-e? nyitját vegyem értelmének.

Álomban az éjjel (régi dolog!) mintha
Játszom vala játék-hadaim’ ifjonta,
Nem-nyírt fiatalság szép zsenge korában,
Hős Bendeguz atyám zajos udvarában.

Ott vala pajtásom, _Áëtiosz_ gyermek,
Fejedelmi sarja római embernek;
Nagy hadat a húnok fiaiból ketten –
Ő szembe hadammal, én rája vezettem.

Egy darabig játszánk seb nem ütő szerrel,
Tompa fakó nyillal, gyermeki fegyverrel;
Vezéri fogásban, cselben vetekedtünk,
Majd római, majd hún módra verekedtünk.

Egyszer azonban, kard valamennyi éles,
Igazándi[26] harcztól, locsogó fű véres,
Támad nagy üvöltés; egek elborúlnak,
Dördűlve Hadisten kék nyilai gyúlnak.

S ím! ősz öreg ember, tiszta fehér fényben,
Ereszkedik onnan, egyenest elébem,
Övezi nagy karddal derekam hajlását;
Érzettem nehezét, a szíjja nyomását.

Akkor pillanatig, mintha imett’ volnék.
Tapintom a kardot; derekamon volt még.
Fényben az ősz ember ágyam előtt álla,
Megláttam a sátor mennyezetét nála.

De borult az álom, s én egyedűl, távol,
Tapodám a léget, mint ki vizet lábol,[27]
Szárny nélkül, magosan, a levegőt szeltem,
Meztelen a kardot jobb kézbe’ viseltem.

Alattam az erdők koronája zúgott,
Folyó nagy vizeit terelé Napnyúgot,
Emberi kéz földet túr vala, mint hangya,
Fekete a rónák legeletlen hantja.

Nagy városok ottan tűntek elé, kőbül,
És én, le-leszállva, mind’ kicsapám, tőbül;
_Egyszerre_ levágtam karddal egy-egy várost: –
Mit jósol ez álom, bölcs öregek, már most?

E szóra beállott nagy hézaga csendnek,
Maga szakállába kiki elmélyednek,
Etele kérdően nézi vala sorba’;
Végtére közűlök szót emele Torda:

Úgy van! idők óta, idők elejétül,
Száma szerint mondván: _háromszor a héttül_,
Firól-fira jóslat miközöttünk szálldos,
Hagyja utódjának minden öreg-táltos.

Elmémben, mialatt az elébb hallgattam,
Hosszu sor esztendők folyamát forgattam:
S íme, a _hármas hét_ ez idén betelve!
Nincs kötve tovább a táltos igaz nyelve.

_Hét_ száz vala, _hét_ tiz s _hét_ azon esztendő[28]
Mikor Isten kardja napfényre jövendő;
A hős, kinek Isten, csuda által, adja,
Mind az egész földet vele megbírhatja.

Örvendj! az egen is vídám jelek úsznak:
Te vagy, te vagy a hős, fia Bendegúznak!
Nem tudom, a kard hol? s hogy? – de tied lészen
Mielőtt e szent év elfogyna egészen.

Alighogy az ősz pap ajakát bezárta,
Lebben az ajtónál Etelének sátra;
Bulcsu vezér jött bé, egy szolga suhanczczal,
Nagy dolgot előre mondani költ arczczal.

Kard vala jobbjában, meztelen és görbe:
Ez az! ez az! – robbant Etele kitörve;
Zúgás, valamint szél a pagonyt ha rázza,
Lőn; azután Bulcsu ily szót magyaráza:

Király! jöve hozzám az imént e gyermek,
– Gondold barom-őrző hitvány sühedernek –
Kengyelemig elsőbb köszönt lehajoltan,
A mint legelőjén átal lovagoltam.

Azután beszéle hihetetlen dolgot:
Csordája ma reggel hogy a mezőn bolygott,
Veszi észre, sántít egy kedves ünője,
Vérnyom is a fűvön harmatozik tőle.

Nyomra, okát tudni, vissza legott mégyen,
Gondolja, tövis, kő, valami csont légyen:
Ím vasat a fűben végtére talála,
Mint hadi szerszámnak ércz hegye, kiállva.

Ott hagyja először, térül egyet, fordul,
(Fölvenni szegénység jele vaskót porbul –)
De viszont megbánván siet oda ismég,
Nehogy a jószágban kára megint esnék.

Hát ihol, a kard-hegy _kétannyira_ nőlve![29]
Nyúlni akar hozzá: láng csap ki belőle;
Megriad és elfut. Szünvén riadása,
Harmadszor is arra közelít, hogy lássa.

Közelít lábujjon, szíve dobog szörnyen,
Óva megáll sokszor: menjen? vagy ne menjen?
Ágaskodva tekint s nyújtózik előre –
Ugy mondom el, a mint hallám vala tőle.

Messzire már látja, mint a vizek sássát,
Magoslani fűből szép kard ragyogását:
Penész aranyán nincs, aczelán nincs rozsda,
Mintha csiszár kézből jött volna ki most a.

Ekkor – a fegyverhez járulni se’ mervén,
Hozzám fut, lovamat messze megismervén;
Elmondja. Riasztom: igazat beszél-e?
Bátran hí s vezet; én megyek oda véle.

Oh, emberi szemnek ily csuda látatja!
Földben alig volt már, csak a markolatja;
Láng nem üté jobbom’ – engede is könnyen:
Itt van! te viseld azt, te, királyom, fennyen!

Szól vala, s a bojtár bizonyítá hévvel,
Verte reá naptól kesely üstökével,
Nagy jutalom bezzeg tenyerét is verte;
Most a jövendőlők eloszoltak szerte.

Maga pedig fordúl a fegyveres házba,
Hüvelylyel a kardot Etele ruházza,
Legszebb hüvelyébe illett csoda-képen;
Felköti, kivonja, forgatja kezében.

Vág vele háromszor a négy anya-szélnek,
Keletre, nyugotra, északfele, délnek,
Vasa, mint zúgattyú, a levegőt szelte,
S így szóla Etelből tornyosodó lelke:

Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak!
Ihol én, ihol én pőrölyje világnak![30]
Sarkam alá én a nemzeteket hajtom:
Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!

Mondván, deli kincsét függeszti szegére,
S ment hada-szemlélni a hunok vezére;
Tudja egész had már csudáit az égnek,
S leborúl előtte, mint egy istenségnek.

Mindenkit örömmel itat e nagy ujság,
Csak Buda szívének józan szomorúság,
Csak Gyöngyvér ijedez búnevelő gondon,
És hajtja szünetlen: „de hiába mondom!“ –

Ilda pedig, munkán ülvén oda-átal,
Hall vala minden szót szőnyeg-falon átal;
S hagyja tüjét, melylyel gyönge keze varrt, ott:
Ura elmentével leveszi a kardot.

És monda fiának: Jöszt’ ide kicsínyem!
Még kicsi, de szárba eredő reményem!
Viruló sudárkám, aranyos sugárkám:
Itt van örökséged, megnézd! Aladárkám.

Oh, mert az anyának férje erős támasz, –
Ideig-óráig. De kidőlhet ám az:
Veti reménységét fiu gyermekében,
Bizodalma él s nő magzata nőttében.

Szerencse ölén is, megtanulám, féljek:
Hamar énmellőlem hullnak el a férjek;
Uramat, az elsőt, mihamar elvesztém;
Férfi ölelését jaj szomorún kezdém.

Kit a kigyó megmart, remeg az gyíktól is,
Gyászban feketűlt szív, csupa árnyéktól is;
Engemet a kígyók: rokonaim martak,
Mennyasszonyi fővel mély gyászba takartak.

Oh, mit cselekedtek dalia férjemmel,
Kit, élve, szerettem leány-szerelemmel!
Szeretem holtan is, szeretem még most is:
Ha sírba lezárnak, szeretem még ott is.

Vadászni kicsalták, és megölék orvul,
Ajtómhoz a testét odaveték torzul,
Kincseit örvényes Rajnába sülyeszték
Mialatt én sírtam édes uram vesztét.

Azután férjekkel gyászomba’ kinoztak,
Kérőt oda nékem minden időn hoztak,
Legutóbb a húnok királyfia külde:
Ez volt, a mi bosszúm gondolatát szűlte.

Sárkánynak alítám emberi formában,
Sívó fenevadnak idegen pusztában;
Ily férjet ohajték; s kezet adtam rája:
Hogy testvéreimen bosszúmat ez állja.

De találtam nagynak, Etelét nemesnek,
Szígfrid után a kit szeretve szeressek;
Asszonyi szívem már vele boldog volna,
Ne lenne szerelmem régi koporsója.

Bosszúmat Etele becsületes haddal,
Tudom, meg is állná; nem akarom azzal!
Akarom ál színben, lépre ide csalva,
Véres tetemöket rútítani halva.

Vagy _Gunther_, az álnok, szép harczon elessék?
_Gernot_nak Odinho’ gaz lelke vitessék?
_Hágen_, ki orozva döfte uram’ hátul,
Tisztelve kimúljon, Etele karjátul?

Nem, Rajna királya két drága fivérem!
Nem, Hágen! a díjjat én igazán mérem:
Valamint a bűn volt, legyen az is undok,
S vesszenek árúlva mind a _Nibelungok_!

Poharukban vérré a lakoma váljon,
Vendégágyba’ ki hál, koporsóba’ háljon,
Bizodalmas hajlék éjtszaka lobbanva,
Férjem gyilkosait temesse be hamva.

Jer, jer kicsi szolgám: ezt még te nem érted,
Csak játszol a karddal, övezni kisérted;
Majd, ha király lészesz… Veled együtt, hosszu
Feledés árnyékán nőjön fel a bosszu.

Mert szültelek _arra_ kínos szeretetben,
Nem ment ki eszemből foganó perczedben,
Veled azt a terhet viseltem örökké,
Szívedbe szivemből plántáltam örök-ké.

Közelébb vagy hozzám, mint Etel, a férjem,
Tested az én testem, véred az én vérem:
Bosszút az anyádért bár iszonyút vennél,
Nincs nemesebb tetted, nincs igazabb ennél.

Csakugyan nem érté az anyja beszédét,
Hurczolta nehéz kard szíjjra kötött végét
Sátorban a gyermek, kis kocsi módjára,
S nevetett némelykor Krimhilda szavára.

Anyja pedig oztán kedvkereső gonddal
Fúrta meg a szíjjat, közepén, egy ponttal;
Csatolta fiának kicsi derekára,
Örült Aladár, hogy zörömböl utána.

Sátorban alá s fel, ki is a mezőre,
Le a völgyhajláson, fel a dombtetőre, –
Kardját puha fűben úsztatja örömmel;
Eresz alól anyja kisérgeti szemmel.

Már nem vala messzi a Buda sátrátul:
Im gáncsot a fegyver ada neki hátul,
Nagyot esék; arczát vérig üté kőben –
Ott járni Budáné talált ez időben.

Meglátta, erősen a szíve megindult,
Szánalom a lelkén s harag egyszersmind gyult;
Oda szalad mingyár’, s földrül felemelvén,
Egyszerre ilyen szó mérgesedik nyelvén:

Bolond anya nézi – bolond anya hagyja,
Bolond, ki gyerekét illyenre kapatja,
Kezébe is adja, vele még játszatja!
Nincs is az olyannak igaz indúlatja.

Fenevad módjára egyszer veti kölkét,
Azután nem bánja, veszsze kicsiny lelkét;
Csak egyszer a vágya, telyesüljön ágya:
Fia veszedelmét azután nem bánja.

Ily hangon ez a nő csattanva üvölte,
Mialatt a sok vért fátylába törölte;
Ilda futott mingyár’, látván fia estét,
Mérgesen elrántá, amaz elől, testét.

Ne nyúlj a fiamhoz! – vágja szavát kettő, –[31]
Ne taníts gyermekkel _te_ bánni, te meddő!
Mert neked is volna, jóféle ha volnál:
Nincs rútab’ előttem magtalan asszonynál.

Meddő nem vagyok én! te se gúnyolj annak!
Szolgálóimat is engedtem uramnak –
Sikolta Budáné, betakarva képét;
Zokogás fojtá el további beszédét.

Ilda, miként győztes, kaczag vala fennyen. –
Hallá Buda e zajt; oda kell hogy menjen:
Látja nejét sírni, amazt hahotázni,
Oda sem ért, hogy már így kezde vitázni:

Mi dolog ez, húgom, ma is úgy mint tennap?
Igy lesz ez örökké? igy lesz e mindennap?
Jó ember vagyok én: de ha megharagszom…
No tehát békét hagyj az enyémnek, asszony.

Tegnap ugyan szegény meghuritám érted:
De tovább nem tűröm, nem én soha: érted?
Király vagyok én még, s ur a magam házán…
Monda, kövér öklét fenyegetve rázván.

Vissza reá pattant Ilda királynő is,
Azután mérgében sírva fakadt ő is;
Igy észre se’ vették a vita sebtében,
Hogy maga Etele közeledik épen.

Jöve, mint váratlan égi vihar feljő,
Megszálla megettök, mint fekete felhő;
Teszi kezét Hilda’ szép válla-hegyére,
– Visszaborúlt a nő ura hős keblére.

Egy darabig némán állva nem is mocczan,
Tekintete mélyen hömpölyg vala s hosszan,
Gyöngyvérre Budáról, s Budára viszontag:
Végre nyugott ajki szóval ilyet mondtak:

El, haza, jó Ildám, indulni fogunk ma,
Még ez nap, ez órán, királyi lakunkba;
Ott te vagy az első fejedelmi asszony:
Ki merészelné ott, hogy sirva fakaszszon!

Hanem ezt még tűrjük. Ő a hibás, nem mi.
Buda királylyal nincs közöm ez’tán semmi.
Én majd leszek otthon ura jó hadamnak:
Buda is parancsol, ha kinek tud, annak.

Ezt mondva, ölébe fiát emelinté,
Köszönni Budának fejét se’ gyökinté,
Csak mene Hildával. De soká ott állván
Nézte üres helyét Buda, mint egy bálvány.

Még az nap, az órán, tarka szövött rendek,[32]
Etele tornyodzó sátrai lippentek;
Estig oda-átal, udvara távoztán,
Nagy halom és nagy völgy marad vala pusztán.

TIZEDIK ÉNEK.
ETELE HADBA MÉN.

A mely nap Etele megvála Budától,
Nem vált köszönetlen jó szittya hadától:
Mentében irányzá lova fékét arra,
Hol serge ma felgyűlt játszó viadalra.

Megálla, királyúl, tömött hadak élén,
Hangja erős, bár nem kiálta beszélvén,
A legutolsó is hallotta közelnek
Domboru melléből hangját nagy Etelnek.

Mondotta bucsúzni seregéhez jött el,
Bocsátani őket haza, szeretettel;
Dícsérte a népet összesen, egyenkint,
Zok szóval a multért nem illete senkit.

Nevezte apának, nevezte fiának,
Fiatalt öcscsének, öreget bátyjának:
Örül az is e szón, ki maga hozzá jut,
S ki látja becsülve a maga-formájut.

Mondotta, hogy immár vége vadászatnak,
Édes övéikhez kiki oszolhatnak:
E szóra felörvend hirtelen a népség,
Öleli, képzetben, váró feleségét.

De megint a szónak fordul vala rendi:
Háboru’ szándékát Etele jelenti,
Hova, ugymond, készül válogatott haddal,
Maga jó-szántából maradó csapattal.

Erre, miként tóba ha nehéz kő locscsan,
Pillanatig nagy zaj, s csend álla be mostan,
Pillanatig habját a sokaság verte:
Azután: „menjünk mind!“ – riad ezerszerte.

Senkit haza özvegy szerelem nem csábit,
Senki nem óhajtja ő gyenge családit;
Óhajtja: Etelnek szárnyán hadakozni,
Drága dicsőséggel zsákmányt haza hozni.

De király engesztő szavára lohadnak,
Lesz módja, igéri, ezután a hadnak;
E mostani: játék; fiatal gyakorlat,
Szoknia fegyverhez, ki először forgat.

Ti, büszke hun ágak ifju nemes vére!
Tanítalak immár a magam kezére:
Hadd mondják az apák: „mi csak egy országot –
Bírják ezek, íme, az egész világot!“

Holnap az ifjú had – rendeli – kövessék,
Tízre öreg harczos, nyíllal,[33] egy-egy essék;
Bulcsura e dolgot úr-Etele bízza,
S forditja fakóját asszonyihoz vissza. –

Buda király pedig, szomorú-magában,
Ül vala, mint egy pók, palota zúgában,
Képzelete gyászos szőnyegeit fonta,
Árnyas szögeletben űl vala naponta.

Egy reggel a nője monda neki Gyöngyvér
– Letevé a hímzést potyogó sok könnyér’ –
Ide-oda holmit keze gyorsan rakván,
Háttal ura-felé, így monda, forogván:

Mit ér az az ember, ki egész nap ásit,
Ülvén gondolatok here záptojásit!
Sok idejét tölti, soha ki nem költi;
Halott az az ember, halála előtti.

Már a vak is látja, süket is már hallja
Buda király dolgát: hogy’ van feje-alyja:
De azért ő napról napra megént bízik,
Heverő bánatban eszik, alszik, hízik.

Férfi vagy? Az volnál. Király vagy-e? – Szégyen!
Hol embered, _egy_ csak, ki felálljon s védjen?…
Mind, az utolsó is, oda-átal vannak,
Isten csudakardját leli Bulcsu _annak_!

Ezt is fölemelted, jobbágy neme nélkül,
Adván neki tennen húgod’ feleségül;
Most ez is a kardot – ihon a hálája! –
Mintha nem is volnál, más kézre találja!…

Vagy, had ura, Isten, részre te is hajlol?
Buda gyalázatján szíved örül, tapsol?
Húnok fejedelmét nézed üres bábnak?
Ajándékod adod, fő helyen, a lábnak?…

Nem adta, bizony nem! _egy_nek ajándékul,
Se bolond asszonynak gyermeki játékul;
Adta egész nemzet fényére, javára:
És te vagy a nemzet elsője, királya.

Első! nosza állj ki, legelül a sorba;
Király ne tapodtasd magad’ önkint porba;
Gyüjts hadat és készülj – vagy aléltan várod,
Míg fejeden végkép telyesül a károd?

Jőn a keserű gyász, utol is ér nyomban,
Jaj, látom örökké riadós álomban,
Jaj, érzem örökké ímette a szörnyet:
Most is eremben fut, lázhidege környez.

Ember! valamerre, mig van idő, mozdulj;
A sors hadszekere – hallod üvölt – pusztulj:
Félre az utjából! mert bizony elgázol,
Ha te kövér gondban szunnyadsz s lakomázol. –

Háborodék lassan jó Buda ezekre,
Ajzotta[34] nem egyszer száját feleletre,
Most, mint olyan ember, kit méreg eröltet,
Felugra, döfölvén botjával a földet.

Elég már! – rivalá – legyen immár vége!
Ne szutyongass mindig, Ármány felesége!
Mert, ha tovább a szót ellenem igy hajtod,
Megmutatom, meglásd, ki a férfi, rajtad.

Te vagy oka ennek, a te gonosz nyelved,
– Mert nem fér soha két asszony egymás mellett –
És most te pirongatsz, mintha eléggé nem
Marna kegyetlen bú a nélkül is éngem.

Könnyen, rövid észszel, szerez a nő patvart,
De tanácsa nincsen, ha megteszi a bajt,
A mit összekuszált, soha ki nem bontja:
Hadd álljon elő a férfi esze s gondja! –

Megnémula Gyöngyvér, szavain férjének,
Nem halla hasonlót, míg boldogan éltek,
Azelőtt szép szóval bánt vele s gyöngéden:
Most sír vala belrül a durva beszéden. –

Buda meg a főket hívatja tanácsra,
Készteti bús lelkét komoly elszánásra;
De alig egy-kettő, vontatva, jelent meg,
Mind látogatóba Eteléhez mentek.

Nem vala ősz Torda, se Szalárd, sem Bulcsu,
Még Detre is elment, a cselfe tanácsu;
Szömöre a kádár, az is indulóban
S vele négy-öt jobbágy volt még, habozóban.

Ezek, úgy dél tájatt, mikor összegyűltek,
S ide-oda gyéren, hallgatva leűltek:
Mingyárt üresebb lőn a nagy üres sátor,
S jobban mutatá, mily népes vala másszor.

Kin Buda gerjedve haragra idétlen,
Vétkesekért szidja vala, a ki vétlen,
Azért, ki jelen nincs, a nála levőket;
Keserü zok-szóval így feddi meg őket:

Eljöttetek? aj no! nagy nehezen. Csuda!
Hamarább gyülnétek, tudom én azt, oda,
Hol Bulcsu vezér van, meg az a vén táltos,
Vele mind a többi hiteszegett pártos.

Tudom én, árúló bennetek az elme,
Fél lábatok immár vagyon a kengyelbe’,
Buda király nektek, az ő szava, _ennyi_!
Pártos Eteléhez vágytok igen menni.

De megnő Buda még, bizony Isten! megnő;
Parancsol is, és nem panaszol mint ag nő;
Ollyat riad egyszer, hogy messzire hallik,
Mire sok kevély nyak törik avagy hajlik.

Ki az a hatalmas? mi joga van hozzá?
Etelét én tettem, a micsodás, azzá;
Etelét én köptem: s ha fejére hágok…
Mit szólatok ehhez, dölyfös uraságok?!

Nem szólt bizony erre ott senki Budának,
Hanem összenézvén vállat vonitának;
Ő pedig, egy kissé miután kifújta,
Így tüzelé mérgét nyavalyásan újra:

Hallgattok? nem akar jőni a szó vége?
Összebomolt, ugy-é, a tanács, az ige?
No, beszélek hát én! és nem hiu szélnek:
Meghallja ki mostan s kik ezután élnek.

Nem lesz Buda többé, az Égre! nevetség. –
Induljon Etelhez e nyomba’ követség:
Szömöre! mint első, te leendsz a szónok:
Parancsolom, ezt mondd ama lázadónak:

Vérhit köti hozzám, Isten előtt eskü,
Hadurat nem játszsza halandó eszes ki,
Sem eszes, sem bátor, sem dölfös erőszak:
A meddig ereszti, addig mehet ő csak.

Ittam az ő vérét, ő is az én cseppem’,
Hogy velem országol, mint öcse, legszebben,
Mint ifiabb testvér, kit alacsony ágból
Magamhoz emeltem, atyafi jóságból.

De az ő hálája hiteszegett ármány,
Gonddal tömi nékem az éjjeli párnám,
Reggel is, ágyamból üdületlen kelve,
Tegnapi gondjával vívódik az elme.

Se hetig, se napig hű nem vala hozzám,
Mióta uralmom vele híven osztám;
Gyűjte hadat mindjár’, rebegésben tartott,
Mit adék, fordítá ellenem a kardot.

Háboru, békesség: fő hatalom tiszte,
Hátam mögött ezt is egyedül intézte,
Követekkel végez, hadra ihon készül:
Nekem a bosszúság marad ebben részül.

Mondjad azért, kádár, izenő szavammal:
Indulni ne merjen szép ifju hadammal;
Külön a mit végzett, az előttem semmi:
Máskép – a mit adtam, vissza tudom venni.

Azt is neki megmondd, úgy akarom, bátran:
Hogy az Istenkardnak illő helye sátram;
Kérkedve magánál ne tartsa továbbat;
Illeti a főt az, nem pedig a lábat.

Nem adta Hadur, nem! _egynek_ ajándékúl,
Se hiú asszonynak gyermeki játékúl:
Adta egész ország fényére, javára:
S én vagyok az ország elsője, királya.

Azért hadi népem’ mind’ haza széleszsze,
Derekára Isten kardját se övezze:
Máskép a kötött szert szálára kibontom,
Vérrel adott esküm visszafelé mondom. –

E szóval ereszté Buda el tanácsát,
Előbb Szömörének kijelölvén társát;
Sátorbul egyenkint hallgatva kimentek,
Künn tompa morajjal távoztak a rendek.

Az nap Buda lelke hajtja magát, mint a
Kézzel nekilódult függő tereh, hinta;
Haragja sehogy nem bir szünni sokáig,
Mint a megütött hab, ereje fogytáig.

De mikor estenden csillapodott vére,
Nagy félelem állt bé, a harag helyére,
Félelem és bánat kezdte szivét vájni,
Mint seb, ütéskor nem, azután szok fájni.

Lassítja menését, járván palotában,
Meg-meg is áll olykor, tünődni magában;
Este, miként gyermek búvik az anyjához,
Csüggedve imígy szól hites asszonyához:

Rettegek én, Gyöngyvér, – rettegek és fázom,
Hogy e mai lépés sietteti gyászom’;
Eteléhez nagy szót viszen a követség:
Félek, hogy a súlya rám vissza ne essék.

Hallván e beszédet Buda királynéja,
Szép barna szemének felvirrada héja,
Rá bánatos arczát emelte szelíden,
Szánólag az asszony megszólala ígyen:

Jer, édes uram, jer! ülj ide mellém le,
Szegény bús fejedet, így, hajtsd az enyémre;
Ifju örömidben részem vala hajdan:
Feles feleséged hadd legyek a bajban.

Hibáztál; a harag vesztedre tanácsolt:
De ne félj, nem késő, Buda, hogy megmásold:
Lovas ember rögtön lovadat nyergelje,
Követid utjokból hogy visszaterelje.

Etelét _csak_ szóval ingerleni félős,
Mert vele tart, ládd-e, sok csalfa kevély hős:
Gyűjts hadat, azt mondom, mig oda lesz hadban,
Hogy, mire ő megtér, te se légy magadban.

Arany-ezüst kincscsel teli nagy sok vermed:
Minek e holt marhát így élire verned?
Öseid rád hagyták: de te kire szánod?
Meghalsz: _neki_ gyűjtél: se fiad, se lyányod.

Vagy azért kíméled, hogy magamat végre
Megfoszszon, ha talán jutok özvegységre?
Add! kinek egy részét, kinek a más részét:
Ha nem szeret ingyen, hű kutya lesz pénzért.

Adj sokat, és igérj többet is, a főknek:
Meglásd, valamennyi, pártodra szegődnek.
Most a követséget, forditsd haza utján;
Azután ne búsúlj, édes uram, hagyján!

Igy szólt a királyné, nyájas okos szókkal,
Rá’dásul öregjét megapolá[35] csókkal;
Buda is vissz’adta melegen, háláson,
Azzal sietett, hogy hirnök után lásson. –

Szömöre azonban s vele küldött társa
Járnak vala immár jó futamodásra:
Tisza sodrát éjjel paripán meguszták;
Keletre, homályban, végnélküli puszták.

Szótalan egymással nagy utat menének,
Hallgatva dobajját az ügető ménnek;
Végre Kadarcs (ez volt a Szömöre társa)
Megkívánta igen, hogy szavait váltsa.

Pajtás uram! – ekkép fordul a bíróhoz –
Mi oka, hangod sincs, legföleb’ a lóhoz?
Máskor tied a szó, ha tanácsot űlünk,
S lakomán ha tréfálsz, mind kétfele dűlünk.[36]

Felele a kádár: Ajh no!… szeretném, ha
Törpe bolond volnék, vagy született néma,
Semhogy Etelének ezt az izét mondjam,
Haragos nézését magam ellen vonjam. –

Így, ritka beszéd közt, azon éjjel s másnap
Kerülik zsombékját tenger Tiszalápnak;
Délest vala már, hogy felkaptak a hátra:
Látszott is Etellak, Etele nagy sátra.

Mint ha ki méheshez közelít távunnan,
Szálingani egyes bogarat lát onnan,
Azután mind sűrűbb a repesők rajja,
Czikázik a táncza, és zümmög a zajja;

Bong a tele kaptár; ki-be a nyiláson
Sok ezer fényes hát hentereg egymáson:
Úgy hemzseg az ember sűrűje, zajossa,
A mint közeledik Etele várossa.

Budaszállás ahhoz, gondolom én, semmi,
A hogy itt a népség jőni szok és menni,
A hogy palotái gazdag Etelének,
Mérföldnyi mezőben, tornyodzva kelének.

Nagy legelő, mellyen szűz-ménese futhat,
Térség vala közben, hol hadi nép futtat,
Azután felváltva paloták, karámok:
Nehéz volna, bizony, megmondani számok’.

Legszélen a szolgák sátorai voltak,
Egyszerü fenyvekből boronába róttak;
Azután beljebb mint csinosodni kezde
Gyaluval a hajlék símán beeresztve.

Csoportosan itt-ott hún fők palotái,
Megannyi kevély lak, megannyi királyi,
Város a városban elegyűl mezővel,
Közte szabad térség nagy távola zöldell.

Külön egy-egy várost asszonyai laknak,
Udvari népestül, melyen uralkodnak,
Legközelebb Krimhild Etele sátrához,
Függő folyosón jár, ha tetszik, urához.

Mindez csuda művel remeken alkotva,
Vésű hegye által virágzik a holt fa,
Hajt levelet, lombot, de nem úgy mint hajdan,
Idegen sok szinre van festve olajban.

Vérpiros a zöldje, arany a virága,
Sziszegő sárkánynyá fonódik az ága,
Zöld madarak közte hallgatva megűlnek,
Madárszavu csengők a helyett csendűlnek.

Közepütt nagy dombon Etele hajléka,
Fedi a legcsúcsát ős Turul árnyéka,
Emelinti roppant szárnyát repülőre,
Aranybul egészen, verte ki szerzője.

Oszlopok a sátor mennyezetig folynak,
Indázva hol erre hol arra hajolnak,
Arany lemez a fát csillogva boritja,
Közte nehéz bársony’ dagadó kárpitja.

De, ki azt leirná, nincs az az irótoll,
Szem is elkáprádznék a látni-valótól;
Mint egy mesevilág, oly ragyogó minden,
Oly csuda, formákban, oly különös, szinben.

Jár sokaság ki s bé, valahol csak járhat,
Pezseg a nép szerte s ló, a nemes állat;
Az egész _egy_ főnek fordul akaratján:
Mint Etele kedvén, esze gondolatján.

Lakozás egy hétig vala most, nagy ünnep;
Reggel, az új karddal, áldozat Istennek,
Azután hős torna, befejezve torral,
Este kemény vívás a bajnoki borral.

Háromszoros ünnep öröme gyűlt össze:
Etele mén hadba: búcsupohár lesz e;
Meg az Istenkardnak vagyon avatása;
Idvezlő követek fényes fogadása.

Jöttek vala, messze Ázsia-szélektől,
Követek nagy számmal atyafi népektől,
Valakik a húnnal egy fej alá tartnak,
Lakói a tenger- és az Etel-partnak.

A besenyő, bolgár, jász, kazar, – a várkun
Mely védi tanyáit kilenczszeres árkon,
Lapos nyelvü palócz, küldi barátságát,
Hódolva köszönti Etele’ országát.

Jöttek ajándékkal, egy sem üres kézzel,
Kiki maga földjén a mi becsesb ékszer:
Hoza nyusztot, hölgyet, kinek ege téli;
Drága szövött árút, tevéken, a déli.

_Magyar_ is, magyarok vezér fejedelme,
Ki nagy országot bir Etel folyam elve,[37]
Külde ajándékot, a mineműt egy sem:
Illő bizony, ezt hogy énekbe’ lefessem.

Vad ménes akarhány, vad anyáktul ellett,
Barangol a síkon, Etel vize mellett,
Vemhedzik a kancza viharos széllángtól,
Fene tátos-méntől, futosó villámtól.

Pányvával ezekből, hamikor kell, fognak,
Hajítva kötését repülő huroknak;
Veszedelmes játék, mivel a bősz csorda
Lovat és lovagját levágja gyakorta.

Magyar _egész_ ménest haddal foga közre,
Terelé, (hallatlan!) mint a csikós, össze,
Küldte ajándékon Etele királynak;
Híre soká fönn lesz ennek a hajszának.

Üstökös ifjú had, zúgó karikással,
Kerüli a ménest rohanó futással,
Szelid paripájok a vadat elgyőzi,
Körül, örvény módra, száguldja, előzi.

Horkanva, prüszögve megtódul az állat,
Rúg, harap és tombol, rést még se’ találhat,
Szép kis fejök egymást tetőzi halomban;
Indulni az ostor kényteti azonban.

S valamint forgószél, mely sivatag pusztán
Porfelleget üldöz, maga körülfutván,
Forog is halad is utjában előre:
Ugy halad a ménes, száguldozik őre.

Országokon átal mind űzve rohannak,
Verik úszni gyakran, dagadó folyamnak,
Olykor legelőre pihenni eresztik,
Ha nem áll, a hajtást ujra előlkezdik.

Ily módon Etellak rónáihoz értek.
Volt az egész útban nézője temérdek,
„Magyarok ménessét“ hirdeti mindenki,
Unokák is tudják, dal is egyre zengi.

Etele nagy néven ezt az ajándékot,
S fogadá szívből a rokon ivadékot,
Dícsérte vezérök’ dalia népestül,
Fogadá egy vérül, fogadá egy testül.

Indúlása előtt ez okon mindennap
Foly vala nagy vígság; de utolsó e nap; –
Követekkel vígad, s felváltva határoz:
Eszébe’ se fordul, hogy küldje Budához.

Buda emberei hogy oda érkeztek,
Lakoma utolján öreg ivást kezdtek
Odabenn a hősök; nem is énekszóval –
Múlattanak immár nyavalyás Czerkóval.

Kicsi vala Czerkó, éktelen és görbe,
Szálas daliák közt kaczaj ez a törpe;
_Áëtiosz_ küldé rabul Etelének;
Vele vídul gyakran a szomorú ének.

Most is szomorú dalt vere Zángó kobzán,
Keve, Béla gyászát, Kadosát felhozván;
Sírt vele minden hős: de legott Czerkónak
Nevetett, hogy törpe, s íly habarék szónak:

„Borju nyeritését, uraim! kergettem,
Nyúl köhögős álmát agyon is ütöttem,
Vereb árnyékába szalma nyilat lőttem,
Vén fa csikorgással tarsolyt teli szödtem…“

Igy kezdé, s hahota nagy zendüle rája;
De királynak el sem mosolyodott szája,
Ülve magasb polczán, fő gondokat érlel,
Hagyja boros népét játszani törpével.

Ekkor nyita, félvén, Szömöre közzéjök,
Tar homloka gyöngye aggodalom-bélyög:
Elmondja, ne mondja, Buda követségét?…
Nem mondja! bajának ezzel veti végét.

Bajában azóta ért vala már véget,
Ha Buda küldöttje gazon el nem téved,
De belé-bódorgott Tisza mocsárjába,
Hírével a hírnök csavarog hiába.

Nosza, hogy megláták Szömörét pajtási,
Lőn kaczaj, a hun fők harsány riadási:
Tréfára vevék hogy zavarodva ott áll:
„Tiszteletes kádár, monddsza, mi jót hoztál?“

Ő pedig, aggódó szemeit oldalra –
S forditá, hol Etel komolyan ül, arra;
Kaczagák e nézést s minden egyéb dolgát:
„Bölcs kádár, jer igyál, s mondj valami mókát!“

Tisztelet adassék Etele királynak!
Engeded-é, uram, hogy igyam s tréfáljak?
Szömöre így kezdé; Etel igen-t inte,
S amaz ekkép szólott, miután hörpinte:

Buda nagy-királytól mi jövünk, követség…
E szóra megint lőn jó ízü nevetség,
(Csak Detre hegyezte róka fülét köztök,)
S valaki felmordult: „szöktök, uram, szöktök!“

Nagy hangon a kádár, és szólt komoly arczczal,
De csak a jókedvet gyarapitá azzal,
Elmondta keményen Buda úr parancsát:
Tetszős vala nékik e tréfa-bolondság.

Mikor oda ére, hogy Etel a haddal
Indulni ne merjen, se az Istenkarddal:
Kitört az egész nép hosszas hahotába,
S Etele béfordult benyíló sátrába.

Váltig Szömörének innia most kelle,
Hogy a nehéz tréfát nyomtassa evel le,
De még józanodott minden ital bortul,
Rettegve, királylyal dolga hová fordul.

Csakugyan, még az nap Etele hivatta,
Lakomát a kádár végig sem ihatta;
Királya szemébe tekinteni átall,
De érzi, hogy éget, szeme héján átal.

Róka! eszes voltál: nem csippen a farkad:
Buda bolondságát hímezni akartad:
De nem javasolnám – Etele király szól –
Se neked, se másnak, hogy ezt tegye másszor!

Esdekve a jobbágy békélle[38] kezéhez:
Hogy ő nem is úgy jött ura-Eteléhez:
Vissza se’ mén többé, marad itten nála,
Valamig ő _ő lesz_, Etelét szolgálja.

Sőt vissza – Etel mond – fris nyomotok menjen:
Buda nekem többé ilyet ne izenjen,
Mert leteszem, csúfra, mint régi ruhámat:
Csak egyéb ne érje: veszedelem s bánat.

Hogy az Istenkarddal… Enyim az! _ki-másé?_…
Ideje majd megjön, világ-aratásé!
Sátrom alatt addig hüvelyében áll az;
Budának, urától, e legyen a válasz.

Örvend vala kádár ily szabadulásnak,
Paripáját reggel könnyen ülé másnap;
Etele meg ifjú seregét mozdítja:
Örül az, hogy megnyílt a dicsőség hídja.

Őneki, utjában, hintenek és fűznek
Fátyol-ivet a nők, virágot a szűzek;
Zene búcsu-hanggal kiséri azonba’ –
Ugy mennek a hadra, mint lakodalomba.

TIZENEGYEDIK ÉNEK.
BUDA VÁROST ÉPÍT.

Vermeit immáron éjjeli munkával
Buda király bontja hites ag szolgával;
Sátora furkózott fenekét megássa:
Derül onnét arany-ezüst ragyogása.

Dűlnek elő sirból eltemetett kincsek;
Ki azokat látta, ember olyan nincs meg:
Ki oda temette, mind-egyre levágták,
Hogy el ne beszélje ura gazdagságát.

Detre meg, a vén szász, jövén Etel urtól,
Szövétneket ottben megsejti az utról,
Kései fönlétét csudálja királynak,
Gyanús neki a mit odabenn csinálnak.

Állitja lovát meg éjféli sötétben,
Nyergébül az agcsont óva lemász szépen,
Hátra csapott fékkel paripáját hagyja –
Mindig Buda hősnél szabad a járatja.

Most is, az ajtónak fölhuzva kilincsét,
„Jó estét“ neki mond „munkára szerencsét.“
Fel Buda egy-térdről pillanta ijedve,
Kincsei nagy halmát tenyerével födve.

De legott meglátja, megösmeri Detrét,
Titkolni előtte úgy sincs oka tettét,
Már ugyse’ lehetne; nem is igen bánja:
Vén szászon a próbát kezdeni kivánja.

_Arany ez!_ – mond – _kincs ez!_ van nekem is, lá’-é![39]
Nem koldustanya még Buda vén királyé!
Barátjai mégis kerülik a sorsát:
Idegen asztalról lesnek alá morzsát.

Oh Detre! ha minden – soh’se hittem volna –
Te is immár lettél Buda árulója?
Ellenségivel _egy_ barlangban üvöltesz;
Etele borából: „veszszen Buda!“ – költesz.

Mi kell? lakozás kell? – akar éjnap itten
Dőzsölj palotámban, mint egy Odin isten;
Kell arany- és kő-kincs? Végy! a mi szemednek
Drága vagyon tetsző; ints: nyomba’ követnek.

Csak te nekem hű légy régi tanács-szóddal,
Testemet is védjed sok vas-mezü góttal;
Mert ihon elvesztem gőgje miá, – látod,
Fegyverre ha késünk gyűjteni barátot.

Erre az ősz bajnok, mint ki örül káron:
Mit gondolsz? magam’ én hogy eladjam _áron_?
Legyen tied a kincs, az enyim a lélek!
Én azt teszem, ugymond, mit jobbnak itélek.

Visszavonást nézem köztetek én búval;
Megmondtam előre, igaz intő szóval,
De te sem hallgattál, Etele sem, rája:
Most hüvelyét a kard, ime, alig állja.

Jobb nekem elmenni, mint küzdeni párton,
Testvérek ügyébe magam’ minek ártom?
Hún atyafi-harcznak mi köze a góthol?[40]
A ki erősebb lesz, annak, igen, hódol.

Hű vagyok és voltam, senki se’ mondhatja,
Míg Buda országolt, meg Rof, meg az atyja,
Szolgálni ha kellett csak egy-egy királynak:
De, ha már kettő van, hjaja! mit csináljak.

Etele hatalmas: engemet elronthat;
_Hozzá_ ha szegődném, _te_ is el, viszontag:
Mert senki se’ tudja hadi koczka döltét,
Ha a Norna-leányt vérboszura költéd.

Most a hunok szítnak Eteléhez jobban:
De, ha egyszer a harcz fáklyája kilobban…
Mert sok irígy bosszú elfojtva hever rég…
Azért _Eteléhez_ pártolni se’ mernék.

Ő az erős mostan, te pedig a gyenge,
De megerősűlhetsz, király, vele szembe:
Ott a győzedelem, hol az Istenkard van…
Ki tudja, mit gondolsz felőle magadban?

Én hát se’ tanácscsal, nemhogy emelt kézzel,
Melletted se’ fogok, se’ a másik részszel;
Haza, jámbor gótok tanyáira, mék én,
Ott várom el e bajt, mire fordul, békén. –

Nem volt Buda bajnok kész ily feleletre:
Oh Detre, kiálta, álnok eszű Detre!
Benned, imé, vártam igaz ügyem őrét:
De te, látom, félted csak a magad bőrét.

Kit nyerjek aranynyal, kit ezüsttel már meg,
Ha régi barátság így marad, így áll meg!
Zászlómhoz a népet hol vegyem ujonnan,
Ha régi barátim futnak előbb onnan!

Csínja – felel Detre – van az ily dolognak,
Madarat nem dobbal, nem üvöltve fognak:
Aranyon _árúlót_ te keressz hiába,
Mondván: „nesze! hű légy.“ Senki nem oly kába.

Senki biz’ oly olcsó, kinek ezt mondd, nincsen
„Megvettelek, ugy-e, alku szerént, kincsen?“
Aranyod utálat, – még le sem ül nálad,
Még vissza se’ fordul, csakhogy odébb állhat.

De, ha rejtett czéllal adsz neki, és _ingyen_:
Kárba, veszendőbe sohse félj hogy menjen;
Aranyod megbérli: ő maga sem véli
Hogy az indulatját adomány vezérli.

Akarod, gerjedjen szive szánalomra:
Mélyebben megesik ha arany is nyomja;
Vagy _az ő_ sérelmét latolni ha kezded:
Súlya ezüstödnek túlterheli eztet.

Kincs elalutt hálát, régi boszút felmar,
Kincs váj sebet ujra, hol behegedt a var,
Kincs egyenest görbít, egyenesít görbét:
De ügyesen kell ám használni az örvét. –

Elállt szeme szája Buda jó királynak:
Oh Detre! nem értem. Nosza, mit csináljak?
Taníts tanulatlant; de magyarabb szóval:
Ha soha nem voltam, leszek ezért, jóval.

Akkor egész éjjel, hajnal hasadásig,
Magyarázott Detre, figyelé a másik;
Virradtakor elment, vagy alig korábban:
Sohse’ látták többé Buda sátorában.

Ment; reggeli álmát fölverte a gótnak
Valakik udvarnál kisérői voltak;
Haza, népe közzé, indula hadastul,
Hol gyarmatot űlnek, leigázva vastul.

Szigetenkint szerte az idegen nemzet
Erős hunok ellen soha nem rezzenhet;
Él maga törvényén, nem szolga, különben;
Vannak fejedelmi (Detre is az) többen.

Kiket az utból még, vagy haza értével,
Megfuttat a vén szász titkos követével:
Inti vigyázatra: legyenek mind résen,
Készülve hadankint, mert nagy idő lészen.

Naprul azért napra, mint azelőtt, folynak
Dolgai gyanútlan az idegen fajnak:
De sokat mond bátrabb szemeik nyilása:
Benne ragyog népök várt szabadulása.

Ezek igy készülnek. – Buda hős azonban
Hunokat hívatja, kitkit alattomban,
Magához egyenkint rendeli a főket,
Kincses ajándékkal így lopja meg őket:

Bátya, felém sem jösz, idehagysz túlon-tul,
Meg is ám halhatnék tőled rokonomtul,
Mióta királylyá Etelét megtettem
Ő pedig abban jár, hogy ne legyünk ketten.

Oh, jobb is, a mim van, rendelni halálra:
Nem tudni, a holnap, sohse, mit hoz mára;
Ne nyelje be _ő_ mind: ím, neked _ezt_ szántam:
Jó emlékezéssel légy róla irántam.

Másnak emígy szólott: Hogy vagy, öregem, te?
Elmúltunk! igaz-é? Te is, én is, nemde?
Új az idő s ember; az egész világ új:
A vént leszorítják, ha maga nem tágúl.

Nem így, Bendeguz és Rof idején, volt ez,
Kik alatt szolgáltál: hanem akkor volt ez!
Véred elomlását Etele mit bánja!…
De fogd: Bendeguzé; kincse maradványa.

Van, kihez így fordul: Már híni se’ merlek
Lakomára, hékám; ízetlen a serleg:
Etele gyanakvó, rád, valamint rám is:
Jól teszed! okos légy, kerülj ezután is.

Mi haszna ezentul billikomok, tálak,
Arany-ezüst eszköz Buda nem-királynak?
Etele rátenné kapzsi kezét, hidd el:
Víg napok emlékét, pajtás, nesze, vidd el!

Olykinek[41] ezt mondja: Titok, a mit hallasz…
Ne félj! Etelénél kárt vele nem vallhatsz,
Bár engem az útból félre akar tenni,
A mi nem igazság: de ha meg kell lenni!

Egyszer hal az ember! magamért nem bánom:
Asszonyomat hogy tán kirabolja, szánom;
A mim van, az itt van: rejtsd el _neki_, kérlek,
Légy gondviselője nyomorúlt Gyöngyvérnek.

Igy a többivel is, kit ravaszúl Detre
Hajolni tapasztalt vala zendületre;
(Rég ideje sző-fon maga titkos tervén;)
S béadta nevenkint, hunokat ismervén.

Volt már (de mikor nincs árnyéka nagy fának!)
Irígye hunok közt Etele királynak:
Rémít vala egyet hatalom gyors nőtte,
Másnak Etel büszkébb, mint annak előtte.

Jár maga eszén csak, tesz maga oktábol;
Régi szokást mellőz, új dolgokat ápol. –
Más, a minek elsőbb maga is örvendett,
Találja nehéznek a sanyarú rendet.

Ha ki meg ellustúlt békés Buda mellett,
Harczolni örökké kell, látja, Etelnek,
Nagyra fejét, egyszer, örömestebb szánja,
Mint hogy ne henyéljen már ennek utána.

Volt olyan is, kit tán szóval avagy tettel
Etele megbántott, mit nem feledett el;
Vagy, ha nem is bántá, vette zokon önként:
Nem tudja, mivel sért, a hatalmas, gyöngét.

Egy-kettő igazát érezte Budának,
Titkon töri szívét sérelme jogának;
Nagy része a köznép bizodalmán retteg:
Etele az által hova nő felettek!

Ezt arany ingerli; kapdos amaz újon;
Ez rászületett, hogy követ egyre fújon;
Ezt hajtja irigység, vad epébe mártott;
Hő vére amannak üt örökké pártot.

Hisz’ ember az ember, akkor is az volt lám;
Megörült s megdöbbent Etele nagy voltán. –
Buda végez minddel szép színnek alatta,
Szájába miképen Detre vitéz adta. –

Mint szellő ha fogan vak déli melegben,
Piczi pöhöly elsőbb, út kis pora lebben,
Majd a berek szélin leveli a nyárnak
Tánczot ezüst hassal, nesztelenül járnak;

… Honnan, kicsi szellő, ég vándora, jöttél?
Vagy lábom előtt csak egyszerre születtél?
Lehelleted’ arczom még érzeni tompa:
Ott vagy azért, látlak, hogy fürdöl a porba’;

S már zizzen az erdő, fodorúl a víz is,
Hosszú haja árnyát lendíti a fűz is,
Már lombokat lóbál, már ágat is ingat,
Már egy egész karcsú fiatal bólingat;

Zúg itt is amott is a liget és megdűl,
Szennyes az ég boltja szapora fellegtül,
Kardját hüvelyéből rántja egy-egy villám,
Zengeni, úgy tetszik, moraját is hallám:

Hír támad azonkép a hunok szállásin,
Tompa beszéd, bor közt, nagyok áldomásin;
Hogy’ támada? hogy’ nő? ki toldja? ki kezdi?
Tán a levegő is egyaránt terjeszti.

Budának először dicsérete hangzik:
Hajdani jó élet, heverő nagy lagzik,
Munkatevés nélkül, ingyen, a vidám bor:
S hozzá Buda lelke, a szelid, a jámbor.

Az, ki Buda nevét említni se’ merte
Már hónapok óta, most jár vele szerte,
S örvend, hogy szavait befogadja kész fül,
Vagy meg is előzik ha szólani készül.

Nem tudja egyiksem, ha kivel súg össze,
Hogy azt is aranynyal Buda környéközte!
Bátorságot ez ád mind ennek, amannak,
Hogy már annyian ők Buda mellett vannak.

Ada bátorságot, növelé a merszet,[42]
Hogy igaz ügyben jár, bizodalmat szerzett:
„Aranyát elvettem – kiki titkon szóla –
Hanem _ez_ gondol, lám, csak a közös jóra.“

Oh bizony… (a fő-fő, a nyakasabb szittyák
Buda királyságát ily szóval ahitják)
Oh bizony akkor volt a mi szavunk kellő,
Mi magunk fő jobbágy, királyhoz egyenlő.

Szoktunk oda járni, mint haza, hívatlan,
Fölkelni, ha tetszett, ülni le, mondatlan;
Kérelmet ha tevénk, a hangja parancs volt,
És Buda kért tőlünk, ha miben parancsolt.

Mert ő vala jámbor, nem büszke, negédes –
Vala nyájas, vídám, szelid, emberséges,
Szófogadó, kész, hű; de igaz is, bölcs is:
Benne ugyan nem volt legkisebb erkölcs is.[43]

Más haragot színlel, makacsabb húrt penget:
Nem volt szabad azzal, nem tudta mit enged,
Társul az öcscsét hogy székébe fogadja,
S a nem-adhatóját valakinek adja.

Királyt Buda nékünk nem tesz maga mellé,
Se kérdve, se hallva: „ime, Ország! kell-é?“
Gyűljön azért ország, ki ne ő rá bízza:
Vétesse hatalmát kénytelen is vissza!

Egyszersmind az urak: Torda, Szalárd, Bulcsú,
Gyula, kádár ellen szitok átok olcsó,
Nevöket említik beszorult ököllel:
Hogy Buda osztályát okozák Etellel.

Sok szörnyed a szótól önnön maga nyelvén,
Buda gyalázatján, Buda veszedelmén,
Dísztelenűl a mint megalázva festi,
Hogy’ nincs nyugodalma, se lelki se testi.

Iszonyítja legtöbb a nagy, örök esküt,
Mellyet szive vérén Etel az-nap eskütt:
Fogadá, nem tartja: ám most kiki lássa:
_Nemzetül_ a húnnak ne legyen romlása!

És már az ilyen szó nem marad a fők közt,
Riadoz törzsenkint az alattlevők közt,
Mint hó-guja, száll s nő; mese mesét szülvén:
Megbódul a köznép, fejei bőszültén.

Valamint nagy ménes, ha elő-nyaranta
Vihar gyül az égben, repülő sok gyanta,
Feledi hogy szélyel bízvást legelészszen,
Nyugtalan egyszerre, bogarassá lészen;

Hosszu nyakát némely, levegőbe tűzi,
Dagadó czimpával a viharat bűzli;
Más felrug emelten lobogó farkához,
Lába dübörgésén ijed és futkároz;

Nincs bújni karámba, hol bújni ereszbe,
Teszi kettő-három a nyakát keresztbe,
Remegő oldallal a nagy időt várja,
Mikor szakad a menny hulló köve, árja:

Így a hunok közt is háborog az alrend,
Megbódul az elme, és megbomol a rend;
Csoportosan öt-hat dugja fejét össze:
S a vérszagot érzi, s mond: nagy idő lessz e!

Maga Hadúr-Isten sok csuda jelével
Hírűl Buda végét adja Etelével;
Üstökös a mennyég bús mezejit szántja,
Pallosokat vérben emel észak lángja.

Kell szörnyü esetnek történni, mivelhogy
Nappal a nap fénye, éjjel a hold elfogy,
Sötétben a húnok fiai maradnak:
Vesztét ne jelentse mind az egész hadnak!

Sok csuda szörnyet szűl az asszony, az állat,
Forrás vize vértől iszony és útálat,
Kabala emlőjén vér szakad a téjjel,
Halványan a holtak kísértenek éjjel.

Mert ezt Hadur-Isten balgatag embernek
Buda elvesztéről adta bizony-jelnek,
Hogy Etelét intse, a népet is ója:
De nem érti a föld gyenge halandója.

A mit az Ég jósolt, hogy eleit venné,
_Az_ fordula épen nagy veszedelemmé,
Hogy Buda romlását felidézze gyorsan:
Ez a nyomorúság az emberi sorsban! –

Immár Budaszállás nem oly rideg, árva,
Felmagzott füveit letapossák, járva;
Éjjel elébb jőnek, azután napközben,
Legelébb egyenkint, azután mind többen.

Buda paripái, uj elevenséggel,
Most összenyerítnek gyakori vendéggel;
Udvara sok füstjén megvídul az éhes;
Sürög a mi sűrű, sajog[44] a mi fényes.

Mint hangya csoport, mely kiered fészkébül,
Zsákmányra elébb küld csak nehanyat kémül,
Azután mind többen lakói a bojnak,
Egymás tetején is, oda-vissza, folynak:

Ugy népesedett meg Budaszállás útja,
Fel is, le is a hún szüntelen azt futja;
Szélyel az országban ágazik, mint küllő,
Vagy az onnan térő, vagy az oda gyűlő.

Sereget is, melly a palotát őrözze,
Buda személyéhez állitanak össze:
Pártbeli népéből kiki részét adja,
S rendre egy-egy ott hál, ki törzsnek az atyja.

Buda királyt pedig ámítja reménység,
Tagjait, úgy érzi, nem terheli vénség,
Mint habot üres szél, bizalom felfúja,
Könnyen forog és jár: fiatal lett ujra.

Így a buborék, mely született nádszálon,
Könnyü lebegéssel kis ideig szállong,
Fényét teszi minden fordulata szebbé:
Valamíg elpattan – hiu pára-cseppé.

Látván maga mellett gyűlni fölös számot:
Mintha erejéből kiki adna vámot,
_Neki_ adna egy részt, toldná az övéhez:
Testében is immár olyan erőt érez.

Nézd, feleség, Gyöngyvér, nevető szájjal mond,
Nem vagyok én még _vén_; hanem a bú, a gond;
Aczélos erővel minden inam pattan:
Megvínék bizony én Etelével hadban.

Jaj! – felel az asszony – mint _ide_ nyilallott!
Oktalanul többé így ne beszélj, hallod,
Mert bizony elfordul e zsönge szerencse:
Nemhogy Etelétől árva fejed mentse.

De még azután is Buda csak nem állja,
Hogy balga beszédet ki ne ejtsen szája,
Ülvén az urak közt, bor-lihegő mellel:
Meglássa no bárki: megvívok Etellel!

Ifjú dolgait is hordja örökké fel:
Hogy harczolt gepidák fene törzsökével;
Vissza magát harczos napjaiba éli;
Etelén győzelmét semminek itéli.

Tanácsot azonban ülnek vala mindég,
Buda királylyal, vagy külön, a leventék,
Benn a palotában, s kívül az erkélyen,
Jövet is az úton, menet is utfélen.

Könnyü bizony eddig vala szökni árkot,
_Szóval_ Buda mellé ütni merész pártot:
De mi lesz a vége? s mi elébb a kezdet?
Van mit nagyon erről tanakodni bezzeg.

Eleinte a szó hirtelen és hangos,
Dobál vele büszkén sok elő-harangos,
Föl, Isten egére hajítani merné,
Nemhogy, zabolázván, Etelét ismerné.

De máris ezáltal megütődnek többen,
Nagy meredek szótól az okossa döbben,
Amazok estén, kik előtte bukának,
Méri a mélységet: „nem ugrom utánok!“

Beszéd hamar ottan emelkedik óvó,
Kétség is habozó, félelem is búvó;
Százféle tanácson száz elme hasonlik:
Mint habütött pandal,[45] Buda ügye omlik.

S valahol meggyűlnek tanácsba, csoportban:
_Egygyel_ az ottlévők feje több, mint ott van;
Nem látja sok ember, de ki látja, szörnyed:
Etele arczát, a boszuálló szörnyet!

Mint őszi fuvalmon fa levele sárgul,
Nesztelen itt-ott már leválik az ágrul:
Ugy sápad el egy-egy, szótlan tovahímlik,
Iszonyún e látás ha elébe rémlik.

Hírli veszett ügynek: mond, tudta előbb is;
Téríti meg útján a szembejövőt is;
Csak, ki magát nagyon Budáér’ kitette,
Kénytelen az helyt áll, marad őmellette.

S Etele nem tudná Buda bátyja tettét?
Jól tudja bizonynyal: hivei megvitték:
De csak úgy tőn kézzel, kicsinyelvén e bajt,
Mint a ki magától könnyű legyet elhajt.

Pedig Buda pártján még elegen vagynak,
Lehetne keménynek mondani és nagynak,
Ha volna tanácsa, ha volna vezére,
Ha Etel oly sokkal maga föl nem érne.

De bomlanak immár külön-külön észen,
Füstbe ama nagy tűz, félő, ne enyészszen.
Végre a tanácsot, mit megvon az elme,
Megadá mindnyájok közös egy félelme.

Budaszállás – mondák – nyilt, mezei tábor,
Nincsen is ez helyben maradásunk bátor:
Nosza rakjunk várost, kőre követ szintén,
Valamint sok más nép teszi Naplementén.

Mindenki örömmel ezt az igét hallá,
Fenszóval Buda és a többi javallá:
Mire Etel megjő, ha volna lehetség
Hogy ilyen épűlet akkorra megessék.

Város vala régi, Duna jobbik partján,
Megtörve had által, Keve, Béla kardján;
Tornyai, bástyái, mellvédei most rom:
Húnok idejöttén alázta meg ostrom.

Teteje hamvvá lőn; még falai állnak,
Lassu enyészettel ott hagyva halálnak,
Ügyefogyott alynép csarnokait éli,
Szél benne bitangol: az északi, déli.

Erre legott minden, ha ki látta, gondol,
Képzeletök mindjárt építi a romból,
Rései megtöltve, árkai megásva:
Költözzék oda át mind Budaszállása!

Nosza, egész tábor Buda szaván pezsdül,
Útra hogy a várost vigye mindenestül,
Kapcsait ereszti, oldja eresztékit:
Budaszállást ember nem leli a régit.

Szedi szélyel, csuklón, ki mestere ennek,
Emeli köpczös váll súlyát szelemennek;
Oszlopa dől rendre; czölöpjeit ássák;
Gödör ha jelenti Buda ó szállását.

Lábat alá mingyár’, kötnek erős tengelyt,
Irdatlan[46] kereket, guruló nagy hengert;
Gulya ökör húzza; a tábor is indul;
Csak a Mátra szele száll ott meg ezentul.

Immár Duna mellé hogy lassan elértek:
Láp a szarufákból készűle temérdek:
Úszva egyik partról költöznek amarra,
Lófarkon az ember, tutajon a marha.

Föld nyomorú népét, az idegen fajtát,
Ostorral azonban építeni hajták
Seregestül, a mely tud bánni a kővel,
Vagy arra való, hogy emelje erővel.

Sziklát seregestül hordnak vala hegygyé,
Munkában az éjet nappal teszik egygyé,
Etetik éhszájú csorbáit a falnak,
Tornyot is az égre, négy szögein, tolnak.

Hamarább mint vélnéd, vár leszen a várból,
Kapuit ácsolják nagy erdei szálból,
Csiga eresztvényre hídját lehidalják,
Iszonyú mély völgygyel körítik az alját.

Buda király elsőbb, a helyet megjárva,
Építi fa sátrát nagy kő palotára;
Ernyőt a hunok is körülötte vonnak,
Tetején lángdúlta, födözetlen romnak.

Budaszállás, a mely volt azelőtt, nincsen;
Ki látni akarja, ide föl tekintsen,
Sátorait tarkán emeli magosra; –
Hirtelen így épült _Buda új várossa_.

TIZENKETTEDIK ÉNEK.
BUDA HALÁLA.

Már fészke fölött leng énekem ezúttal,
Buda forgó napja száll meredek rúddal,
Este van, este van… késő a madárnak:
Nem látjátok-e már, hogy’ nőnek az árnyak?

Buda körül bús éj tornyosodik össze.
Hanem a sors útján csak pihenő lessz e:
Új dalok, uj dolgok tolmácsai, jőnek,
Ha isten erőt ád szegény éneklőnek.

Etelét emlitem: hova késik hadban:
Idejét vesztegli maga önként abban,
Készántag azon van, mi ürügyön késsék,
Rettegve haragja izzó kitörését.

Talán Buda megtér ildomosabb észre,
Tán pártja elporlik, (szakad is már részre,)
Tán őmaga lelkét türelemmel győzi,
Csepprül a míg cseppre boszuját lefőzi.

Hamar a zendűlést odakinn elnyomta,
Csak félelem által; vért keveset onta;
Látatlan előzé iszonyú hadjárat:
Híre hadat vert meg, vőn be kaput s várat.

Sok kulcsot ijedve lába elé hoztak,
Fogoly esett nagy szám, sarcz tetemes, gazdag,
Túszt neki minden hely küldöze hódolva,
Városok utczáit taposta hatalma.

Ám adaját császár meg nem adá bérül,
Hallván ijedelmes rosz hírt Etelérül:
Hogy az ő országát hóditja _magának_,
Népével a húnok, mint _urai_, bánnak.

Üzené: túszt, foglyot hamar átaladjon,
Maga is országán többé ne maradjon,
Vigye hadát húnok lakozó földére:
Ugy áll neki császár, mit előbb igére.

Nagy büszke haraggal Etel erre lobban,
Igazán vagy színből? maga tudja jobban;
Színből, igazán is: mert az neki sértő,
Hogy _elébb_ átadja, s várjon adóért _ő_!

De meg, Buda miatt késik vala, mondom,
Haragban a lelke hömpölyög, és gondon; –
Ifjú seregét is szoktatnia kell még:
Látja, hogy a harczban míly öröme telnék.

Nosza hát indítja, had-izenés nélkül,
Felel a császárnak mostoha vendégül:
Mély birodalmába, hét ágra, betörvén
Omlik hada mint ár, kavarog mint örvény.

Valahol megfordul, pusztít, rabol, éget,
Füstben maga után von egész vidéket,
Kincsét kirabolja, népeit elhajtja,
Csak az üres földnek gyász fenekét hagyja.

Tizszer – husszorosan az adót fölszedték,
Olly özön a zsákmány, mind’ el se vihették,
Bíbornak először kopja vala singi, –
Vagy elégett máglyán, nem vált ura senki.

Sűrű követ által bezzeg ajánlá már,
Maga veri följebb adaját a császár:
Ám Etelét ily szó találja süketnek,
Látnia szinét sem engedi követnek.

Sőt a telet is már – Etele azt várja,
Míg maga hídat ver omló vizek árja:
Hogy büszke Bizáncznak kapuin döngessen –
De az idő sorját, kell, sorba kövessem.

Buda király búsan ödöng vala itthon,
Bástyái mögött sem érzi magát bizton,
Keleti pusztákra szomorúan néz ki,
Hogy mily nagy az ország s kicsiny az ő fészki!

Mint rácsba először befogott vadállat
Mozgásra elég tért s nyugtot se’ találhat,
Jár fel-alá mindig, lép nehanyat s vissza,
Fejével a rácsot sikeretlen zúzza:

Úgy falai közt jár húnok fejedelme;
Gyorsabban a testnél hánykódik az elme:
Ha ül is, ha áll is, ha fekszik, ha alszik:
_Ez_ nem pihen úgy se’, álmába’ viharzik.

Egy nap is, a várnak hogy néz vala ormán,
Egyedül a síkra mélázva mogorván,
Merre Budaszállás lehetett a régi,
S homályban Etellak messzebbi vidéki;

Hirtelen az öklét üti homlokához,
Szeme összébb rándul, _egy_ pontra sugároz,
Nem a levegőben – lelkébe’ van e pont,
Hátra szegett fővel nagyot riad, és mond:

Melly Isten az égből – te, Hadúr, ez eszmét,
Te adád most nékem, szánván Buda vesztét!
Vagy valaki, ébren – feledett álomban –
Mondta nekem?… Sőt te, te Hadúr, e nyomban!

_Mind_ a hunok tüstént körül arczom’ vennék,
Magam is, _e karddal_, győzhetetlen lennék,
Ha egyszer kezemet ráteszem a kardra,
Én, Buda király, mint Isten is akarta!

De ki lesz a bátor?… Ezt mondva, szemébe
Kanyaró ötlött fel, a Kanyaró népe,
Mely, noha Budával táboroz egy-párton,
Nem szenvedik ottbenn, csak kívül az árkon.

Mert nem volt Kanyaró, feje, atyja nemnek,
Vezeti seprőjét hunnak, idegennek,
Ki barát és ellen földjén rabol, éget,
Ki apát anyát ölt, s aluvó vendéget.

Nem lakik e banda soha sátorszinben,
Eső, hideg és hév feketíti színben,
Bőre nem is bőr már, hanem ordas kéreg;
Nyerge az ágy s tűzhely, hús ez alatt fő meg.

Békében (e hadnak nincsen soha béke)
Körül a szomszédság búvó menedéke,
Onnan idegent is, húnt is rabol átkul;
Hadban elől ijjeszt, mérföldnyire száguld.

Mostan Buda mellé, mint keselű, jöttek,
Díjul akasztófát s aranyt kikötöttek,
Azt hogy ne találják, ezt hogy ne veszitsék; –
Kénytelen ámbár, de kellett a segítség.

Ily hadnak Buda most hivja fejét félre.
Vala ez a rútak iszonyúbb vezére:
Daliás hún nép közt nem akadt oly undok,
Hogy megközelítné a milyet elmondok.

Kulacsfeje szűkült, pisze orral, lappá,
Tette a természet, s maga még rútabbá:
Késsel az ön húsát bemetélte arczán,
Hogy lenne ijesztő rettenetes harczán.

Szanaszélyel ritka, müveletlen serték
Forradozott állát s ajakát kiverték,
Apró szeme kútból csillog elé, szúrva;
Hangja ebugatás: vakogó, nyers, durva.

Ezzel Buda király ered íme szónak,
Félre mezőn híván, így mond Kanyarónak:
Meglátom, Kanyaró, van-e hős sziv benned,
Etele sátrába, éjtszaka, bemenned.

Kard függ ott valahol, megismered erről…
(Hüvely atyjáé volt, megmondta: mi jelről)
Azt nekem orvúl te… ha nekem elhoznád:
Aranyban-ezüstben elnyered a hasznát.

Megdöbbent Kanyaró, gondola egy hosszat,
De utóbb fellángol, merni nagyot, rosszat,
Szája vigyorgástól lőn még iszonyúbbá,
Dísztelen ily szóra vonogatta csúffá:

Kard lesz! de aranyt adj, de sokat; nem bánom;
Hanem aztán: pfh! pfh!… Etelét nem várom;
Mert ha Etel itt kap, Hadur, az ebanyja,
Száz volna se’ ment meg, se maga sem kardja!

Menj, menj, gonosz! Ármány! Buda szól ijedten,
Mert félek agyon sujt égő nyila itten,
Vagy az útban, a kit káromlani mertél; –
Jutalmad azonban megvetem a kardér’.

Még az nap Kanyaró osztja hadát szélyel,
Út nélküli úton bújkál vele éjjel,
Napközben mocsaras helyeken meghúnynak,
Rettegve boszúját minden igaz húnnak.

Harmadik éj a mint fordul ilyen napra,
Mind összeverődtek tornyos Etellakra,
Állítja vezérök ide-oda lesbe,
Útat előálmon egyedül keres be.

Krimhilda Etelnek szép nője azonban
Távoli férjéhez vala édes gondban,
Nem alutt, az álom csak játszva kerülte
Fohásza galambit férje után küldte.

Hattyu fehér teste forog a hab ágyon,
A lelke meg úszkál tenger hiu vágyon,
Apró pihegését únja Aladárnak;
Körül éjsűrítő nagy kárpitos árnyak.

Hall egyszer odalenn, mint paripa prüsszét,
Megörül: hirmondó! felugorva néz szét:
Etele tornáczán hadi mént kötött meg
Valaki… „jaj! nem más – édes uram jött meg!“

Veti hamar leplét karcsu derekára,
Minden erén futkos szerelem hangyája,
Függő folyosón át az urához indul,
De megáll rettenve útja közepin tul.

Idegen a férfi, dísztelen a termet
Mely palotából jön s lova hátán termett:
„Ki az ott, ilyenkor!“ – De nem is áll szónak;
Vércse sikoltása űzi az asszonynak.

Tüstént aluvó őr, valamennyi, támad;
Két ujján Kanyaró füttyent vala hármat,
Éh farkasi oztán törnek elő jelre;
Virrada sok alvó örökös éjjelre.

Így sikerült vérben átal verekedni,
De zsákmányt Kanyaró nem mer vala vetni;
Seregét oszlatja: el, el, a határra!
Egyedül a kardot viszi meg Budára.

Mellyet nagy örömmel Buda király másnap
Mutat elő s büszkén a többi tanácsnak,
Dicsekszik: az éjjel _csoda_ által nyerte;
Jobban Etellakról tudják haza-szerte.

Mindenfele a hír onnan eredt szélyel,
Összetalálkozván Buda más hírével:
Hogy az Isten kardját csudaképen nyerte; –
Nem hiszi _egy_ ember neki, országszerte.

Sőt a maga pártja, az is elpártolna,
Etelétől immár menedék ha volna;
Újúlt bizodalmát öli halvány kétség:
Igy orozott kardban, vajh, lessz-e segítség!

Etelének is vűn[47] hírt Hilda futára
Mikor a kard eltünt, s hova tünt: Budára.
O – jaj!… akkor látták (egy hangja se hallszott)
Sápadni először azt a piros arczot.

Elsápada, elhalt kisérteti zölddé,
Azután izzó vér sebesen megtölté,
Azután ültéből felrándula, tenni,
S dörmöge mély hangon: haza fogunk menni!

Követét császárnak hívatja magához,
Adaját hogy rakják, engedi, lábához,
Túszt neki és foglyot átaladat renddel,
Haza indúlásra napot órát rendel.

S már, mint szele égi tüzes háborúnak,
Zúg jötte felől hír a haragos húnnak,
Mindenfele a nép elképzeli s borzad
Budára szegényre az iszonyú rosszat.

Mint hegy ha szakadna, mint ég ha omolna,
Világ tengelye mint dűlőbe’ ha volna:
Úgy képzeli a nép – vagy mi nagyobb rosszat
Etele haragja, Buda bűne hozhat.

Még útban eléje, urok elé, mennek
Sokan a fő húnok, fejei a nemnek,
De nem meri egy se Buda pártját fogni,
Etele szívébe könyörű szót lopni.

Detre is ott van már, kelleti hüségét
(Átkozva magában Buda semmiségét.
Lelke a jövendőn szomorún kóvályog.)
S vele mind a többi idegen királyok.

Föl, Keveházának, seregét vezérli
Etele; ott áldoz; Érdet nyomon éri,
Buda új városnak fordul, folyam ellen,
Téteny előfokján föltetszik az ellen.

Hamar, ezt meghallván, Buda kaput zárat,
Nagy körösztbálványnyal segíti a zárat,
Dobogót felvonnak szédűletes árkán,
Nyillal, kopiával tövises a párkány.

Hal úszva – király mond – madár ha repülve,
Ember fia nem jő itt csuda nélkül be:
Mert elfogy előtte, akármi felől jön,
És meghasad a föld, bár merre kerüljön.

Etele azonban már nem vala távol,
Körül a hegységet megszállta hadával;
Kapu elé mingyár’ szót szólani küldött,
S nagy hangon alólrul beszéle a küldött:

Buda király hol van? Álljon maga szónak. –
Etele küld engem, ura minden húnnak,
Seregével ott ím a bérczeket űli,
Ezt a madárfészket pöhölyre becsűli.

Hegyet az árkába onnanfölül ontat,
Falaid ormóján tapos országútat,
Valaki él ottben, úgy tartsa, nem élne,
Fiúval az apját vetteti kardélre.

De ha Isten kardját meghozva, köszöntöd,
Kapuid, sarkából, mély porba ledöntöd,
Egyszer ha vonúl át városodon népe:
Fogad utolszor még atyafi kedvébe.

Se kaput, sem kardot! – felelt Buda hévvel, –
Holt testemen át csak ha bejő népével!
De, ha esdő szóval _maga_ hozzám jön be,
Fogadom a pártost régi kegyelmembe.

Kacczanva Etele érti meg e választ:
Ha ha!… egy jó kardot fegyvériből választ;
S indúla, menőben derekára kötvén.
Mind az urak kérik, őt nyomba követvén.

Ne menjen! ez ármány; Hadurra! hová megy:
Azok ott nagy tábor; maga hős, de lám _egy_; –
Esennen[48] a hún fők köntösit érintik:
De szeme szikrái vissza vadúl intik.

Jutva le a várhoz (mely Ó-Buda mostan),
Parancsola tüstént: nyiljék kapu ottan,
Hídat alá döntnek, kaput elé tárnak;
Mögötte bezúdúl tengelye a zárnak.

Buda pedig öcscsét várja vala bástyán,
Messzire megrémült vérszínü palástján,
Haja merevedni sisak alatt kezde,
Hálója halálnak szemeit környezte.

Szólni akar – nem tud –: hozzá ne ereszszék,
Karddal ez egy embert odalenn elveszszék;
De nem is voln’ a ki e szóra királynak
Végezze parancsát: mint kőszobor állnak.

A mint közelebb jő, a mint szeme villan,
Duzzad egész teste, majd rászakad ollyan,
Harag a nézése, harag a járása,
Szorul összébb köztük levegő nyilása:

Fegyvertelen az bár – szegény Buda elhűl,
Hamar Isten kardját rántja ki védelmül,
Önkintelen ádáz Etelétől ója
Noha érzi eljött éltének utója.

Etel is, szó nélkül, csak ölü-sívással,
Ránt ellene szablyát; küzdenek egymással;
Messze a viadal késő zaja csattog;
Nézi a két tábor, fölöttük, alattok.

Ott nem az Istenkard által Buda vívik,
(_Kezében_ aczélja csak aczél tudníllik;)
Emberül ő harczolt maga emberségén;
Bajnok vala ifjan, s bús élete végén.

Harmad szeren a mint zúdúltanak össze:
Etel Buda kardját kiröpité messze;
Oda lőn az; testét veszni hagyá hátul,
Megfutva halálnak mereven arczátul.

Még egyszer üvöltvén, Etele szökellik,
Váll-közön a kardját belemártá mellig;
Arczczal, Buda ki volt, a porba merűle,
Iszonyú csendesség fagya meg körűle.

Ám had ura Isten jól látva egéből,
Hunokért nagy könnyű csordúla szeméből:
Jaj! betelik, mondá, már íme betelnek –
Népe jövendői számlálva Etelnek.

Isten, alant földjén, ő lehetett volna;
De nagy ily kísértés földi halandóra –
Szólt; és megnyugodott, könnyét letörölvén:
Hogy örök-állandó amaz erős törvény.

Ezalatt tornyáról magas palotának
Rohan alá, hajh! már özvegye Budának;
Szöghaja kígyóit tépi, előlfutva,
S üvölt habos ajkkal, még oda sem jutva:

Ilda, kevély Hilda! Krimhilda kegyetlen!
Verjen meg az átok! ne maradj veretlen!
Soha te fiadnak örömét ne érjed!
Veszszen ki magostul vele gyilkos férjed!

Kínnal fiad elveszd, kínnal a kit szültél:
De ne örülj akkor, mint _akkor_ örültél!
Kit élnie szűltél: szűld szörnyü halálra!…
Jajgata, és mint holt, lerogyott urára.

Etele is eszmélt asszonyi fájdalmán,
Össze a hős rendült neje nevét hallván,
Lába előtt, vérből, néz vala egy pontot,
Tompa sötét hangon ily szavakat mondott:

Ne átkozd, iszonyú! nem vétkes _az_ ebben;
Ártatlan a gyermek az apai tettben.
Átkod Keveházból nem fogja kivájni…
Tora, temetése leszen ott királyi.

Búgással az asszony szemeit a sebbe
S arczát, könyü nélkül, temeté mélyebbre;
Sírtak hölgyei mind. Most a csuda-kardot
Fölveszi egy fő hún, ki Budával tartott.

Vitte, odanyújtá Etele királynak,
Némán háta megett a többije állnak.
Megrázkodik a hős, markolat érintvén;
De legott felszólal, nagy körbe tekintvén:

Hun urak, mit néztek! ez csak az én tettem.
Megvan. Szigorún, de igazán büntettem.
Ezután bő ajtó nyílik kegyelemre:
Nem vetem a multat senkinek én szemre.

Hunok! Isten kardját emelem rá fenjen:
Mind a világvégig általa kimenjen
Népünk birodalma, neve, dicsősége!…
Örökkön-örökké nem lesz soha

VÉGE.

JEGYZETEK.

Az I. énekhez.

1) _Öcscsével_. Megszoktuk Budát _ifiabb_ testvérnek képzelni,
de csak is megszoktuk. A krónikák egyszerüen _frater_-t
mondanak, s az lehet _bátya_, _öcs_ egyaránt. A Nibelungen
_Blődel_-e, igaz, fiatalabb; de az nem történet. Thierry
Amade (nem tudom mi forrás után) határozottan _Budát_ nevezi
_frère aîné_nek. Hogy tárgyamra nézve e fölvétel igen
háládatos volt, az olvasó meg fog győződni.

2) _Keveháza_. A hunok fejedelmi temetője.

3) _Rof._ Így nevezem (Szabó Károlylyal) azon hún királyt,
a ki _Rova_ _Reuva_, _Ruas_ stb. név alatt fordul elő az
évkönyvekben. Valószinűleg _Rof_ helység tartja emlékezetét.

4) _Garaboncz_. Ipolyi gyanitása szerint hadd legyen amaz
alárendelt papi osztály, mely áldozatoknál a kézimunkát,
bonczolást mit, végezte.

5) _Joh_, vagy _jonhó_. Régi szó, jelenti a nemesebb belrészeket.

6) _Nézők_, (_oltárnézők_). A babona nyelvén maig fennmaradt
szó, noha ma eltérő értelemben.

A II. énekhez.

7) _Rovásra hazudni_. Maig élő mondás, annyi mint sokat
és folyvást hazudni, mintha csak _irva_ volna. Azért mertem a
_hun_ irásmóddal (mely rovásra történt) kapcsolatba hozni,
daczára mai tréfás szinezetének.

A III. énekhez.

8) _Gyöngyvér_. Régi _pogány_-magyar nő-nevet alig-alig talál
az ember. Én a _váradi regestrum_ magyar jelentésü neveiben véltem
ilyesek nyomára akadni, hol _Gyöngy_, _Gyönyörü_ stb. fordulnak
elő, mint nőnév. Igy lőn szerkesztve a _Gyöngyvér_, mely annyi
mint _gyöngy-testvér_. Nem a hasonló nevü madárra gondoltam tehát.

9) _Odin_. A scandináv hitrege fő istene.

10) _Nornák_. Végzetnők, mint a _párkák_. Hárman vannak.
Egyike a csatán elesett hősöket vezeti Odin lakába (Walkyria).

Hogy _Detre_ itt pogányul beszél, holott a Nibelung-énekben
keresztyén, azon nem fog megütközni, ki a régibb _Edda_
énekeket ismeri. Azok még mit sem tudnak ama nagy
keresztyénségről, melyben egykorú hőseiket a mai német
irók, mint a _civilizatio_ (!) képviselőit, a _barbar_ Etelével
szemközt állitani annyira szeretik. A história Theodorich-jának
semmi köze e regebeli Detrével.

11) _Aszaly_. Maig élő szó. Jelenti a népnél a női mellénynek
derékon alul függő karéjait (pellempátyait). Ballaginál
_Zwickel_, ruhaereszték. Nálam itt csipkézett, rovátkolt szegély
a köntös alján. (A Nagy szótár nem ismeri.)

12) _Hún kötés_. Átalában mesterséges kötést akar jelenteni,
minő a hunoknál lehetett; czélozva a ma is köznyelven forgó
_kún_ kötésre.

Az V. énekhez.

13) _Hadak utja_. Tejút az égen.

14) _Nagyobbik ura_ a nőnek férje bátyja.

15) _Boza_, _kám_. Mint a _hún_ és _kún_ népek itala emlegettetik
a krónikák által. Kölesből erjesztett sörféle folyadék.

16) _Huj! huj!_ Egyike a legrégibb történeti szavainknak.
Mint csatakiáltást adja krónikánk a régi magyarok szájába:
„diabolica _huj! huj!_ exclamatio.“

17) _Menye_ olykor az idősb fivérnek az öcscse’ felesége,
más kifejező szó hiányában. Egyébaránt a _nurust_ jelenti
rendesen.

A VII. énekhez.

18) _Cserge_, sátorféle. Perzsa szó, valamint a _sátor_ is.
Emlékiróinknál is fordul elő, ily összetételben: _csergesátor_.

19) _Johádzik_ a fentebbi _joh_ szótul, annyi, mintha _szivedzik_,
_szivedezik_ volna: az az enyhül, engesztelődik. E származtatást
méltóbbnak tartom, mint _juhászodik_ (mert a _juhász_ szelid
ember!) annyival inkább, mert vidékemen a nép nem mondja:
juhászodik, hanem _juhádzik_, vagy _juházik_, a mi nyilván
más eredetre útal. (A szekér _juha_ is hihetően _joha_ volt,
_belrésze_.)

20) _Válasz_. Nemcsak _felelet_ (ez a régieknél: választ),
vagy elválasztó valami, hanem _választás_ is (L. Szabó D.
„Kisded szótár.“)

21) _Ketten_ azaz: kettőjöket. Igy használva már a XVI.
századbeli „Adhortatio mulierum“ czimü gúnyversben. „Ha
minket isten ketten (kettőnket) összebir.“

22) _Öcsédnél_. Fiatalabb nő az idősbnek _öcs_. Innen az
öcsém asszony is.

A VIII. énekhez.

23) _Aczéltükör_. Nem csak _aczélból készűlt tükör_, mint a
Nagy szótár magyarázza, sőt ilyet a mai nép nem is ösmer,
hanem az a _gyújtó_ karika-üveg, melyen, a babona szerint,
hetedik gyermek meglátja a földalatt rejlő kincset; és igy
_tömör testeken_ keresztül lát vele. Innen vétetett metaphorám.
(Meglehet, az _aczél_ jelző is épen gyújtó tulajdonságától
ered.)

24) _Világfája_. Népmeséink is ösmernek ilyet. Ha már a
végzet könyvét _rováson_ képzeljük, ez élőfa kérge lehet a
legméltóbb hely. A sibylláknál is _falevélen_ volt írva.

A IX. énekhez.

25) _Tud_. Mystikus értelemben. _Tudós_ asszony.

26) _Igazándi_. A mi komolyan, _serio_ megy, nem játékból.
Országos keletű szó, de az irodalom megvetette: ő tudja,
miért.

27) _Lábol_. Nem csak azt teszi, midőn valaki a vizet _meglábolja_,
azaz lábon menve átkel rajta; hanem az úszás egy nemét is, mely
csupán láb segitségével történik, a kezek használata nélkül. Igy
jár az adoma báró W-ről, hogy efféle úszás közben megberetválkozott.
– A kép ily lábolástól van véve.

28) Hogy a táltos nem a keresztyén, nem is más ismert
aera szerint számit, hanem valamely _költött_ időszámitás (teszem
Hunor és Magyar regekorától) képzelendő: tán fölösleges
is megjegyezni.

29) Népmeséinkből vett vonás a földből _kinövő_ kard.

30) „Stella cadit, tellus tremit: en ego malleus orbis!“

_A krónikák_.

31) _Vágja kettő_. Helyesen _ketté_. De úgy is mondják, nálunk
_csak_ úgy; s ez által a licentiát igazoltnak vélem.

32) _Rend_. Tájilag ma is csak _sor_ értelmű. Itt a sátrak
sorait jelenti.

A X. énekhez.

33) _Nyillal_ nem _felkészülve_, hanem _nyilhuzás_ vagy sorsvetés
útján.

34) _Ajzotta_. Nyitotta. _Ajtó_, _ajak_.

35) _Megapolá_: Régiesen; megcsókolá.

36) _Két fele dűlünk_. Két oldalra; egyik egy, másik más
felé; t. i. a _nevetés miatt_; de a mit nem szükség hozzátenni.

37) _Folyam elve_. Folyamon túl. Régi. Kolozsvárnak egy
része ma is _Hid-elve_. Igy régen _Havas-elve_.

38) _Kezéhez békéll_ v. _békélik_. Számtalanszor előfordul régi
könyvekben, s az engesztelés módját jelenti, rendesen kézcsókkal,
vagy legalább kézfogással.

A XI. énekhez.

39) _Lá’-é_, vagy _lá’-e_. Valóban így ejtik Tisza Duna közt,
a _ládd-e_ röviditést még inkább megröviditve. S a poesis ne
használhatná az ilyet _alkalmilag_? Másutt kapva kap az ily
hangzatos rövidítéseken.

40) _Góthol_. Tehettem volna; _gót-tal_ s a rím ugy is megjárná.
De nagy vidék így ejti a _hoz-hez_ ragot. Az pereljen
az én perlőimmel.

41) _Olyki_. Némely. _Ollyik_.

42) _Mersz_, mint a _félsz_. E kettő él ily formában. Véleményem
szerint nem az ige második személye, hanem valóságos főnév,
_sz_ képzővel.

43) _Erkölcs_. Eigensinn. (Itt játék is van benne a _jellem_hiányra).

44) _Sajog_. Ragyog. Régiesen. („_Sajog_ mint arany.“)

45) _Pandal_. Padmaly is; de amaz határozottabban:
vizpartban vájt ür.

46) _Irdatlan_. A népmesék e szava nem oly _irdatlan_ szó,
mint látszik. Betücserével annyi mint _irg-atlan_, a régi _irg_ (jorg)
tőből; tehát a. m. _irgalmatlan_ (nagy). Azt gondolná az ember:
_szemét_; pedig lám: _kincs_.

A XII. énekhez.

47) _Vűn_. Vive. Jogos régi forma.

48) _Esennen_. Esdőleg. Régi szép szó.

      *      *      *      *      *

Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

39 Allj fel, öreg | Állj fel, öreg

54 megeresztett kantár- | megeresztett kantár,

61 sátor alól végre- | sátor alól végre,

197 Jó emlekezéssel | Jó emlékezéssel

216 V gy arra való | Vagy arra való

219 BUDA HALALA | BUDA HALÁLA

Ambrus Zoltán Munkái

XII. KÖTET.

FURCSA EMBEREK

Ambrus Zoltán Munkái

XII.

FURCSA EMBEREK

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST MDCCCCVIII

VIII., ÜLLÖI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán

FURCSA EMBEREK

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST MDCCCCVIII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. szám.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.

FURCSA EMBEREK.

PÁRIÁK.

I.

Hofmann úr egy keddi napon érkezett meg Romániából, a két kis leányával
és azzal a csinos összeggel, a mely az építő-munkálatok befejezése után
járt neki. A feleségét nem hozta magával; azt otthagyta, a földben.

Szerdától szombatig, egész nap a nagyvállalkozóknál és az állami
intézetekben szaladgált, hogy uj alkalmazást kapjon. Ez volt a
legsürgősebb dolga; már rövid ideig se tudott tétlenül élni.

De vasárnapról nem akarta elhagyni, hogy meglátogassa az anyját.

Elmult tizenöt éve, hogy nem látta; azóta, hogy kiköltözött Romániába.
Akkor is mindössze kétszer látogathatta meg, mert alig hogy megjött
Amerikából, máris el kellett foglalnia a romániai alkalmazást. Tizenöt
év nagy idő; azóta az anyja igen megöregedhetett. És az utolsó
hónapokban nem a legjobb hírek érkeztek róla. Hogy csak megvan; jár-kel,
jól eszik, jól alszik, de a szellemi tehetségei nagyon megfogyatkoztak,
az emlékezetét például nagyrészben elvesztette.

A sógorasszony levele nem mondott ennél többet.

Hát bizony az öregasszony már hetvenöt éves. Szép kor, nagy kor; nem
csoda, hogy nem egészen egészséges. És hogy nem igen emlékezik? Hát nem
sokkal rosszabb volna, ha nem tudna járni, vagy fájdalmai volnának? Hogy
csak a szellemi tehetségei fogyatkoztak meg, az még hagyján. Sok olyan
dolog történt vele, a mire jobb nem emlékezni.

Hanem azért ez a hír mégis csak facsargatta egy kicsit a Hofmann úr
szivét.

Hiába, az édesanya mégis csak az édesanya marad! Akármilyen ritkán látja
és akárhogy megöregszik, eltaplósodik az ember, az édesanyától még se
lehet végképpen elszokni.

Hofmann úr nem volt rossz fiu. Mióta az anyja özvegyen maradt, minden
hónapban segítette valamivel. Előbb harmincz koronát, s a mióta többet
keres, ötven koronát küldött neki havonkint.

Pedig az anyja nem is volt nagyon rászorulva erre a segítségre. Az
apjukról egy kis nyugdíj maradt rá, s a legöregebb fiánál lakott, a hol
egész életére megvolt a fedele és az élelme. Ez a legöregebb fia ugyan
már vagy tíz éve meghalt, de utána megmaradt a ház, – egy kisvárosi ház,
de szép, tágas épület, nagy udvarral és kerttel, – s a postát is
örökölte az özvegy. Hát minden a régiben maradt; az öregasszony a fia
halála után is ottmaradt a menyénél és az unokáinál, mert a menyét csak
úgy szerette, mint ha az édes leánya volna.

Aztán a számtiszt fia is rendesen segítette valamicskével. Csak a
nőtestvérük nem gyámolíthatta; az nagyon szegény embernél volt férjnél
és sok gyermekkel vesződött.

Ő azonban egyszer se mulasztotta el, hogy elsején postára tegye a
szokásos ötven koronát. Ilyenkor mindig irt egy pár sort arról, hogy hol
jár és mit csinál. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt még minden hónapban
megkapta a köszönő-levelet. »Miért vonod meg a családodtól, mikor nekem
úgy sincs szükségem rá?« – írta az öregasszony és azt is tudatta vele,
hogy milyen az egészsége. De már akkor panaszkodott, hogy a szeme nagyon
meggyöngült és hogy az írás nehezére esik. Előkészítette rá a fiát, hogy
a levelei egyszer csak el fognak maradni. És lassankint el is maradtak.
Vagy nyolcz év óta már csak a sógorasszony, vagy ennek a leánya
értesítették anyjának az egészségi állapotáról. De ezek ritkábban
írhattak; a posta sok dolgot ad, érthető, ha nem érnek rá vagy nincs
kedvük firkálni.

Igen, ő mindig elég jó fiu volt; nem kellett szemrehányást tennie
magának.

De hát ez volna minden, a mivel az ember a szüleinek tartoznék? A pénz
és a hiradás?

Hja, nem élhetett a közelében! Kenyeret kellett keresnie.

Mióta sógorasszonyának az utolsó levelét megkapta, Hofmann úr sokszor
gondolt öreg édesanyjára, a kit tizenhatéves kora óta vajmi ritkán
látott.

És – különös! – bár anyjának ujabb arczképeit megküldötték neki, s bár
régi, nagy időközökben ismétlődő látogatásai alkalmával mindenkinél
jobban láthatta anyján az idő hatalmát: olyankor, a mikor keseregve
gondolt rá, hogy ime, már az is elkészülődik az életből, a kitől az
ereiben keringő vért kapta, – mikor elmélázott azon, hogy abból a hosszu
időből, a mely az öregasszonynak adatott, milyen kevés óráig volt együtt
vele, ő, a fia, – mikor szivét az a gondolat sanyargatta, hogy ime, a
szegény öregasszony örökre elmegy és, noha egymást látniok mind a
kettőjüknek öröm volt, anyja földön létének úgyszólván egész idejét
örökre elmulasztotta – ilyenkor gondolatában nem egy öregasszony képe
jelent meg, hanem egy szép, erős, még fiatal asszonyé. Most is mindig
olyannak látta, a milyen abban az időben volt, mikor sok kis gyerek
szaladgált a szoknyája körül, sok kis gyerek, a kik meghaltak vagy
elszóródtak a világban.

Elhatározta, hogy magával viszi a kis leányokat is. Az út oda
gyorsvonaton csak másfél óra! És ezek még nem is látták a nagyanyjukat.

– Lencsi, Adélka! Vasárnap reggel szép ruhát vegyetek fel! Meglátogatjuk
a nagymamát.

A kis leányok boldogok voltak, hogy egyszer az apjukkal mehetnek el
hazulról. Mindegy, akárhová.

II.

Sógorasszonya, a postamesterné, nagyon szivesen fogadta a rokonokat, de
egy kissé czerimóniásan. A »szalonba« vezette be őket, egy olyan
szobába, a melyen meglátszott, hogy csak ünnepnap lát társaságot.

– Isten hozott, Károly! Elhoztad a leányokat is, ez derék! Azt hittem,
már nagyobbacskák. Hát te szemüveget viselsz, lelkem?!…

– Igen – felelt Hofmann úr. – Az orvos úgy rendelte, hogy mindig
viselnie kell az üveget, mert csak így enyhülhet a közellátása. Bizony,
elmaradtak egy kicsit, mert Lencsi már tizenhárom esztendős, s Adélka
tizenegy. De a vörheny nagyon megviselte őket; még most se heverték ki
egészen. Nagyon véznák, mi? De a szegény anyjuk is ilyenfajta volt.
Féltem is őket, hogy örökölték a baját.

Úgy beszélt róluk, mintha ott se lettek volna.

Lencsi és Adélka kiváncsian tekintgettek körül. Minden csekély uj
látnivaló érdekelte és mulattatta őket.

A postamesterné nagy leánya ekközben előcsődítette az egész háznépet. A
szoba egy percz alatt megtelt fiatal néppel.

Az ismerkedés néhány semmitmondó szava után a kis leányokat elhívták a
kertbe.

– Hát anyám? – kérdezte Hofmann úr.

– Alszik – felelt a sógorasszony. – Egy pár hónapja nagyon sokat alszik,
de az orvos meghagyta, hogy: csak aludjék, sohasem szabad zavarni. Előre
figyelmeztetlek, hogy ne lepjen meg, ha nem fog megismerni.

– Engem se ismerne meg, a fiát?

– Senkit sem ismer meg, a kit évek óta nem látott. Mindenkit
összetéveszt régi, nagyon régi ismerősökkel. És rád, az igazat
megvallva, nem igen emlékszik…

– Hogyan, talán csak nem… eszelős?

– Nem. Más baja nincs, csak az emlékezete pusztult el nagyon. Az se
egészen. A nagyon régi dolgokra, például a leánykorára, meg arra az
időre, a mikor még kicsinyek voltatok, néha egészen jól emlékszik.

– De hát soha sincsen szó rólam? Hiszen elég gyakran irok!

– Igen, de nem hisz nekünk. Mindig megmondjuk neki: »Anyám, a Károly
irt! Pénzt küldött!« De azt feleli: »Csak meg akartok csalni. Csak azért
mondjátok, hogy ne szomorkodjam annyit. Tudom én jól, hogy a Károly is
meghalt, mint a többiek. Már régen meghalt. Még tizenhat esztendős se
volt, a mikor meghalt.« És, tudod, nem szabad ellenkeznünk vele, mert ez
igen fölingerli. Megharagszik és indulatosan fakad ki: »Azt akarjátok
rámfogni, hogy őrült vagyok!« Ilyenkor annyira sir, hogy sirógörcstől,
vagy valami még rosszabbtól tartunk, mert az orvos a lelkünkre kötötte,
hogy mindent rá kell hagyni, ha nem akarunk valami kiszámíthatatlan
válságot előidézni. Azóta, hogy ebben az állapotban van, többször
megmutattuk neki az arczképedet, de nem ismert rád. Különben még
bennünket is csak félig-meddig ismer. Engem a leányának tart és a
leányomat is a maga gyermekének képzeli. Azt hiszi, csak ez a két
gyermeke maradt, a többiek meghaltak.

– Istenem, de hiszen akkor mégis…

– Nem, egyebet nem venni észre rajta. De az orvos is azt mondja, hogy ez
csak az aggkori elmegyöngülés egy különös esete. Különben majd mindjárt
meglátod. Ebben az időtájban szokott fölébredni a délutáni álmából.

Tovább beszélgettek. Mindarról, a mi azóta történt, hogy utóljára
találkoztak. A tizenöt év sok veszteségéről. Ki-ki a maga halottjáról. A
sógorasszony a postamesterről, Hofmann úr arról a szegény asszonyról, a
kit Romániában ismert meg és Romániában hagyott. Azután a gyermekeikről.

Egyszerre egy kis öregasszony jelent meg az ajtóban.

– Ó, Istenem!…

Károly nem ismert volna rá, annyira összement.

– Anyám, itt van a Károly! – szólt hangosan a jó sógorasszony. – A
Károly, a fiad! Hazajött Romániából! Megismered?

Károly kitárta a két karját.

– Ej, ti mindig tréfálóztok velem! – szólalt meg az öregasszony. –
Kicsúfoltok, mert azt hiszitek, hogy én már semmire sem emlékszem, pedig
én még arra is jól emlékszem, a mit ti már régen elfelejtettetek. Nini,
hisz ez a jó Skultéty úr! Isten hozta nálunk, kedves Skultéty úr!
Foglaljon helyet. Bizony, már régen nem volt szerencsénk!

Károly rápillantott a sógorasszonyára, a ki mintha intett volna valamit
a szemével.

Ez a néma felelet elvette minden bátorságát. Nem mert ellenkezni. Csak
egy hosszu, forró csókot nyomott az öregasszony kezére.

– No de foglaljon helyet, Skultéty úr! – folytatta az öregasszony. – Én
is leülök, mert a lábam már nem igen bír. De mondja, mit csinál a kedves
felesége? Meg az apróságok? Vagy mit is mondok? Azóta már szépen
felnőhettek!

Károly csodálkozva, elhomályosodott szemmel tekintett erre a kis lényre,
a kitől az életet kapta. A lába, meg a keze reszketni kezdett. Nem
tudta, mit mondjon. Valami semmitmondó szót keresgélt, de a hang a
torkán akadt.

A sógorasszony felelt helyette:

– Bizony, bizony, az idő eljár!

Leültek. És az öregasszony folytatta a furcsán kezdett társalgást:

– Milyen sok minden is történt azóta, hogy Skultéty úr utóljára volt
nálunk! Persze, azóta sok esztendő mult el. Talán tíz év is. De én még
arra is jól emlékszem, mikor Skultéty úrnak a kedves szülei a városunkba
költöztek. Én már akkor ismertem őket Egerből, mert lánykoromban egy
télen Egerben farsangoltam és a nagynénémhez, Vitkovszkynéhoz, a kinél
akkor szálláson voltam, a kedves szülei járatosak voltak. Milyen gyorsan
elmúlik az idő! Milyen régen meghaltak már a kedves szülei! De nekem még
több csapást kellett megérnem. Istenem, meg se tudnám mondani, hány
temetést kellett elszenvednem! A szüleimet, a testvéreimet; azután a
gyermekeim is meghaltak. Hét élő gyermekem volt és most már csak kettő
él. Azóta a férjem is meghalt. (Sirni kezdett.) Pedig még fiatal ember
volt; erős, egészséges, senki se hitte volna. Ilyenforma ember volt,
mint Skultéty úr, csak még erősebb. De hiszen ismerte!

Hofmann úr végre, miután egy bátorító pillantást esdekelt ki a
sógorasszonyától, rekedt hangon szólalt meg:

– Elhoztam magammal a kis leányaimat is. Megmutathatom őket?

– Hogyne! Hol vannak? A kertben? Hívja be őket.

Kiment értök és megmagyarázta nekik, hogy a nagymamát nem szabad
nagymamának szólítani. Szépen csókoljanak neki kezet és csak akkor
szóljanak, hogyha kérdezik őket.

Beállítottak. Az öregasszony megsimogatta előbb az egyik, aztán a másik
kis leány fejét, s megkérdezte, hogy hány évesek.

– Az egyik tizenhárom, a másik tizenegy éves. Egy kicsit hátramaradtak a
fejlődésben, mert vörhenyt állottak ki, s ez annyira megviselte őket,
hogy még most se tértek magukhoz.

– Majd kiheverik! – szólt az öregasszony. – Nekem tizenhárom éves
koromban olyan vörhenyem volt, hogy egy évig senyvedtem belé. Mindenki
azt hitte, hogy az utóbajok előbb-utóbb el fognak pusztítani. Aztán
egyszerre úgy megnyúltam és olyan erős lettem, mint egy fiatal jegenye.

És elmondta a betegsége egész történetét.

Később is folyton az öregasszony vitte a szót, azoknak az élénkségével
és örömével, a kik ritkán látnak idegen embert, pedig szeretik a
társaságot.

A gyerekek rendre kiszökdöstek s a nagymama még egyre beszélt.

Csupa nagyon régi történetet emlegetett. Olyanokról, a kik már
réges-régen meghaltak; olyanokról, a kiket senki se ismert.

És mindjobban belemelegedett az emlékezésbe. Elbeszélte, hogyan is volt
hát, mikor azon a hires farsangon bemutattak neki egy barna fiut, a
Hofmann Károlyt…

– Tudja, Skultéty úr, nem csak én mondom, mindenki mondta, hogy abban az
időben Hofmann Károly volt a legdaliásabb legény az egész Hevesben. És
sok szemrevaló kis leány volt azon a megyebálon, sok szemrevaló kis
leány…

Ó, Hofmann úr még most is élénken emlékezett arra a sudár jegenyére! És
az, a mit látott, nagyon szorongatta a szivét. Attól félt, hogy
kicsordul a könnye.

Hét óra tájban egyszerre csak fölállott és az órájára nézett.

– Nem maradtok itt legalább holnap délig? – kérdezte a sógorasszony
halkan, egy kissé meglepődve. – Kétszerannyi szobát adhatok, mint a
mennyire szükségetek van. És annyi idő multán!… Legalább vacsorálj
velünk!

– Nem, köszönöm. Vissza kell mennem a gyorsvonattal. Korán reggel dolgom
van.

Pedig nem úgy tervelte.

III.

Mialatt a vonat visszafelé robogott velük, Hofmann úr elmélázott.

Kis lányai, vele szemben, élénken beszélgettek, de – mint rendhez
szoktatott gyermekekhez illik – csak suttogva, hogy az apjukat ne
zavarják.

A két kis elhagyatottnak, a kik máskor az egész napon át egy kisasszony
meg a cselédek társaságára voltak utalva, ez a kirándulás nagy esemény
volt.

Kertben játszottak, más gyerekekkel!

És kipirultan kérődztek a délután apró élményein.

Hofmann úr elnézte őket.

Mintha két kis idegent látott volna. Mintha most látná őket először.

Csak most vette észre sovány arczocskáik egyes, finom vonalait. Az
egyikben egy mozdulatot, a mely hirtelen az eltemetett asszonyra
emlékeztette, a másikon egy vonást, a melyben önmagára ismert.

És eszébe jutott:

Hát hogyne látná őket idegeneknek, mikor neki csakugyan idegenek!

Az övéi, de akár csak a más gyermekei volnának!

Hiszen egész nap nem látja őket!

Nap-nap után múlik, és az egyik nap olyan, mint a másik. Mindegyik nap
egyforma, mert ő egyformán nincs velük. Nincs otthon reggeltől estig,
egész nap nincs otthon, napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra
soha!

Csak estefelé láthatja őket, sebtében, szórakozottan, a mikor a
fáradtság, a gond, az aggodalom, a jövő olyan idegessé teszi!

Mert pénzt kellett keresnie.

Aztán megint arra az asszonyra gondolt, a kit Romániában ismert meg és
Romániában hagyott.

Majdnem tizenöt esztendeig élt vele, és az is idegen maradt neki,
örökre!

Azzal is úgy volt; nap nap után, év év után mult, és minden nap, minden
év egyforma volt, reggeltől estig egyforma.

Azt se látta egész nap. Már kora reggel dologhoz kellett látnia, mint az
aranyásónak; és csak este tért meg hozzá, rövid suttogásra.

Évről-évre halasztotta, hogy majd, majd másképpen fognak élni. Addig
halasztotta, míg az asszony hamarább elmult, mint az az idő, a mely után
a »majd« következik.

Csaknem tizenöt évig élt vele; és e hosszu idő után olyan idegen maradt
neki örökre, hogy ebben a perczben, a föleszmélésnek, a magábaszállásnak
ebben a rémes perczében, nem tudja, mit gondoljon róla.

Vajjon olyan asszony volt-e, mint sok más, a ki titokban kárpótlást
szerez magának?

Vagy egyszerüen mártir volt?

Hamarjában nem birta elhatározni, hogy e közül a kettő közül melyik
tudat volna a keservesebbik.

Mégis csak azt a gondolatot választotta, hogy: igen, mártir volt
szegény! – és bocsánatot kért az emlékétől, hogy egy pillanatig
kételkedett benne.

De hát miért kellett tizenöt évi mártiromságot szenvednie ennek a
szegény, szegény teremtésnek?

Mert ő rabszolga. Mert neki pénzt kellett keresnie.

És ime, az örök történet még egyre ismétlődik.

Most a gyermekei vannak soron.

Hiszen nap nap után múlik és alig látja őket.

Istenem, micsoda életet élt! Pedig már a vége felé botorkál.

Családos ember volt és még csak nem is ismerte igazán a családját.

Az ötvenedik esztendejében jár és még nem élt.

Csak pénzt keresett. Csak túrta az orrával a földet.

A HAZUGSÁG ÖL.

I.

A vasúti állomás vendéglőjében tizenkét huszártiszt vacsorált. Kivülök
egy lélek sem volt a teremben. Az utolsó esti vonat már régen elment;
ilyenkor rendesen magukra maradtak.

Egyszerre fölpattant az ajtó, s két hölgy vonult a terembe: az egyik
egészen fiatal, a másik valamivel idősebb. A tisztek tekintete sortüzet
lövelt rájok. A fiatal igen csinosnak tünt fel.

Úgy látszott, nem lepi meg őket, hogy ennyi katonát találnak a teremben.
A feszélyezettség legcsekélyebb jele nélkül ültek le egy kisebb asztal
mellé. A fiatalabbik megzörgetett gyürűjével egy poharat, s nyugodtan
várakoztak, míg az egyik, kevésbbé álmos pinczér elővánszorgott.

– Mit lehet vacsorálni? – kérdezte a fiatal és csinos hölgy.

– Most már csak sonkát és tojást.

– Az is jó lesz. De főzzenek teát. Várjon csak. A tiroli határon
vagyunk, ugy-e?

– Igenis.

– Ez egy nagy csatlakozó állomás, mi?

A pinczér arczáról le lehetett olvasni a bámulatot, hogy van olyan
valaki is a világon, a ki még ezt se tudja.

– Igen, ez a déli vasút egyik legnagyobb állomása.

– De van egy másik ilyen nevü állomás is?

– A katonai megállóhely, innen tíz percznyire.

– A kik a várba mennek, ott szállnak ki, mi?

– Igen.

– Azt hittem, a várban csak gyalogosok és tüzérek vannak.

– Nem, kérem. Van egy huszárezred is.

– Mikor indul az első vonat Bozenbe?

– Reggel fél ötkor.

– És Innsbruck felé?

– Fel háromkor.

– Jól van, most már mehet.

A tisztekben ekkor már lángolt az érdeklődés. Időközben alaposan
szemügyre vették a hölgyeket, s a szemle a fődologban nagyon kedvezően
ütött ki. A fiatalabbik határozottan igen csinos és érdekes asszony
volt; szép, eleven, okos szeme olyan szikrákat szórt, mint egy
elektromos gép. A másik legfeljebb nyolcz-tíz évvel lehetett idősebb, de
nem lehetett a nénje, mert egy cseppet se hasonlítottak egymásra. A
csinos asszonyka feketehaju volt és egészséges arczszinü, az idősebb
világos szőke és fehérarczu. Azonkívül a fiatalabbik intézkedéséből és
hangjából valamelyes rangkülönbség érzett ki, de ez, meglehet, csak az
ifjuság és szépség tudatos felsőbbsége volt.

Hogy milyen rangot foglalnak el a nagyvilágban: még nehezebb volt
kitalálni. Lehettek egészen úri, s lehettek félig úri hölgyek is;
lehettek olyanok, a kik jól születtek, s jól mentek férjhez, de lehettek
olyanok is, a kik sehogyse születtek és sehogyse mentek férjhez. Erre
nézve az öltözetük meg a viselkedésük nem nyujtott kielégítő
felvilágosítást. Nagyon egyszerü porköpönyegben léptek a terembe, s egy
perczczel később kitünt, hogy a porköpönyeg alatt hasonló egyszerü
útiruha rejtőzött: nyári blúz, bőrőv s kitünő angol szövetből készült,
de meglehetősen közönséges szoknya. A fiatalabbik olyan utazósapkát
viselt, a milyet többnyire csak férfiak hordanak. Mindebből nem igen
volt mit következtetni; a jobbmóduak utazóruhái közt nincs nagy
különbség. A viselkedésükhöz nem fért kifogás; de ki nem látott akárhány
hölgyet, a ki elrugta magától a társadalmi rendet s a ki mindamellett
épp oly jól viselkedik, mint az előkelő hölgyek?

Az a fesztelenség, melylyel a fiatalabbik, nyilván rájok való
tekintettel, a várról és a katonaság viszonyairól tudakozódott,
határozottan gyanusnak tetszett. Hasonló alkalmakkor az igazán úri
hölgyek kerülik a feltünést, nem keresik. De kaczér természetü hölgyek
minden társadalmi osztályban akadnak, s ez a fesztelenség lehetett
nyugodt természetesség is. Utóbb azonban a terhelő jelenségek egyre
szaporodtak. Az ifju hölgy a szemek folytonos sortüze közepett ugyancsak
állta a sarat. Nemcsak, hogy a legkisebb zavart se mutatta: határozottan
visszakaczérkodott. Egy főhadnagyot valósággal kitüntetett, de
figyelemre méltatta a tiszthelyettesek hódolatát is. Az attak éppen nem
hozta ki a sodrából, sőt mintha elemében érezte volna magát a a
harczvonal kartács-záporában.

– Mégis csak úri hölgyek – szólt halkan egy tiszthelyettes a mellette
ülő hadnagynak. – Tisztán hallottam, a mint arról beszéltek, hogy
automobilon jöttek idáig.

– Ebből semmi se következik – felelt a hadnagy. – Ma már tíz forintért
mindenki bérelhet automobilt.

– Sőt – szólt egy harmadik tiszt – ez az automobil fölötte gyanus. Ez az
automobil nekünk szólt. Mintha csak azt mondták volna: »Látjátok, kikkel
van dolgotok? Mi automobilon járunk, mert tehetjük.« Mondom, hogy
egészen közönséges dámák.

– Ugyan mióta van kifogásod az egészen közönséges dámák ellen? Láttalak
én már kevésbbé büszkén is!

– Nekem? Dehogy van kifogásom! Sőt ellenkezőleg.

De talán semmi se történt volna, s a hölgyek, a kik időközben nyugodtan
megvacsoráltak, tovább is békességben várhatták volna meg a vonatot, ha
véletlenül egy uj alak nem lép a terembe. Ez az uj alak egyik
czimborájuk volt, a kit a tisztek általános gaudiummal fogadtak.

– Nini, Rudolf! Te ugyan jókor jössz!

– Éppen egy óra. Hol jártál, kópé?

– No, csak ne részletezzétek a dolgot. Zsindely van a háztetőn. (A
hölgyeknek meg kellett érteniök, hogy ez nekik szólt.)

– Te, le ne ülj! Ülj egy másik asztalhoz.

– Miért?

– Mert éppen tizenketten vagyunk.

– És én volnék a tizenharmadik? Isten mentsen!

Szétnézett. Azonnal átlátta s föl akarta használni a helyzetet. Már ki
is szemelte magának azt a helyet, a hol éppen szemben lesz a hölgyekkel.
De megelőzték.

– Várj, helyet csinálok neked – szólt az a főhadnagy, a kit a
csinosabbik hölgy a tekintetével kitüntetett.

S nem várva feleletet, hirtelen fölkelt s odament a hölgyek asztalához.
Ott haptákba vágta magát és bemutatkozott:

– Viktor von Dernőy, Oberlieutenant.

A fiatalabbik hölgy barátságosan biczczentett; az idősebb egy kissé
elmosolyodott.

– Bocsássa meg, nagyságos asszonyom, azt a merészséget, hogy ide jöttem
és bátor voltam bemutatkozni. A világért se akarnék terhükre lenni, és
ha ez a lépésem tolakodásnak tünnék fel, csak arra kérem, legyenek
kegyesek megengedni, hogy pár szóval kimenthessem magam.

– Kérem, éppenséggel nincs terhünkre – felelt a fiatal hölgy komolyan. –
Foglaljon helyet.

– Akkor a szerencsém – folytatta Viktor von Dernőy, egy oktávával
barátságosabban – nagyobb, mint reméltem. Meg akartam menteni a mi
ujonnan érkezett jó pajtásunkat attól, hogy a tizenhármas szám babonája
miatt lemondani kényszerüljön szokott társaságáról, s azt gondoltam,
hogy talán nem bántom meg a hölgyeket, ha elmondom, milyen szerencse,
milyen megtiszteltetés, milyen boldogság volna asztalunkra nézve, ha
megengednék…

– Hogy az urak ide jöjjenek? De kedves von Dernőy, önt a társaság nem
bízta meg ennek az óhajtásnak az előterjesztésével, s meglehet, hogy az
urak maguk közt jobban töltenék el az időt.

– Az igazat megvallva, nagyságos asszonyom, én ebben a pillanatban már
kész vagyok elárulni, cserben hagyni, s örökre elfelejteni összes
tiszttársaimat. Mert végre is nem tagadhatom le, hogy főképpen az önzés
dolgozott bennem, és most már, hogy egészen őszinte legyek, egy cseppet
se törődöm velök. Ők ugyan holnap egyszerüen meg fognak ölni…

– De én nem akarom, hogy önt megöljék. Ha tehát úgy gondolja, hogy
kedvök volna, a mi társaságunkhoz csatlakozni, kérdezze meg tőlük. Mi
szívesen látjuk őket.

Viktor von Dernőy felállt, s czimborái felé indulva kijelentette:

– Uraim! Ő nagyságaik megengedik, hogy bemutassam önöket.

Háromszoros hurrá volt a felelet. Az asztaltársaság »mint egy ember«
nagy robajjal kelt föl helyéből. Aztán sorjában jelentkeztek, s Dernőy a
rangjok szerint, rendre bemutatta őket.

A föllármázott pinczérek ekközben hozzátoltak ő nagyságaik asztalához
két kisebb asztalt, s az egész társaság elhelyezkedett a hölgyek körül.
Egyik tiszt, az ismert, már kissé ósdi finomsággal, a feltünést a
titokzatosságig kerülve, rendelkezett, hogy pezsgőt hozzanak.

A csinos hölgy ezalatt elmondta, hogy a bozeni vonatot várják, s hogy
Meránba utaznak. Elmondta azt is, hogy nem vasúton, hanem automobilon
jöttek idáig, de a töff-töff-jökkel valami baj történt, s azért
programmot változtattak. Arról, hogy kicsodák, hol laknak állandóan,
honnan jöttek, milyen társaságban élnek, nem beszélt egy szót se. Arról
se, hogy rokona-e a másik. Úgy látszott, nem rokonok.

– Bár el voltunk készülve rá – szólt Dernőyhez, a ki egyre fokozódó
érdeklődéssel hallgatta – s bele is nyugodtunk már, hogy a balesetünk
következtében ébren kell töltenünk az éjszakát, eleinte nagyon
boszankodtunk, mikor megtudtuk, hogy reggeli félötig kell itt
várakoznunk. De ilyen jó társaságban gyorsan múlik az idő, s remélem,
addig nem hagynak magunkra?

Most már a Dernőy szeme is ugyancsak szikrázott. S a mint közelebbről
figyelmesebben nézhette a mellette levő csinos arczocskát, egy ujabb
gondolat kezdett motoszkálni a fejében. Az, hogy ő valahonnan nagyon jól
ismeri ezt a csinos arczot. A hangja ugyan nem tűnt fel ismerősnek, de
minél inkább múlt az idő, s minél többet beszélgettek, Dernőy egyre
erősebben hitte, hogy ő ezzel a hölgygyel már találkozott valahol.

Se illetlen, se tapintatlan nem akart lenni, s azért csak olyan
kérdéseket intézett hozzá, a melyekkel mindössze azt óhajtotta megtudni:
járt-e a nagyságos asszony itt vagy ott, megfordult-e, töltött-e
hosszabb időt olyan helyeken, a hová őt a legtöbb emlék fűzte. Néha
egy-egy homályos czélzást is tett ő nagysága lakóhelyére és családi
körülményeire. Ő nagysága azonban nagy ügyességgel tudott kitérni a
felelet elől, s mindössze annyit árult el, hogy valóban megfordult
azokon a helyeken, a melyeket Dernőy említett. Jól ismerte az egész
monarkiát, sőt egész Európát, de ennél többet Dernőy egy óra multán se
tudott belőle kicsikarni.

A szőke hölgyet már erősebben ostromolta kérdésekkel a környezete, de
hasztalan; a szőke hölgy még zárkozottabb volt, mint a másik. Minden
kiváncsi kérdésre elmosolyodott, de vagy tréfával ütötte el a dolgot,
vagy csak annyit felelt:

– Ezt nem árulhatom el.

A hogy a pezsgőt elhozták, a csinos asszonyka kijelentette, hogy nem
szereti ezt az italt.

– Azért a maguk kedvéért megiszom egy pohárral.

De megivott nemcsak egy, hanem egy-két-kilencz pohárral, s ezzel a
bevezető nyilatkozat minden hitelét elvesztette. Vagy másfélórai
barátkozás után a tiszti koponyák alatt az a nézet vált általánossá,
hogy két kalandra szomjas asszonynyal van dolguk, a kik azért járnak
együtt, hogy férjeik előtt egymással takarózhassanak. A tiszthelyettesek
bankár-feleségeknek nézték őket; az idősebbek úgy vélték, hogy a férjek
csak utazó ügynökök.

Egyetlenegyet nem tudtak megérteni: azt a titokzatosságot, melyhez a
hölgyek a legélénkebb poharazás közepett is makacsul ragaszkodtak. Csak
nem képzelik talán, hogy a tisztek elmondhatják ezt a kalandot az utazó
ügynököknek?!

Dernőy volt az egyetlen, a ki sehogyse tudta elvégezni magában, hogy mit
gondoljon róluk. Minél tovább nézte a mellette űlő hölgyet, annál
bizonyosabb volt benne, hogy ez az arcz valahonnan ismerős előtte. De
hiába tépelődött, emlékezete csak nem akart segítségére jönni.

– Milyen rossz fejem van! – tünődött. – Pedig, ki tudja, talán nagyon is
közelről ismerem?! Meglehet, egyike azoknak, a kikkel egy napig nagy
barátságban vagyunk, s a kikkel annál szebb órákat töltünk, mert rögtön
szét kell válnunk, hogy aztán két hét mulva teljesen elfelejtsük őket?!
És mintha ő megismert volna engem. Ő talán emlékszik s mulat rajta, hogy
én nem ismerem fel őt.

Elhatározta, hogy kiugratja a nyulat a bokorból. Azt hitte, legjobb, ha
szemtelen lesz.

– Tudja-e – szólt – hogy én fölismerem magát?

A fiatal hölgy elmosolyodott.

– Ah, csakugyan?

– És bizonyos vagyok benne, hogy maga is rám ismert.

– Nem, ebben téved.

– E szerint nem emlékszik, hogy mi már találkoztunk valahol?

– Nem emlékszem, de meglehet.

– Megmondom azt is, hogy hol történt. Olmüczben!

– Ne mondja! Higyje el, nem emlékszem. De azért meglehet.

A mosoly és a kaczér tekintet, mely az utolsó mondatot kisérte,
megczáfolta azt, a mit a szavak mondtak.

– Csúfolódik velem – gondolta Dernőy – mert észrevette, hogy nem tudom
kitalálni, hol, s mikor találkoztunk. Úgy látszik, nem Olmüczben
történt. Akkor hát Budapesten.

Nem hagyta annyiban a dolgot; tovább tapogatózott.

– Ahogy megpillantottam, tudtam, hogy ismerem, de egy darabig nem
emlékeztem: honnan. Most már tudom. Maga is mindjárt rám ismert?

A fiatal hölgy elkaczagta magát.

– Meglehet – szólt s olyan tekintetet vetett Dernőyre, hogy a
főhadnagynak elkáprázott a szeme.

– Ezek félötkor nem fognak Meránba utazni – biztatta magát a legszebb
reményekkel. – Le fognak késni a vonatról.

A duettet az egyik kapitány zavarta meg, a ki fölemelt pohárral
közeledett a szép ismeretlenhez.

– Hölgyeim, ezt a poharat a távollevőkért ürítem. Kedves férjeik
egészségére! Dreimal hoch!

A két hölgy koczintott.

– Köszönöm az ő nevükben – szólt a fiatal, s kiüritette a poharát.

A tisztek is ittak, egy kevéssel talán többet is, mint a mennyi
okvetetlenül szükséges volt. A jókedv növekedtével a kiváncsiság
egyszerre csak átugrotta az illendőség korlátait.

– De hát nem szabad megtudnunk – kérdezte a tósztozó kapitány – hogy hol
lehet majd szerencsénk a nagyságos asszonyokat viszontláthatni? S hogy
hol tehetjük tiszteletünket, megköszönni ezt a kedves estét?

Megint a fiatalabbik asszony felelt:

– Arról, hogy még találkozunk, biztosíthatom önöket. A nevünket azonban
egyelőre még nem mondhatom meg; félötig inkognitó óhajtunk maradni. Von
Dernőy holnap majd meg fogja mondani önöknek, hogy kik vagyunk, mert von
Dernőy ismer emgem. Nem igaz, kedves főhadnagyom?

– No lám, és Viktor ezt nem is mondja nekünk!

– Milyen szerencsés ficzkó ez a Viktor!

A vendéglő ablakai már világosodni kezdtek. Igen sok üveg pezsgő fogyott
el, s a jókedv itt-ott meglehetősen tulságossá vált. A társalgás hangja
azonban még folyvást a régi maradt, mert a bizalmasabb természetü
megjegyzéseket a hölgyek egyszerüen nem hallották meg. Ha valaki nagyon
ragaszkodott a tréfájához: másfelé fordultak és nem ügyeltek a
tréfálkozóra.

Dernőy is megkoczkáztatta az udvarlásnak egy pár melegebb hangját.
Ilyenkor a szép menyecske közelebb hajolt hozzá, mint a ki nem jól
értette a beszélőt, s csak annyit mondott, hogy:

– Tessék?

De ez a »tessék« oly sajátságosan hangzott, hogy Dernőy jónak látta
egyet fordítani a dolgon.

Mindamellett nem mondott le arról, hogy a hölgyek le fognak késni a
félöt órai vonatról. E czélból egy kis összeesküvést szőtt, a melybe
előbb társait, s utóbb a vendéglő személyzetét is beavatta.
Háborítatlanul ármánykodhatott, mert idegen nem zavarta a mulatságot.
Egész éjszaka egyetlenegy utas botlott be a vendéglőbe; az is rögtön
elutazott az innsbrucki vonattal.

A terv az volt, hogy a félöt órai vonatot el fogják sétálni. Félnégykor
már egészen kivilágosodott, s Dernőy ajánlatát, hogy: jó volna egy
kicsit járkálni, a hölgyek lelkesedéssel fogadták.

– A pinczér majd értünk jön, ha a vonatot jelzik.

Elég messzire elkalandoztak, s a szép asszonynak olyan jó kedve
kerekedett, hogy a szabadban énekelni kezdett. Piczi hangocskája volt,
de tudott vele bánni. Egész kellemesen énekelt, de csak operett-áriákat.

Dernőy egyszerre a homlokára csapott.

– No, végre!

– Most már csakugyan rám ismer? – kérdezte a szép asszony azzal a
mosolylyal, mely gúnyos is volt, kaczér is, de inkább kaczér, mint
gúnyos.

A cselszövés nem sikerült: a hölgyek nem késtek le a félöt órai
vonatról. A pinczér ugyan úgy eltünt, mintha a föld nyelte volna el, de
a szőke hölgy ügyelt az időre. A vonat még nem robogott be, mikor a
perronra értek, s arra is idejük maradt, hogy sorra mindenkitől
elbúcsúzzanak:

– A viszontlátásra!

Az egyik tiszthelyettesnek feltünt, hogy nem váltottak jegyet.

II.

Másnap egész este csak róluk volt szó a tisztek asztalánál. A
szerencsétleneknek, a kik éppen tegnap maradtak el s elmulasztották a
ritka kalandot, szegről-végre elmondták az egész történetet. Mindegyik
jelenvolt dicsekedhetett valami kis sikerrel. Ha egy szó tóditás se volt
a dologban: a hölgyek egész éjjel a tisztek lábán tánczoltak, nagy
titokban.

– De hát kik lehettek ezek a titokzatos hölgyek?

Dernőy, huszonnégy órai fejtörés után, végre határozott választ
adhatott:

– A szőkét nem ismerem, de a csinosabbik egy operett-énekesnő, a kivel
Budapesten találkoztam, már nem tudom, hány éve.

– Magyar volna? Nagyon jól beszél németül.

– Budapesten sokan vannak, a kik tökéletesen beszélnek németül.

– De a kiejtése nem pesties.

– Ha mondom, hogy ismerem!

– Olyan jól ismered? Nagyon jól ismered? Közelről?

– Eh, találkoztam vele egypárszor, punktum.

– Miért nem szóltál hozzá magyarul?

– Nem felelt volna. Nem akarta elárulni ilyen nagy társaságban, hogy ki
és mi.

Ha ennyiben marad a dolog, Dernőy ma már ezredes volna.

Szerencsétlenségére Dernőy, harmadnapra a kaland után, egy kicsit
becsípett. Még mámoros volt, mikor valaki ujra szóba hozta az ismeretlen
hölgyet. Rudolf elkezdett henczegni; azzal dicsekedett, hogy a szép
asszony egész éjjel csak vele kaczérkodott. Dernőy dühbe borult.

– Nevetséges állítás! A kinek van szeme, az láthatta, hogy mindenki
közönbös előtte, s hogy csak irántam érdeklődik. Ha én nem vagyok
köztetek, szóba se áll senkivel. De rám ismert, s örült, hogy váratlanul
találkozott velem.

– Honnan tudod, hogy örült?

– Onnan tudom, hogy: mondta.

– Talán többet is beszélhetnél róla?

– Nos hát: igen, többet is beszélhetnék róla.

És addig évődtek vele, addig faggatták, addig ostromolták kérdésekkel,
míg végre elszédült s azt hazudta, hogy Budapesten nagyon jól ismerte a
szép asszonyt, a lehető legjobban.

Ezért a kijelentésért a két tiszthelyettes huszonnégy óráig igen
irigyelte Dernőyt.

III.

Egy hét mulva egy nagy láda, egy kosárka és két levél érkezett a tiszti
asztal czímére. A ládában száz üveg pezsgő volt, a kosárban tizenhárom
szál virág. Az egyik levelet Vilmos Lothár főherczeg, a másikat Anna
Pulcheria főherczegnő irta. Vilmos Lothár főherczeg köszöni az uraknak,
hogy a feleségét szórakoztatták és megvendégelték; barátsága jeléül ezt
a kis bort küldi, költsék el jó egészségben. Anna Pulcheria főherczegnő
hasonlóképpen háláját fejezi ki a kedves estéért, s ezt a tizenhárom
szál virágot küldi tizenhárom gavallérjának, azért: gardéniát, mert ez
az ő kedves virága.

Mikor a két levelet fölolvasták, a társaság, »mint egy ember«, riadó
éljenzésbe tört ki. Csak Dernőy hallgatott. Arcza lángba borúlt; azt
hitte, hogy el kell sülyednie.

– Mi bajod, édes öregem? – kérdezte Rudolf gúnyosan.

Óriás hahota tört ki.

Dernőy valami iszonyú gorombasággal felelt, a miért másnap meg kellett
verekednie, s ezzel a gyors kirohanással elejét vette, hogy egész este
gyötörjék. De a párbajjal nem javított a helyzetén; ellenkezőleg,
rontott rajta. Az esetet magát nem itélték meg szigorúan, mert maga az
ezredes is úgy nyilatkozott, hogy a lovagtörténet, a vadász-kaland és a
füllentés: nem hazugság, de azt nem bocsátották meg neki, hogy noha csak
ő maga volt a vétkes, mégis belekötött egy bajtársába.

És sokan voltak, a kik ezután görbén néztek rá, mert nem tartották többé
igazmondó embernek.

De talán elfelejtették volna az egész históriát, csakhogy Dernőynek
határozottan nem volt szerencséje. Egy szép nap váratlan vendégek
érkeztek: Vilmos Lothár és Anna Pulcheria. Dernőy el akart bujni a föld
alá, de a főherczegnő érte küldött.

– Ma is ön lesz a lovagom, – szólt kegyelmesen – mint akkor éjjel, a
mikor majdnem elsétáltuk a bozeni vonatot. Igaz, köszönöm, hogy nem
árulta el az inkognitómat!

Dernőy nagyon kényszeredetten mosolygott. Úgy járta végig a várat, mint
egy halálraitélt.

– Tudja-e, hogy nem ismerek rá önre? – szólt Anna Pulcheria. – Tíz évet
komolyodott azóta. De ön azért rám fog ismerni, ugy-e?… mint mindig.
Különben mért évődöm éppen önnel?! Ön valamelyest mégis csak emlékezett
az arczképeimre!

Dernőy jól sejtette, mi vár rá. A hogy este megjelent az asztalnál,
harsogó kaczaj fogadta. Most már nem volt más választása: jó képet
kellett vágnia a rossz játékhoz. Egész este rajta mulattak, s be kellett
látnia, hogy ezen az állomáson nem lehet maradása.

Folyamodott, hogy helyezzék át egy másik ezredhez. Teljesítették a
kivánságát. A hogy uj ezredesénél jelentkezett, ez legelőször is azt
kérdezte tőle:

– Ön az, a ki olyan jóban van a főherczegnőkkel?

Végre is kénytelen volt lemondani tiszti rangjáról és elbocsátását
kérni.

– Most ezredes volnék – fejezte be elbeszélését a postatiszt – s egy
gyönge pillanat, egyetlenegy kis hazugság miatt naphosszat kénytelen
vagyok tűrni, hogy a ki két perczig vár az ajánlott levelével, nyomban
rám ripakodjék: »Meddig ácsorogjak még itt?«… egyetlenegy kis hazugság
miatt!

A HATÁRÁLLOMÁSON.

I.

Rupertus, az utrechti egyetem tudós tanára, a világszerte ismert
pszihológus és bölcselő – Európa és Észak-Amerika valamennyi tudós
társaságának rendes vagy tiszteletbeli tagja – kijelentette
gazdasszonyának, hogy el fog utazni, Francziaországba.

– Nem bánom – szólt az öreg asszony – ámbár egy ilyen vén ember
okosabban teszi, ha nem fészkelődik, nem izeg-mozog, nem szaladgál
jobbra-balra, hanem ott marad, a hol van, és szépen meghúzza magát a
fészkében. Mi jut megint eszébe? Most meg már folyton csavarogni akar!
Hát nem bánom, mert úgy se kérdi tőlem, menjen-e, ne menjen; pedig
megkérdezhetné. Hanem azt az egyet megmondom, hogy az útravaló
bepakolását nem bízom magára. Pakolni majd magam fogok.

– Hogyisne! – felelt az öreg tudós. – Hogy megint úgy járjak, mint
Berlinben, ugy-e?! Bepakol nekem egy egész télre való Jäger-inget és
annyi meleg harisnyát, a mennyire Szibériában se volna szükség; bepakol
nekem annyi mindenféle holmit, hogy hazajövet nem tudom
visszagyömöszölni a ládába és a felét ott kell hagynom a fogadóban;
bepakol nekem százféle haszontalanságot és kifelejti Aquinói Tamást! Már
most mit kezdjek én Berlinben Aquinói Tamás nélkül?! Mozogni se tudtam
két vagy három napig és szégyenszemre, kölcsön kellett kérni egy Aquinói
Tamást! Nem! Maga csak készítse ki a sok mindenféle haszontalanságot;
majd kiválasztom belőle, a mi kell, és bepakolom, ha kedvem tartja.

– Maga akar pakolni? Hát van magának fogalma a pakolásról? Nem; erről
szó se lehet. Az utolsó személy volnék a világon, ha megengedném, hogy
maga pakoljon be magának; hiszen a fejét is itthon felejtené! Menjen;
tőlem a pokolba is elmehet. Hanem a pakolás az én dolgom.

– Hallja, mit akar maga?! Hogy ő nem engedi meg! De hát ki maga?! Az
anyám? A gyámom? A főnököm? A börtönőröm? Vagy azt hiszi, már úgy a
nyakamra nőtt, hogy azt csinálhatja velem, a mit egy Xantippe csinálna?!
Hiszen mi még csak szerelmi viszonyban sem vagyunk egymással, már pedig
ez a legjelentéktelenebb, a legkevésbbé komoly, a legsemmisebb viszony
minden viszony közül, a mely két ember között elképzelhető! Vagy azt
képzeli, hogy én masochista vagyok, a ki mindent eltűr, a kinek
élvezetet szerez, ha czudarul viselkednek vele, ha taposnak rajta, ha
szíjat hasítanak a hátából?! Na hát azért se fogom eltűrni a maga
gyámkodását! Azért is magam fogok bepakolni! Kimondtam, és erről többet
ne legyen szó!

– Hát jól van. Pakoljon be maga. És ha majd szégyenszemre inget kell
kölcsön kérni valakitől, én azt se bánom. Majd eszébe fog jutni, hogy
bizony jó lett volna, ha annak rendje és módja szerint gondoskodom
magáról! Ki gondoskodjék magáról, hogyha én nem?! Hiszen maga, ha
kibujik a könyvei közül, olyan gyámoltalan a világban, mint egy
hatesztendős gyerek! Hát persze hogy nem vagyok se a felesége, se a
szeretője! Hiszen ha nekem annak idején ilyen szamárságok jártak volna a
fejemben, nem is szegődtem volna magához! Tudja-e, hogy egy dragonyoshoz
mehettem volna feleségül?! Nem egy tudóshoz, hanem egy dragonyoshoz! És
talán jobb is lett volna, mert most nem kellene megérnem ezt a
hálátlanságot! De jól van. Én megtettem a kötelességemet; lelke rajta.
Ne vigyen magával semmit, csak a sok haszontalan könyvet, azt se bánom.
Majd sírva fog rám gondolni, ha egy kefe, vagy egy fésű kellene. Hanem
azt az egyet kikötöm, hogy első osztályon utazzék. Ezt megmondom előre,
mert magától kitelik, hogy a harmadik osztályon rázatja magát három
országon keresztül. De nekem ne jöjjön haza betegen, mert én nem fogom
ápolni. Hogy egy cseppet se gondol magával, hogy soha se tudtam egy kis
rendre szoktatni, hogy tanár létére úgy néz ki, mint egy vén
hamiskártyás, azt én nem bánom és nem szégyellem. Az emberek nem engemet
mondanak bolondnak, hanem a gazdámat. De hogy az egészségén
takarékoskodjék, azt kötelességem megtiltani. Ha más nem mondja meg, hát
én meg merem mondani magának, hogy nem illik se a korához, se az
állásához, ha megint nem tudom miféle társaságban utazgat. És én meg
merem mondani magának azt is, hogy az nem szégyen, ha az embernek nincs
a zsebében Aquinói Tamás, vagy nem tudom hány könyv, de az igenis
szégyen, ha egy öreg ember, a kinek otthon kellene ülnie, a kinek
pihenésre és ápolásra volna szüksége, összetöreti magát a vasuton és
koczkára teszi az egészségét, mely amúgy se a legjobb, zsugoriságból!

– Azért is a második osztályon fogok utazni! Mert én nem szenvedek
nagyzási hóbortban, mint maga, a ki – magam hallottam – a pékinassal is,
a szomszéd cseléddel is nagyságoltatja magát. Én nem vagyok olyan
előkelő, mint maga; nekem jó a második osztály is. Jegyezze meg magának,
hogy az egészségre nézve teljesen mindegy, hogy az ember milyen
szövetből készült divánon utazik. A posztószövet erre a czélra csak
olyan jó, mint a peluche-szövet. Ha vannak emberek, a kik a
peluche-szövetet túlságosan értékelik és irtóznak a náluk szegényebb
ember látásától, ám utazzanak az első osztályon. De én nem leszek se
különb ember, se egészségesebb, ha a maga kedvéért az első osztályon
feszengek. Azért is a második osztályon fogok utazni; érti?

– És az ilyen embert még tudósnak nevezik! – fejezte be a vitát az öreg
gazdasszony.

Kiment és becsapta maga után az ajtót.

De nem állotta meg, hogy egy pár percz multán ujra be ne szóljon a
dolgozószobába:

– Legalább a levegő-párnáját ne felejtse ki! Mert ha a könyvei nélkül
mozogni se tud, még kevésbbé tud órákon át egy helyben ülni a
levegő-párnája nélkül!

II.

»Kisérletek a psychologia biologiai megalapozásához.« – »Adalékok a
lelki élet törvényeinek tanulmányozásához.« – »Jegyzetek a tömegek
természetrajzához.« – »Adatok a psychologia történetéhez.« –
»Tapogatózások az ethika mezején.«

Ilyen szerény czímek voltak olvashatók a Rupertus tanár vaskos kötetein.

Ezekről a munkálatokról a tudományos világban csak egy vélemény volt:
az, hogy szerzőjük a jelenkori kutatásnak egyik legnagyobb büszkesége, a
ki a tudományosságnak uj utakat nyitott, s azonkivül a század legnagyobb
gondolkodóinak egyike, a ki bölcselmi rendszerével egy uj fejezetet kezd
a filozófia történetében.

Voltak tanitványai és hívei, a kik még messzebb mentek. A kik azt
vallották, hogy a Rupertus nevet oda kell sorozni a legnagyobb bölcselők
neve mellé, s a kik szentül hitték, hogy midőn Rupertus tanár
természet-tudományos alapon kereste a psychologia törvényeit, egy-két
olyan tételt állapított meg, a melyek örökre megdönthetetlenek, a melyek
igazsága századoknak meg századoknak szól, s a melyek mindenha olyan
mozdulatlanságban és hideg fényben fognak tündökölni az emberi
gondolkodás előtt, mint maga a sarkcsillag.

Rupertus tanár ellenben igen elégedetlen volt a munkáival.

Most, hogy uj kiadásban tette közzé a psychologia történetéről írt
»adat«-ait, a harmadik kötet átnézése és javítgatása közben eszébe
jutott, hogy azt a huszonnégy sort, a melyet Adeodatus Meibomius, igazi
nevén: Maybaum asztrológus »De summo bono« czímü munkájából idéz, a mint
egy csillag alatt megjegyezte, Leibnizból vette át, az eredetiben nem
olvasta. Bántotta ez a mulasztás; ezt a »felületesség«-et nem
bocsáthatta meg magának. És hátha Meibomiusban ezen a huszonnégy soron
kivül még más érdekes dolgok is lehetnek?! Addig tünődött ezen, míg
elvégezte, hogy Adeodatus Meibomius mestert egészében el kell olvasnia.

Igen, de Adeodatus Meibomius mester idézett munkájának egyetlen ismert
példányát a párisi »Bibliothèque Nationale« őrzi, s mint unikumot a
könyvtári szabályok értelmében nem adhatja kölcsön.

Tehát: el kell utaznia Párisba, hogy a »Bibliothèque Nationale«-ban
elolvashassa Meibomius mestert. De addig is folytatnia kell a megkezdett
munkát.

Mit vigyen magával? Melyek azok a könyvek, a melyek nélkül »egy
pillanatig se lehet el«, a melyek nélkül »mozogni se tud«? A melyekre
este is szüksége van, a mikor már nem szaladhat el a könyvtárba?

Miután sokáig alkudozott magával, vagy negyven kötet könyvről
állapította meg, hogy ezek egyikét se hagyhatja itthon, hogy ezek nélkül
»nem tud mozogni«. A negyven könyv megtöltött egy ládát, s a bőröndjének
is csak egy kis részét hagyta üresen. A ruháit, a fehérneműit, meg a
többi szükséges holmit már alig tudta beleférkőztetni a bőröndbe.
Kiszedte a könyveket, megint visszarakta, órákig kínlódott, hogy mindent
begyömöszölhessen, s nem birt elkészülni.

Már megbánta, hogy magára vállalta ezt a nem neki való munkát, de nagyon
szégyelte volna, ha végül mégis csak segítségül kell hívnia az öreg
asszonyt.

Rupertus tanár szelíd és türelmes ember volt. De már fel kellett
lázadnia az öregasszony zsarnoksága ellen. Nagyon a fejére nőtt.

És miután életében először, utóljára fellázadt, mégis csak beadja a
derekát?! Nem, nem kompromittálhatja magát.

Bepakolt, úgy a hogy tudott, s nagynehezen becsukta a bőröndöt.

III.

Vidám fiatal urakkal utazott, a kik az egész uton arról beszélgettek:
hogyan kell a finánczot kijátszani?… ki mit csempész át magával a
határon?… s milyen nagy dolog a »föllépés«, még a finánczczal szemben
is!… Egy cseppet se voltak nyugtalanok.

A határállomáson a finánczok beléptek a kocsiszakaszba. A fiatal urak
nagy buzgalommal nyitogatták a táskáikat és bőröndjeiket; a finánczok
ügyet se vetettek rájok. Hanem az öreg ember gyanúsnak tünt fel előttük.

– Rien à déclarer! – védekezett az öreg.

De hiába. Széthányták minden holmiját s még a zsebeit is megmotozták.

Mikor a finánczok elvonultak, nagy kínnal visszarakta a szétszórt
holmit, de a bőröndjét nem birta becsukni.

Szerencséjére, a fiatal urak segítségére voltak, s bár kissé kegyetlenül
bántak a könyvekkel, valahogy visszadugdosták a harisnyáit is, és
egyesült erővel becsukták a bőröndöt.

Mikor megérkeztek Párisba, az egész utazó közönség szabadon sétált el a
finánczok előtt, csak éppen az öreg urat állították meg. Ujra átkutatták
mindenét és ujra megmotozták a zsebét.

Most már, minthogy senki se volt a segítségére, csak úgy tudta becsukni
a bőröndöt, hogy nyolcz vagy tíz kötet könyvet a hóna alá kapott. Így
hajtatott a fogadóba.

Párisból visszatérőben a komédia megismétlődött. Mindenütt, minden
fináncznak szemet szúrt; folytonosan motozták, és csakhogy éppen le nem
vetkeztették.

Ez a kis kaland a tudóst még sokáig foglalkoztatta. Nem tudta
elfelejteni élete végéig.

IV.

Mikor haldoklott, legjelesebb tanítványa, Dr. Mylius – utódja az
egyetemen – állott az ágya mellett.

Dr. Myliust mélyen meghatotta az a gondolat, hogy nemsokára tanúja lesz
annak a történelmi pillanatnak, a midőn az élők legnagyobbika átköltözik
a halhatatlanságba, a nagy elődökhöz, a kiknek névsora Thalesz-szel
kezdődik: Arisztóteleszhez, Platonhoz, Aquinói Tamáshoz, Descarteshoz,
Spinozához, Kanthoz…

Az öreg ember megszólalt:

– Tudod-e, fiam, hogy mióta hazajöttem Párisból, folyton azon töröm a
fejemet: mi a magyarázata annak, hogy a finánczok éppen bennem keresték
a csempészt?!… Mi az ördög lehetett rajtam, a mi szemet szúrt nekik?!
Vagy mi mehetett végbe a lelkükben, hogy éppen én rám gyanakodtak?!… És
általában: miért van, hogy mindig a tiszta a leggyanúsabb?!… Évek óta
keresem a feleletet ezekre a kérdésekre, és nem találom. Pedig azt
hittem, hogy psychologus vagyok!…

Pár perczczel később delirálni kezdett.

Dr. Mylius arra gondolt, hogy ennek az öreg embernek olyan szép és
tiszta élete volt, mint egy gyermeknek. Hogy ez a haldokló soha se
kereste azt, a mit földi jónak neveznek, s a mi után annyi millió és
millió lény töri magát. Hogy ez a haldokló, akármilyen gyermekes lény
volt is, a nagy conquistadorok közé tartozott, a legnagyobb
conquistadorok közé, a kik vakmerő hódításokat tettek azokban a
világokban, a melyeket a természet eltakart előlünk.

Egyszerre a haldokló fölemelkedett párnájáról és olyan harsány hangon, a
hogyan életében nem szólt soha, felkiáltott:

– Rien à déclarer!

Aztán visszaesett a párnájára és meghalt.

KERESZTFIAM, BOLDIZSÁR.

Asztalos, a festő, beszélte el ezt a történetet:

Keresztfiam, Boldizsár, sokszor eszembe jut. A legtöbbször olyankor, ha
magánosan sétálok az erdőn.

Lelkiatyja volnék, keresztény katholikus anyaszentegyházunk
parancsolatja szerint. Ha az igazi apja nem gondoskodhatott róla, én
vagyok felelős Isten előtt, részesedett-e a kellő lelki oltalomban, a
helyes irányban vezették-e fejlődő szellemét?

Bizony nem tudom, hogyan fogok beszámolni erről a rám bízott lélekről.

De ki tehet róla?

Ide s tova húsz esztendeje lehet, a telet – másodszor már – Párisban
töltöttem. A Rue de Constantinople egy »bútorozott ház«-ában laktam az
ötödik emeleten. A szomszédom valami Raffaelli volt, állítólag
rajzolóművész.

Vizkeresztkor, az ünnep előtt egy nappal, Raffaelli átjött hozzám és
meghítt:

– Töltse velünk az estét. Tekintettel a tekintendőkre, csak a
legbizalmasabb barátainkat hívhatjuk meg, de a Három Királyok szent
estéjén már mégse szeretnénk magunkra maradni. Nem lesz más nálunk, csak
ön, meg Petrovna Anna.

Ez a »tekintettel a tekintendőkre« nem azt akarta jelenteni, hogy
Raffaelliék egyetlenegy szobával rendelkezvén, nagyobb sokadalmat nem
csődíthetnek egybe, mert ez Raffaellit és vendégeit soha a legkevésbbé
se feszélyezte. Raffaelli az illendőség tekinteteire czélzott;
Raffaelliné asszonyság ugyanis a jóreménység utolsó óráit élte.

Igent mondtam. Leginkább az csábított, hogy Petrovna Anna is ott lesz.
De talán e nélkül is elmentem volna. Bizonyos voltam benne, hogy jól
fogom tölteni az estét.

Raffaellit, a mig csak messziről ismertem, ki nem állhattam. Tulságosan
közel lakott hozzám, s eleinte igen terhemre volt. Nyáron át, a hányszor
kikönyököltem az ablakomba, hogy lenézzek egy kicsit az udvarra,
Raffaelli mindannyiszor ott könyökölt a szomszéd ablakban, olyan közel,
hogy a lélekzetét is hallanom kellett. Jóformán egész délelőtt az
ablakában könyökölt, és október végéig naphosszat ingujjban járt-kelt a
szobájában vagy a folyosón. Ugyan mikor rajzol ez a rajzolóművész? –
kérdeztem néha magamtól.

Mindez hagyján. De volt két utálatos szokása, a melyekkel sohase tudtam
végképpen megbarátkozni. Néha órákig fütyölte vagy gajdolta a
legelcsépeltebb olasz operákat, mert azt képzelte, hogy szép
baritonhangja van, ámbátor az, a mit éneklés ürügye alatt elkövetett,
nem volt muzsika, hanem csak csendháborítás. A másik szokása még
csunyább volt: szinte nyilvánosan enyelgett a feleségével. Akkora
csókokat czuppantott a tejszinü arczu Raffaelliné vastag, piros ajakára,
hogy mind a két szomszédjának hallania kellett, s a nyitott ablakból
kihallatszó hangok minduntalan felfedték legbensőbb családi titkait is.
Ez különösen bosszantott.

Később azonban, kivált mikor az ablakokat már zárva kellett tartani,
lassankint megbarátkoztam Raffaellivel. Ebben a közeledésben Petrovna
Anna volt a becsületes közvetitő. Petrovna Annával a Collège de
Franceban ismerkedtem meg. Tulajdonképpen orvosnak készült, de minden
iránt érdeklődött és Renan-t is hallgatta. A mester óráin, bár nem
értettünk héberül, és így az előadás fele elveszett ránk nézve, mindig
mi ketten voltunk a legelsők.

Először ez a közös lelkesedés hozott össze Petrovna Annával, aztán az,
hogy ő is a mi »bútorozott ház«-unkban lakott. A negyedik emeleten volt
egy kis vaczka. Sohase eresztett be férfit a szobájába, de egyszer a
nyitott ajtón át láttam, hogy úgynevezett lakása egy gyermekágyból, egy
mosdóból, két székből s Lassalle egy litografált arczképéből állott.

Petrovna Annát sohase fogom elfelejteni. Ha nem nyiratta volna rövidre a
haját, s ha nem járt volna télen-nyáron mindig ugyanabban a szürke
ruhában, talán csinosnak lehetett volna mondani. Szintelen, de szabályos
arczocskája volt; okos, szép szeme, és elég jó alakja.

Azok a szemetszúró vonások, a melyeket oly sok diák-kisasszonyon látni,
szerencséjére, hiányzottak róla, s a doktor-hölgyek gyakorta
visszataszító különösségei nem rontották meg arczának és alakjának
leányosságát. Egyáltalán nem volt rajta semmi feltünő: csak a mozgásának
sajátos nemessége, meg a piczi szája. Ez a piczi száj mindig olyan
édesen mosolygott, mint a hogy egy másfél éves gyermek szokott
mosolyogni. Olyankor, a mikor Petrovna Anna arról vitatkozott velem,
hogy az Igazság országát csak nitrogliczerinnel, pokolgépekkel és Hiram
Maxim-féle robbanó bombákkal lehet megalkotni, nem tudtam levenni a
szememet erről az édes szájról.

Noha elméletben rettenetes tudott lenni, s a fejedelmekről meg a
főurakról igen szigoruan szokott nyilatkozni előttem, meg voltam
győződve, hogy Petrovna Anna a legjobb lélek a világon. Úgy vettem
észre, hogy egy szúnyogot se volna képes megölni; minden állati és
növényi életet védelmezett, a gyermekeket imádta. Pickwickné asszonynak
neveztem el, annyira tele volt emberszeretettel. A rosszat senkiről se
hitte el; a nyilvánvaló bünre ezer mentséget talált; a szegényt, a
csunyát és az ostobát sajnálta; mindent megértett és mindent
megbocsátott. Szinte betegsége volt az elnézés és a könyörület.

Raffaelliéket is ő fedezte fel előttem.

– Mit akar ezekkel a szegény emberekkel? – szólt. – Hogy nem a
legfinomabb modoruak? Nevetség! Könnyü egy grófnénak. De nézze csak meg
ezt a szegény asszonyt, milyen vidáman tűri a legvastagabb szegénységet,
pedig elég mutatós arra, hogy a faképnél hagyhatná Raffaellit és jobb
módba ülhetne. És ez a nagy, kövér kamasz! A legkedvesebb bohém a
világon. Ön nem volna ilyen jókedvü az ő helyzetében.

– Nem tetszik nekem, hogy olyan keveset rajzol – feleltem.

– Bizonyosan keveset rendelnek meg nála. Különben, ha azt akarja mondani
ezzel, hogy Raffaellinek a keresetforrása kissé homályos, hát meglehet.
Hja, a szegénység egy cseppet se válogatós. Biztosíthatom, hogy nem
lopnak, s nem is csalnak meg senkit.

– Elhiszem. Nekem egyébként mindegy, hogy miből élnek.

A hogy jobban megismertem Raffaellit, igazat kellett adnom Petrovna
Annának. Raffaelli igen tűrhető s határozottan mulatságos ficzkó volt.
Bizonnyal módfelett könnyelmü. Néha hetekig hitelre éltek s ilyenkor
alaposan próbára tették a »bútorozott ház« jólelkü úrnőjének türelmét.
Mialatt a szomszédomban laktak, a háziasszony vagy tizszer esküdött meg,
hogy utóljára hitelez nekik s nem tűri meg őket tovább a házban. Ha
Raffaelli tulságosan sokat gajdolta a »Troubadour«-t, már tudtam, hogy
megint kifelé áll a szekerük rudja. De semmiféle megpróbáltatás nem
törte meg a kedélyöket. S mihelyt Raffaelli, végre-valahára, Isten tudja
hol, pénzmagra tett szert, azonnal lakzit csaptak.

A vendéglátás volt a szenvedélyök. Rendesen a háziasszonytól hozatták az
ételt, de volt egy csepp konyhájok is, s ha vendégeket hívtak, Raffaelli
maga főzött. Azt tartotta, hogy két étel: a »bouillabaisse« és a »caeni
paczal« elkészítésében őt nem lehet felülmulni. Addig unszoltak, mig
Raffaelli két mesterművét végre is meg kellett izlelnem. Nem szeretem a
halászlét, s ennek azt a fajtáját, a melyet a francziák
»bouillabaisse«-nek neveznek, csak legyőzhetetlen idegenkedéssel tudom
megenni; azok a sűrű fekete lében uszkáló sötétbarna és hamuszinü
haldarabok, a melyeket mintha tintában főztek volna meg, minden jobb
érzésemet föllázítják. A »caeni módra készült paczal« is mély benyomást
tett rám; azóta nem eszem meg a paczalt, akár caeni módra készült, akár
másképpen, soha többé semmiféle paczalt.

De azt meg kell vallanom, hogy a bouillabaisse és a paczal bemutatóján
kitünően mulattam. Raffaelli utólérhetetlen mestere volt a tréfának és a
bűvészetnek, s ha adomázni kezdett, ennek nem volt se vége, se hossza.

Ők már előbb megkedveltek engem, az Isten tudja miért. Vagy tiz nappal
ez után a felejthetetlen lakoma után végképpen megvettem a szivöket.
Észrevettem ugyanis, hogy ismét beköszöntött náluk a hét szük esztendő.
Raffaelli úr ilyenkor úgy szokta elkészíteni az utolsó czigarettát, hogy
a padlóról szedegette fel a lehullott pár szál czigarettadohányt.
Viszonozni akartam a szivességöket s kétszáz egyiptomi czigarettával
kináltam meg őket, azzal a kegyes hazugsággal élve, hogy ezer darabot
kaptam. Később, attól fogva, hogy vagy kétszer titokban öt frankot
kölcsönöztem Raffaelliné asszonynak, én voltam a legjobb barátjuk. Nem
voltak nagy igényeik.

Mint legjobb barátjuk, természetesen nem hiányozhattam asztaluk mellől,
ha vendégséget csaptak. S a hogy a tél beállott, egyre sűrűbben hívtak
meg. Nyilván jobbra fordult a soruk; Raffaelli koronkint határozottan
költekezett. Télen több rajzot rendelnek meg az ujságok – magyarázta a
dolgot Petrovna Anna, de én nem vettem észre, hogy Raffaelli többet
rajzolt volna Azt azonban látnom kellett, hogy többet keres. Egyre
nagyobb társaságot hívott meg; néha alig fértünk el nála. Réveillon-kor
kölcsön kellett adnom a szobámat ruhatárnak; annyian voltunk. Minden
férfi szivesen vendégeskedik, a ki maga is főz; de Raffaelli valósággal
élt-halt a társaságért.

Szivesen mentem hozzájok, mindenekelőtt Petrovna Annáért. Vele csak
Raffaelliéknél beszélgethettem ki magamat kedvemre, s »Pickwickné«
mindig mondott valami olyat, a mi megkapott. Soha senkiben sem találtam
egyszerre annyi lágyságot és annyi szilajságot; ez elég volt arra, hogy
a fiatal Oroszországot lássam benne megnyerő, bájos kiadásban. De
Raffaellinek a többi vendégei is érdekeltek. A különös alakok egész
gyüjteménye volt ez a vendégkoszoru; valóságos menazsériája a jó Isten
legfurcsább csodabogarainak. Volt ott feltaláló, croupier,
lóversenytip-árus, papagály-idomító, kuplé-költő, taps-ügynök és egy
tekintélyes külsejü, szép szakállu úr, a kit majordomusnak szoktak
kikölcsönözni. Azelőtt nem is gyanítottam, mi mindenféléből élnek meg az
emberek.

Raffaelli vendégei igen természetesnek találták, hogy én is ott vagyok
köztük. Mintha örökkön velük éltem volna, olyan barátsággal voltak
irántam; sohase kérdezték: ki vagyok, honnan jöttem, s a legkevésbbé se
törődtek vele, hogy mi a keresetforrásom. Tudták, hogy valamelyik
egyetemre járok, s maguk közt úgy neveztek: »le docteur en droit«. Azt
hiszem, sohase láttak igazi jogtudort.

Követtem a jó példát, s én se érdeklődtem többé az iránt, hogy miből él
az én derék Raffaelli barátom? Raffaelli különben már első látogatásom
alkalmával megmutogatta az otthon maradt apró rajzait. Illusztrácziók
voltak Paulai Szent Vincze életéhez. Mutatott továbbá két vízfestményt,
a melyek közül az egyik Ville d’Avray egy részletét, a másik pedig
Raffaellinét ábrázolta. Nem ismertem volna rá háziasszonyomra; ez a kép
inkább Eugénia császárnéra emlékeztetett. De Raffaelli biztosított, hogy
életepárja valamikor karcsu volt.

Hogy ezek az érdekes alkotások hogyan és hol keletkeztek, az továbbra is
rejtély maradt előttem. Rajzoló asztalt és szerszámokat, vagy éppen
festő-állványt, sehol se tudtam a lakásukban fölfedezni, ellenben
föltünt, hogy Raffaelli barátom, a kinek egyébiránt nem volt fölösleges
czókmókja, három fényképező készülékkel is rendelkezik. Mit csinálhat
három fényképező géppel?

Mindezen persze nem sokáig törtem a fejemet. Raffaelliék jó emberek
voltak; engem nem bántottak, ellenkezőleg kedveskedtek nekem, a mikor
csak tehették; mi közöm nekem a dolgaikhoz? A mint egyre gyakrabban
érintkeztem velök: el is felejtettem, hogy eleinte gyanakodtam rájok, s
Három Királyok ama szent estéjén, a melyre Raffaelli olyan kitüntető
szeretettel hítt meg, már nem volt semmiféle aggályom. A legnagyobb
lelki nyugalommal fogyasztottam velök az ünnepi kalácsot.

A kalácsba rejtett babszemet – mert az aranyat Raffaelliék bizony nem
dugták el kalácsba – Petrovna Anna találta meg; ő lett a »királynő«. Az
olcsó champagnei mellett sokáig eltréfálkoztunk azon, hogy a királyok
tüzes ellensége, most akarva, nem akarva, köteles elfoglalni a királynői
trónt, a vele járó tisztségekkel, s ez alkalommal Petrovna Anna azt a
merész állítást koczkáztatta meg, hogy száz év mulva az emberek csak
Vizkereszt ünnepének szent hagyományaiból fognak visszaemlékezni arra,
hogy valaha királyok és királynők is voltak a világon.

Aztán valamely eszmetársítás révén, a rövid hajáról vitatkoztunk, már
nem éppen először. Petrovna Anna azt állította, hogy az olyan nőnek, a
ki komoly munkával foglalkozik, nem való a hosszu haj, mert nem
bajlódhatik vele; az az idő, a melyet erre a haszontalanságra fordítana,
más, okosabb dologra kell. Aztán meg nagy hajat hordani nem is
egészséges, mert a nagy haj más kellemetlenségeken kivül, fejfájást is
okoz, s azért van annyi házasságtörés a világon, mert a sok fejfájós
asszony kínjában mind megcsalja a férjét. Végül pedig, ő nem akar
tetszeni senkinek, különösen olyan szamárnak nem, a kinek ugyanaz az
emberi lény csak akkor tetszik, ha hosszu hajat visel, mintha az illető
rövid hajjal nem ugyanaz a szeretni való személy maradna.

Azt feleltem, hogy méltatom az okait, de mégse adhatok igazat neki. Mert
a rövid hajviseletre csak egy kényszerítő ok van: a lustaság, a mi éppen
nem megnyerő valami. Nincs az az elfoglalt nő, még férfi se, a kinek ne
jutna elég ideje: ápolni egy kicsit a személyét, a melyet ha valaki maga
se becsül meg más még kevésbbé hajlandó megbecsülni. Egy kis, fejfájás
nem a világ; s ez a fejfájás csak egyes esetekben jelentkezik,
meglehetősen ritkán. A mi a sok házasságtörést illeti, ebben hol a férj
a hibás, hol az asszony, hol mindaketten, de a hosszu haj mindenképpen
ártatlan. És utóljára: szép, tetszetős, mert önérzetre vall, ha egy nő
nem kiván mindenáron tetszeni s megvan rövid hajjal is; a minthogy a
hosszuhaju nők se a férfiak kedvéért páváskodnak, hanem hogy egymást
túlragyogják. De nem szép és nem tetszetős, ha egy nő nem törődik az
emberek itéletével, még ha nem is itéletről van szó, csak előitéletről;
mert ha nem törődik vele, hogy mit következtetnek a viselkedéséből,
ezzel koczkáztatja a jóhirét, már pedig a nőnek a mi társadalmi
rendünkben a jóhirre épp úgy szüksége van, mint a férfinak a becsületre.
A ki ezekben a pontokban nem törődik a látszattal, maga teszi ki magát a
gyanunak. Azért, a mig a nők hosszu hajviselete általános szokás, jobb
ragaszkodni a szokáshoz; a mely elv természetesen nem változtat azon,
hogy egy okos és derék leány rövid hajjal is okos és derék leány marad.

Ezen egy kicsit összekaptunk. Raffaelli az én pártomra állt, az asszony
Petrovna Anna pártjára; s alaposan megrostáltuk a kérdést. Utóljára
Petrovna Anna megunta az akadémikus időtöltést, s azzal vetett véget a
vitának, hogy a társadalmi rend becstelen és hogy voltaképpen igazuk van
a rossz asszonyoknak.

Aztán más társadalmi problémákat fejtegettünk, s többek között áttértünk
a gyermeknevelés kérdésére. Csak ez alkalommal tudtam meg, hogy
Raffaelliéknek már két gyermekük van, s hogy ezeket a gyermekeket falun
neveltetik, jólelkü parasztembereknél, a kik negyven, illetőleg harmincz
frankért valóságos őrangyalai a kedves kis ficzkóknak. Raffaelli
kijelentette, hogy bűnt követ el minden párisi szülő, a ki gyermekét,
mindjárt a születése után nem adja ki dajkaságba, mert a falu jó
levegőjét nem pótolhatja semmi. Ők egy napig se tartották maguknál a
gyermekeiket, s a kis ficzkók ma is élnek, pedig hány párisi gyermeket
temettek el azóta! Raffaelliné a párisi iskolák, s általában az iskola
ellen kelt ki. Szerinte az iskolában csak rosszat tanulnak a gyermekek,
s innen van a mai világban az a sok sápadt, erőtlen férfi, a kiket látni
is utálat. Alig intézte el ezt a nehéz kérdést ilyen könnyedén, röviden
és határozottan, Raffaelliné egyszerre csak elhalványodott. Hamarjában
nem gondoltam rá, hogy mi baja, de Petrovna Anna okosabb volt, mint én,
s kiküldött a szobából. Raffaelli elszaladt azért a hölgyért, a ki
feleségét egy idő óta látogatni szokta; én meg átmentem a szobámba. Arra
nem számítottam, hogy hamarosan el fogok aludni, de reménykedtem, hogy
talán olvashatok. Raffaelliné azonban nemsokára olyan hangos lett, hogy
le kellett tennem a könyvet. Kimentem a folyosóra. Raffaelli már odakünn
czigarettázott. Meglátta aggodalmas arczomat, elnevette magát és
vigasztalni kezdett:

– Mindjárt el fog csendesedni. Olyan asszony ez, hogy föl se veszi a
dolgot!

S Raffaelliné megtartotta, a mit férje igért. Nem szíttunk el nagyon sok
czigarettát, s Raffaellit behívták. Én már nem voltam kiváncsi, hogy mi
ujság; visszavonultam és lefeküdtem.

Másnap a Collège de France-ban, Petrovna Annától megtudtam, hogy fiuk
született, s hogy engem akarnak keresztapának hívni. Egy kicsit
elbámultam, de Petrovna Anna igen komolyan kezdte bizonygatni, hogy nem
térhetek ki a rám váró feladat elől.

– Nem bánthatja meg ezeket a szegény embereket… Nincsen senkijök… –
efféléket mondott.

– De a ki elfogadja ezt a tisztet, az bizonyos felelősséget vállal
magára a gyermekekkel szemben… és én, az idegen…

– Ej, nem szokás azt olyan komolyan venni. Beülünk egy kocsiba, kifizeti
a stólát, a sekrestyést, a kocsit, ennyi az egész.

Ez hatott. Azt már nem szerettem volna, hogy a vonakodásomat
félremagyarázzák. S ha csak ennyit várnak tőlem, igazán örültem, hogy
szolgálatjukra lehetek. Legalább azzal az ezüst evőeszközzel, a melylyel
keresztfiamat meg fogom ajándékozni, némi jelét adhatom, hogy
megbecsülöm irántam való barátságukat.

És Raffaelli mesternek már habozás nélkül mondtam igent.

– Boldizsárnak fogjuk kereszteltetni – tudatta velem Raffaelli – a Három
Királyok egyikének nevére.

Boldizsár keresztelőjét Raffaelli az eddigieknél is fényesebb lakomával
ünnepelte meg. Erre a lakomára minden jóismerősét meghívta, talán azokat
is, akiket csak félig-meddig ismert. Ott találtam többek között a
végrehajtót, aki sűrűn járt Raffaelliékhez. A menazséria – természetesen
– teljes számban beállított, megfelelő hölgyekkel. De jöttek mások is. A
lakoma két órakor kezdődött, s háromnegyed kettő után tíz perczczel, a
mikor már alig fértünk a szobába, egyre több uj alak tünt föl a
látóhatáron. Ezek közt legfeltünőbb jelenség volt egy görög
nemzetiségünek mondott úriember, a kiről a hölgyek nem tudták levenni a
szemöket. Azért-e, mert a szeme fénylett, mint a parázs, vagy azért,
mert úgy itta az abszentet, mint én a vizet? – nem sikerült megtudnom.

A keresztelőnek csupán egy epizódja maradt emlékemben. Eleinte úgy
terveztük, hogy az anyakönyvvezetőhöz és a paphoz délelőtt megyünk el,
de valamelyiktől üzenet érkezett, hogy csak négy órakor jelentkezzünk, s
azért mind a két kirándulást délutánra halasztottuk. Háromnegyed négy
tájban oda szóltam Petrovna Annának, hogy talán ideje volna mennünk. De
az is időbe telt, míg meg tudtuk értetni magunkat. A lakoma igen
fölvillamozta a kedélyeket, s a nagy lármában senki se figyelt ránk. A
görög sorra csiklandozta a hölgyeket; ezek vihogtak, sikoltoztak; a
menazséria jelesei kiabáltak s nevettek; mindenki egyszerre beszélt, a
boldog anya is, Raffaelli pedig olyan részeg volt, hogy nem akart tudni
semmiről. Egyre csak a »Troubadour«-t bömbölte.

A gyerekről mindenki megfeledkezett.

De hát hol is van az a gyerek? A gyerek nem volt sehol.

Egy negyedórai rekedt kiabálás, kérdezősködés, félreértések,
magyarázatok, ujabb tudakozódás és ujabb félreértések után kiderült,
hogy Boldizsár elveszett. Eltünt nyomtalanul. Valaki elvitte; de hová?

Erre, nagynehezen mégis csak fölocsudtak Raffaelliék, s megindult a
hajsza Boldizsár után.

Csak egy félóra mulva találták meg a harmadik szomszédban. Úgy volt,
hogy Róza, a »bútorozott ház« szobalánya, kivitte a folyosóra mutogatni,
hogy milyen nagy gyerek. De Rózát lecsengette a háziasszony, s a derék
leány sietségében átadta Boldizsárt valamelyik bámészkodónak. Azután
kézről-kézre adták, s mikor Róza visszatért, Boldizsár már lekerült a
negyedik emeletre.

A szobalány nem találván Boldizsárt a folyosón, azt hitte, hogy azóta
visszavitték a szobába, s mint a ki jól végezte dolgát, tovább állt.
Ekközben Boldizsár lejutott az utczára, onnan a szomszéd házba, végül a
harmadikba.

– Jó ómen! – szóltam Petrovna Annához.

Öt óra tájban érkeztünk meg a paphoz, a ki alaposan lehordott bennünket.
És ez után a zord fogadtatás után a következő adatokat kellett
bediktálnom: »Dupont Boldizsár; törvénytelen; anyja: Dupont Francziska,
hajadon; apja: Raffaelli Achilles, rajzolóművész«. Mert kiderült, hogy
Raffaelli és felesége annak idején, szórakozottságból, nem mentek el a
paphoz.

Boldizsárt nem láttam többé, mert Raffaelliék, elveiknek megfelelően,
mindjárt másnap dajkaságba adták. Mikor hazaérkeztek, Raffaelli
eldicsekedett vele, hogy kitünően helyezték el a ficzkót.

– Nem csak tehéntejjel fogják táplálni – szólt – dadája is lesz, mert a
parasztasszonynak magának is van kicsinye, s ez most már meg fogja
osztani az emlőt Boldizsárral. Nincs is jobb, mint a falusi levegő s az
egészséges dajkatej!

Raffaellinek irigylésreméltó természete volt; mindig, mindennel meg volt
elégedve.

Sajnos, ezután már nem sokáig élvezhettem a társaságát. A tavasz
közeledtekor ujra megcsappant a jövedelme, s a hét szűk esztendő ezuttal
tovább tartott, mint máskor. Raffaelli, bár vagy másfélévi lakásbérrel
volt hátrálékban, az utolsó perczig nem akarta elhinni, hogy a
háziasszony beváltja a fenyegetését, de a lehetetlen egyszer megtörtént,
s egy szép májusi napon végre is kitették őket az utczára.

Tanakodtunk Petrovna Annával, hogy mit kellene tenni, s a háziasszony
már beleegyezett, hogy visszafogadja őket, ha egy negyedévi bért
lefizetünk helyette, de Raffaelli nem fogadta el az ajánlatunkat.

– Sokkal jobb lakást találtam – szólt. – Először igen olcsó, s másodszor
szellős, levegős, nem olyan fülledt, mint az a hombár, a hol eddig
laktam.

És csábított, hogy mi is költözzünk oda.

Sajnáltuk, hogy elveszítjük, de nem mentünk utána.

Még azután is találkoztunk néha. Kétszer is ellátogattak Petrovna
Annához, s mi is fölkerestük őket. De lassankint elszoktunk egymástól.

Mikor egyszer eszünkbe jutott, hogy nagyon rég nem láttuk őket, már nem
találtuk őket a szellős és olcsó kis szobában. Elköltöztek; s a kapusnak
nem mondták meg: hová.

Nemsokára elhagytam Párist.

… Azt hittem, hogy sohase fogok hallani többé se a vidám Raffaelliékről,
se Boldizsár nevü keresztfiamról, se Petrovna Annáról, a kinek okos,
szép szeme olyan sokáig érdekelt, s a ki most is előttem van, szürke
kalapkájában.

Nem gondoltam rá, hogy beszéltetni fognak magukról, a franczia lapokban.

Az első, a ki hírt adott magáról – először és bizonynyal utóljára –
Petrovna Anna volt. Úgy hat-hét esztendővel azután, hogy Párisból haza
jöttem, a mikor a néhai czár szalonkocsija elől Livádiában másodszor
szedték föl a vasuti sineket, a rendőrség vagy kétszáz gyanus személyt
fogdosott össze. Ezek között a gyanus személyek között volt egy
Vronszkij Petrovna Anna nevü leány is: az én Petrovna Annám. Az
elfogottak közül néhányat halálra itéltek, egyet-kettőt szabadon
bocsátottak, a többit Szibériába deportáltak. Petrovna Annát is.

A következő évben a Figaro egy törvényszéki tudósítása akadt a kezembe.
Ebből azt tudtam meg, hogy egy Raffaelli nevü rajzolót erkölcstelen
fényképek sokszorosítása és forgalomba hozatala miatt, mint visszaeső
bünöst, néhány hónapi elzárásra itéltek. Egy másik ujság az elitéltnek a
keresztnevét is megemlítette. Csakagyan Raffaelli Achilles volt, az én
derék barátom.

Nem tudom, ezt a sorsfordulatot is megelégedéssel fogadta-e? De a
kevéssé szellőztetett, bár fölötte olcsó lakás megárthatott
egészségének, mert nem sokkal utóbb az elhunytak névsorában olvastam a
nevét.

De párisi ismerőseim közül egyikről sem olvastam annyit, mint
Boldizsárról, a keresztfiamról. Öt vagy hat év óta minduntalan értesülök
viselt dolgairól. Boldizsár tizennégy éves korában egy kis betörést
követett el. Ennek következtében beadták egy állami javitóintézetbe, s
ott kiképezték diplomás gonosztevőnek. Alig bocsátották ki a világba,
már tevékeny részese volt egy csinosabb gaztettnek. Becsukták, s mikor
kiszabadult, hogy hálát adjon a jó Istennek, betört a legközelebb eső
templomba. Utóljára azt olvastam róla, hogy a fontainebleaui erdőben
leütött valakit, a ki nem szólt többet.

Azóta nem szeretek egyedül sétálni estefelé az erdőn. Az erdő sötétjében
keresztfiam, Boldizsár jut eszembe. Ha egyszerre csak előlépne egy bokor
mögül, s mielőtt bemutathatnám magamat… hirtelen meg kellene jelennem az
örökkévalóság kapuja előtt: odafenn, szégyenletemben, nem mernék
kopogtatni.

A KOPORSÓ.

I.

Öreg Igaz János kint állott az ámbituson és nyugodtan pipázott. Mocskos,
lucskos idő volt. A szél az eresz alá verte az esőt; odalenn, a ház
előtt, a Körös piszkos, földszinü habjai sebesen kergették egymást;
odafenn, messze, az ég úgy be volt borulva, hogy az egész világ
tubákszinüvé vált.

– Milyen szép, kövér eső! – tünődött Öreg Igaz János. – Ilyen
istenáldásért hiába imádkozik a szegény ember olyankor, a mikor a
legjobban kellene. Most se árt, se használ. Ha el lehetne tenni!

Aztán, legalább egy félóráig, a kukoriczáról elmélkedett. Egyszerre az
jutott eszébe, hogy ő, Öreg Igaz János, maholnap meg fog halni.

Már régóta kínozta a hideglelés; sok mindenfélét komendáltak neki, de
semmi se segített. Utóljára már a doktort is elhívatta, de persze a
mediczina nem használt: a hideglelés negyedik napra mégis csak
visszajött. Egyszer egy czigányasszony vetődött az udvarra, és azt
mondta neki, hogy alighanem a rossz betegség gyötri. Ez szöget ütött a
gazda fejébe, mert katona korában sokat hallott minden nyavalyáról.
Megfogadta hát a czigányasszony tanácsát. Szerencsére két tükör volt a
háznál; jóllehet egy is elég az asszonynépnek. Hogy mindent
megpróbáljon, az egyik tükör hátáról lekaparta a kénesőt, és ezt az
orvosságot is bevette; hogy jobban csúszszon, egy-két pohár borral. De a
hideglelés ezután se mult el.

És attól fogva még rosszabbul lett. Néha úgy érezte, mint ha a gyomra
nem volna az övé; néha meg azt, mint ha kő volna a hasában. Az ételnek
nem érezte az ízét; a dereka minduntalan megfájdult; azt is észrevette,
hogy már nem birja a nehezebb dolgot.

Eddig soha se gondolt a halálra. Csodálkozott rajta, hogy a betegsége
milyen sokáig elhúzódik, de hogy a hosszu nyüglődésnek rendesen halál a
vége, az még nem fordult meg a fejében. Nem is igen ért rá a bajával
foglalkozni. De most hirtelen eszébe jutott, hogy az apja éppen így
sinylett az előtt, hogy egy napon váratlanul meghalt. Hát biz azt nem
kötik az embernek az orrára. Aztán, a mint tovább nézelődött maga körül,
eszébe jutott az is, hogy egy idő óta az egész világot másformábbnak
látja, mint azelőtt: borongósabbnak, nyirkosabbnak, csunyábbnak. Mintha
már ez se volna az övé.

Egy pillanatig elfelejtette színi a pipáját. De aztán megigazgatta
pipájában a dohányt és tovább füstölt.

Hát bizony ez lesz az, mert mások, a kik korábban mentek el, éppen így
csinálták. Egy ideig betegeskedtek, aztán kidőltek a dologból, utóljára
se testöknek, se lelköknek nem kellett már semmi. Mig a dohányában
tartott, nem ment ki a fejéből, hogy miképpen is készülődtek azok, a
kikre már előbb rákerült a sor?! És minél tovább elmélkedett, annál
inkább megbizonyosodott, hogy már csak kevés ideje van hátra. Lám, már a
pipa se ízlik neki; csak szíjja, mert úgy szokta.

Hanem azért kiverte belőle a hamut, ujra megtöltötte és mégis csak
rágyujtott. Ha a dohány nem is izlik úgy, mint azelőtt, pipaszó mellett
könnyebben gondolkodik az ember; és meg akarta hányni-vetni magában,
hogy hát hogyan is lesz az, hogy ha ő már nem lesz?!

Vacsoráig aztán kifundálta, hogy miképpen kell mindent elrendezni. Ha
meg kell halni, jól van; de a kaszás legalább ne találja készületlenül.

Másnap reggelre kelve, eligazított mindent; nem kell ahhoz sok irás. A
törvényházára is elment, hogy veszekedés ne legyen utána.

Délután pedig elment az asztaloshoz, hogy megrendelje a koporsóját.

Ezt nem akarta másokra bizni. A mit az ember maga is megtehet, ne hagyja
másra. Koporsó nélkül ugyan nem temetik el, de ha erről előre nem
gondoskodik, megtörténhetnék, nem ugyan fösvénységből, de
gondatlanságból, hogy a háznépe valami olcsóbb fajta koporsót vásárolna
neki, arra gondolva, hogy a halottnak már úgyis mindegy. Öreg Igaz János
pedig díszes koporsót akart; azért legjobb, ha ő maga töviről-hegyire
megmagyarázza az asztalosnak, hogy a koporsót milyen fából csinálja,
miképpen gyalulja; továbbá, hogy milyen festékkel kell befesteni és mit
kell ráirni.

Mert mindennek meg kell adni a módját. És ha a legszegényebb
czigányasszony is, a ki a rajkóját alig hogy el tudja temettetni,
kikönyörgi a plébánostól, hogy hozza el a temetésre a füstölőt is, a mi
csak a czerimóniás temetéssel jár: ő, Öreg Igaz János, nem engedheti
meg, hogy kevesebb díszszel temessék el, mint a mennyi neki már dukál.

Aztán meg nem ágrólszakadt ember ő, hanem módos gazda, a kinek, hála
istennek, mindene megvan, a mi szükséges. Rendes embernek, a kinek a
féllába a sirban van, kell, hogy meglegyen a koporsója is; ne akkor
kellessen szaladgálni érte, a mikor már szükség van rá.

A koporsó is jobb lesz, ha az asztalos előre mértéket vesz, és nem
kutyafuttában készíti el, hanem, a mig ideje van rá, gondos munkával,
kényelmesen. De meg gazdaságosabb is, ha az ember előre kialkussza az
árát; így az asztalos, a ki a gyászoló néptől annyit követel, a mennyit
akar, nem csalhatja meg az embert.

Sokáig tartott, mig az asztalossal meg tudott alkudni. Az asztalosnak az
erőssége az volt, hogy a koporsó nem olyan holmi, mint például egy
nyakravaló kláris, a mit az ember csak akkor vásárol meg, ha nem
sokallja az árát, és ha drágának találja, ott hagyja a boltban. A kinek
koporsó kell, előbb-utóbb megvásárolja, ha drágálja is; ha ő nem, hát
azok, a kik majd eltemettetik. De Öreg Igaz Jánosnak is volt egy
erőssége: az, hogy nem csak egy asztalos van a világon.

Hosszu alkudozás után végre megegyeztek.

Egy hét multán a koporsó elkészült. Egészen olyan volt, a milyennek Öreg
Igaz János kivánta; már előre öröme volt benne. Kifizette az árát, s
nevetett magában, mert úgy találta, hogy igen jó vásárt csinált. Persze,
olyankor, a mikor az embernek még ideje van másfelé fordulni, az
asztalossal is könnyü beszélni; hogy el ne szalassza a vásárt, enged, a
mennyit csak lehet.

Öreg Igaz János fölvitette a koporsót a padlásra, s hogy addig is
hasznát vegye, mig egyéb hasznát veheti: egyelőre paszulyt tartott
benne.

Nemsokára azután, hogy a koporsó elkészült, Öreg Igaz János olyan beteg
lett, hogy ágynak esett. Bizonyosra vette, hogy ez az utolsó betegsége,
s dicsérte az eszét. Lám, milyen okos volt, hogy előre megcsináltatta a
koporsóját! Most már nem kell attól tartania, hogy kevés díszszel
temetik el; és mégis megtakarított egy pár forintot! Csak jó a pihent
ész. Ha már el kell költöznie erről a világról, utolsó óráira is maradt
egy öröme: az, hogy bölcsen gondoskodott mindenről, a miről csak ember
intézkedhetik!

Nagy betegségéből azonban váratlanul kigyógyult. Annyira kigyógyult,
hogy örökre elmaradt a hideglelése, megszünt a gyomorbaja, ujra
kellemetesnek látta a világot, s nemsokára azt is elfelejtette, hogy
valaha beteg volt.

A koporsó fenn maradt a padláson. Néha kifogyott belőle a paszuly; aztán
ujra paszulyt tettek belé.

II.

Sok év haladt el, s Öreg Igaz János egészséges volt, mint a makk. Soha
se gondolt rá, hogy a padláson egy koporsó várja, várja, de hiába várja.

De egyszer az történt, hogy a szomszédja, Fekete Nagy Péter, igen
megbetegedett. Fekete Nagy Péter szegény ember volt. Azért a felesége,
látván, hogy az urának el kell pusztulnia, így szólt:

– Nem azért mondom, de az Isten mindnyájunkkal szabad, s bizony jó volna
előre megvásárolni az Öreg Igaz Jánosék koporsóját. Öreg Igaz Jánosnak
most már nem kell, s ő bizonyosan olcsóbban adná el, mint ha majd az
asztalostól kell venni. Öreg Igaz János bizonyosan örül, ha túladhat
rajta.

– Biz’ az jó volna – felelt Fekete Nagy Péter.

A felesége hát átment a szomszédba, hogy majd jó olcsón megveszi a
koporsót.

Öreg Igaz János azonban hallani se akart a vásárról. Nem azért
csináltatta, hogy ne legyen, hanem azért, hogy legyen. Módos emberhez
úgy illik, hogy ne lássa hijját semminek, és módos ember megvárhatja,
mig a pénze meghozza a gyümölcsöt.

De a felesége pártját fogta a másik asszonynak.

– A szomszédnak kell a koporsó, kelmednek meg nem kell. Minek
tartogassuk a padláson? Úgy se szeretem, hogy benne tartjuk a paszulyt;
még majd úgy járunk, mint Tánczos Lakatosék.

Tánczos Lakatosék úgy jártak, hogy előkelő és gazdag emberek lévén, két
koporsót csináltattak előre: egyet az embernek, egyet az asszonynak. A
koporsókat felvitették a padlásra, s az egyikben ők is paszulyt
tartottak. A gondviselés úgy rendelte, hogy előbb Tánczos Lakatos haljon
meg. Az üres koporsót lehozták, a halottat belefektették, s a temetés
napjáig a halottat is felvitték a padlásra, mert a házban kevés volt a
hely; Tánczos Lakatos egyik leánya ugyanis, a fiatal Domokosné, éppen
betegágyat feküdt. A koporsót aztán csak akkor hozták le a padlásról, a
mikor már a halottat el kellett temetni. El is temették. De három nap
mulva, mikor a cseléd fölment a padlásra paszulyért, azt a rémes
fölfedezést tette, hogy három nappal előbb a paszulyt temették el.

Öreg Igaz János nem tartott attól, hogy úgy jár, mint Tánczos Lakatos;
egyetlenegy koporsóval nem eshetik ilyen tévedés. De eszébe jutott, hogy
idővel még a koporsó is veszit értékéből, s hogy hátha a koporsó nem él
addig, mint ő?!

És mert az asszony is kapaczitálta, átengedte a koporsót Fekete Nagy
Péternek, egy kis árelengedéssel.

A jó vásárnak Fekete Nagy Péter annyira megörült, hogy menten
meggyógyult. A felesége kétségbe volt esve. Mit csináljanak most már a
koporsóval, a miért annyi pénzt adtak?! Szerencséjére hallotta, hogy
Álmos Kis Rozál éppen halálosan beteg. Rohant oda, és csekély
veszteséggel nyomban túladott a koporsón.

De Álmos Kis Rozál is meggyógyult, valamint meggyógyult Szabó Pál is, a
ki Kis Rozáltól megvette.

A koporsónak ekkor már hire terjedt. Ki hallott koporsóról, a melyik
szerencsét hoz?!

És a kinek súlyos betege volt, sietett megvásárolni a bűvös koporsót.
Már nem adták árelengedéssel. Szabó Pál drágábban mérte, mint az
asztalos; a többiek meg éppen nagy árakat követeltek érte.

De ki sokalt volna akármilyen árat, cserében azért a hatásért, mely a
koporsóval járt?! Mindig akadt vevője, és a ki megvette, azonnal
kigyógyult a bajából.

A faluban csak olyanok haltak meg, a kik könnyelmüségből elmulasztották
idejében megszerezni a falu amuletjét.

Végre sok, sok év multán, a koporsó szétmállott. Soha se került földbe.

SZEGÉNY GAZDAGOK.

I.

Lugosy két vagy három este nem jelent meg a vacsoráló-asztalunknál.
Mikor ujra előkerült, kérdőre vontuk, hol járt?

– A nagybátyámnál voltam Bécsben – felelte.

– Ahá – évődött valaki – a milliókat néha körül kell tánczolni, mert
különben a milliók el találják felejteni az embert! Kis patakokból
lesznek a nagy folyók, és kis hízelgésekből a nagy örökségek!

– Nem vagyok olyan irigylésreméltó, mint hiszed – szólt Lugosy – mert
azokból a milliókból én egy fillért se fogok örökölni.

– Ugyan? Nem tudtad volna kiudvarolni az öreg úr kegyét?

– Nem azon múlik. Kedvel engem, mert takarékos embernek ismer, de nem
kerülhet abba a helyzetbe, hogy az örökösévé tehessen.

– Ezt nehéz elképzelni.

– Pedig nagyon egyszerü a dolog. Nagybátyám meg a felesége közös
végrendeletet csináltak, a mely a túlélő házasfelet teszi meg a másik
házasfél minden vagyonának örökösévé. Ez az öreg úr kívánságára történt.
Az öreg úr egyelőre nem azon töri a fejét, hogy utóbb majd kire hagyja a
vagyonát; egyelőre ő maga akar örökölni.

– Gyanítom mi a baj.

– Kitalálhatod. Nagyon ragaszkodik az életéhez, és, bár orvos, sejtelme
sincs róla, hogy már csak hálni jár belé a lélek. Kétségbeejtően
bizonyos, hogy holmi apró hagyományokat nem számítva, mindent az
öregasszony fog örökölni, a ki egészséges, mint a makk. Ennek a derék
német asszonynak pedig iszonyú nagy atyafisága van, s világos, hogy ezt
nem fogja megrövidíteni az én kedvemért, a ki nem vagyok se inge, se
gallérja.

– Értem. De hát akkor mit mászkálsz Bécsben?! Egy öreg vérszopónak, a ki
a felesége halálát lesi az ember csak akkor csókol kezet, ha a mi
számunkra hiénáskodik. De ha már előre kitagadott bennünket!…

– Megmondhatom ezt is, bár aligha hiszed el, hogy őszintén beszélek, s
talán egy se lesz köztetek, a ki meg fog érteni. Tehát, hiszitek, vagy
nem hiszitek: nem udvarolni mentem Bécsbe, hanem jótékonyságot
gyakorolni. Nem az önzés dolgozott bennem, hanem a szánalom; mert nagyon
sajnálom ezt a szerencsétlen embert.

És elmesélte, mit csinált Bécsben.

II.

Szombaton reggel – kezdte – két levelet kapok Bécsből egyszerre. Az
egyiknek a boritékán megismertem a nagybátyám írását; ezt bontom fel
először. A nagybátyám azt írja: tudja, hogy jó helyen van a pénze, és
azt is, hogy én ezt a pénzt gyümölcsöző vállalatba helyeztem; de
minthogy neki most megbízható helyről tizenkét százalékot ajánlottak fel
ezért a tőkéért, átláthatom, hogy nem utasíthatja vissza a nagyon
előnyös ajánlatot, és csakis abban az esetben hagyhatja meg nálam a
húszezer koronát, ha az eddig fizetett tíz százalék helyett ezentul én
is megadhatom neki a tizenkét százalék kamatot. Nyilatkozzam. Jobban
szeretné, ha a pénz a rokonnál maradna; reméli is, hogy az üzletem
megengedi az ujabb föltétel elfogadását; de elképzelhetem, hogy, ha ezt
a kamatlábat már nem fogadhatom el, ő ennyi pénzt nem dobhat ki az
ablakon.

Nem értettem a levelet, mert én a nagybátyámtól soha se kaptam kölcsön
és nem is kértem egyetlenegy fillért se, de azt már nem mondhatom,
mintha ez a levél valami nagyon meglepett volna. Ismerem a nagybátyámat,
a feleségét, életmódjukat, s bizonyos voltam benne, hogy a másik
levélben már megtalálom a magyarázatot.

A másik levelet csakugyan a nagybátyám felesége írta. Arra kér, ne
ütközzem meg a nagybátyám érthetetlen levelén, és tegyem meg neki, az
asszonynak, azt a nagy szivességet, hogy menjek fel Bécsbe, minél
hamarább, ha lehet azonnal. Azért meri ezt kérni, mert tudja, hogy
szeretem és ismerem a nagybátyámat, és számít rá, hogy a segítségére
leszek, a mikor egy nagy izgalomtól akarja megóvni a nagybátyámat. Már
nagyon kell félteni az izgalmaktól; a szívbaja egyre gyakrabban
jelentkezik, és az aggasztó tünetek szomorúan bizonyossá teszik, hogy a
sokáig csak lappangó betegség ujabban nagyot fejlődött. Ha lehetetlen
volna fölmennem, sürgönyt kér az egyik cselédje czímére; ha pedig
fölmehetek, úgy intézzem a dolgot, hogy ő korábban beszélhessen velem és
ne csak akkor, a mikor már a bátyám is tudja, hogy ott vagyok a lakásán.
A legjobb lesz, ha reggel nyolcz órakor jelenek meg náluk, a mikor a
nagybátyám még alszik. Majd mindent megmagyaráz.

Minthogy ismerem az embereket és viszonyaikat, a két levél elolvasása
után kitalálhattam és ki is találtam: mi az, a minek a magyarázatával az
asszony még adós maradt?

Nyilván az asszony valamelyik kegyes csalásáról van szó. Mert ennek az
asszonynak az egész élete csak a kegyes csalások hosszú sorozata.

Közre kell működnöm abban, hogy a csalás ki ne derüljön. Meg kell
kímélnünk a beteget valamitől, a mi ennek a szegény embernek szenvedést,
talán valóságos fájdalmat okozna… noha ti alighanem mulatságosnak
találjátok, hogy mi okozhat neki fájdalmat. Meg kell óvnunk a bátyámat
egy izgalomtól, a mely ezt a szánnivaló embert megölheti… noha az efféle
izgalmakon csak nevetni szoktunk.

Fel kell utaznom Bécsbe, hogy tovább csaljuk, egyesült erővel.

Hogy mi történhetett? Így okoskodtam:

– Valaki megkörnyékezte a bátyámat húszezer korona kölcsönért. Meg tudta
nyerni a bizalmát, és nyolcz százalékot kínált neki, a mit a bátyám
csábítónak talált. Hanem az asszony, a ki tudja, hogy húszezer koronának
az elvesztését férje nem tudná túlélni, másképpen vélekedett erről az
üzletről. Elmondta az aggodalmait s meg akarta győzni a bátyámat arról,
hogy kutyára bízza a hájat; de a mikor ez nem sikerült neki, a második
természetévé vált csaláshoz folyamodott. Azt mondta neki: erre a pénzre
az öcsédnek van szüksége; fényes üzletet fog csinálni vele, tehát nagy
kamatot, tíz százalék kamatot fizethet érte. Nem akart szólni neked;
tőlem kérdezősködött, mit szólnál ehhez. (Éppen akkor járhattam náluk
utóljára.) Ez döntött. A bátyám szeret engem, mert soha se kértem tőle
semmit; az az alkalom tehát, a mikor kimutathatja a jóakaratát,
meghálálhatja apró szívességeimet, hasznára lehet egy rokonának,
elősegíthet egy fényes üzletet, hozzájárúlhat az öcscse vagyonának a
gyarapitásához, különben is gondolkodóba ejtette volna, de hogy még
hozzá tíz százalékot kap ezért!… – ez több volt, mint a minek
ellenállhatott volna. Ez aztán lefujta a másik kölcsön tervét, mert
ennyit már egyszerre nem ad kölcsön; semmiért se merne ennyit
megkoczkáztatni. Az asszony aztán a nekem szánt kölcsönt az egyik
Wertheimból átköltöztette a másikba, s azóta pontosan fizeti férjének a
tíz százalék kamatot, az öreg úr nagy lelki megelégedésére és szinte
fizikai örömére. Hogy mért éppen rám esett az asszony választása? Ennek
az ötletnek még az az előnye is megvolt, hogy én voltam az egyetlen
elképzelhető ember, a kinek nem kellett írást adnia. A bátyámnak ez
talán nem tetszett; de az asszony meggyőzte, hogy nem illenék tőlem
írást kivánni. És minden rendben volt mostanáig. Hanem a korábban
kikosarazott, de végképpen el nem riasztott kölcsönkérő végre is észbe
kapott; egyet gondolt magában és felajánlott tizenkét százalékot.
Bizonyosan úgy okoskodott, hogy ha az ember nem szándékozik a tőkét
megfizetni, megengedheti magának azt a fényűzést, hogy a mikor a
kamatfizetést elmulasztja, nem nyolcz, hanem tizenkét százalékot mulaszt
el. S a többi már világos.

Jól következtettem. De ennek a talánynak a megfejtéséhez nem kellett
valami nagyon éles elme.

III.

Nagybátyám, a míg az orvosi gyakorlatot folytatta, Bécs legjelesebb
sebészei közé tartozott. Biztos, vagy legalább is nagyon szerencsés keze
volt. Tudás dolgában is kiválóságnak mondták. S hiszem, hogy nem csupán
az ügyes mesteremberek számát szaporította, mert most is élénken
érdeklődik, kivált szakmájának a vívmányai, de általában minden
tudományos jelenség iránt. Nagy műveltségű, széles látókörű, igazán
európai ember, a ki ma is mindent elolvas, s a kinek a meggazdagodás
után nem jutott eszébe, hogy most már besavanyithatja az egész
tudományát. Szép ember, olyan, a minőknek a teuton harczosokat festik;
és nem hinnétek, milyen kellemes tud lenni. Eszes és kedves – mindaddig,
a míg pénzről nincs szó. Hanem ennél a témánál már vége az eszének és a
kedvességének. Mihelyst olyasmiről szól, a minek csak legtávolabbról
köze lehet az ő pénzügyeihez – egyszerre csak kénkőszagot éreztek és
meglátjátok a lólábat: az eltitkolhatatlan rögeszmét. És most már mintha
egy őrülttel beszélnétek.

Ez az ember, a kinek Bécsben egész utczája van három- és négyemeletes
nagy bérkaszárnyákból, örökkön attól retteg, hogy éhen fog halni.

Bizonyosan tudom, hogy szenvedélye, mely néha, mikor hihetetlenül
gyermekes kapzsiságban nyilatkozik meg, nevetni valónak látszik, de
máskor, a mikor egész meztelenségében mutatkozik, valósággal
irtózatosnak tünik fel a maga kizárólagosságában, vakságában,
leplezhetetlen ridegségében és szinte emberietlen önösségében – ebből a
rögeszméből sarjadzott ki.

Hogyan keletkezett ez a rögeszme? – fogalmam sincs róla. Talán, bár
különben egészséges eszünek látszik, egy helyütt, egy bizonyos ponton
hiba van az agyában. De azt se tartom lehetetlennek, hogy gyermekkorában
valami rettenetes látvány túlságos erővel, végzetes hatalommal ragadta
meg a képzeletét. A családunk történetében voltak egyes esetek, a mikor
a legzavartalanabb jólétben élőket egyik napról a másikra a legnagyobb
nyomorúságba sodorta egy-egy váratlan csapás vagy a családfő
könnyelműsége. Valami ilyen sorsfordulatot láthatott közelről, abban a
korban, mikor a képzelet a legelevenebb. Annyit tudok, hogy az apja
szenvedélyes kártyás volt; meglehet, a kártyatragédiák mindig egyforma
jelenetei voltak az első benyomásai, s a rémes hatást a megnyomorított,
nyavalyássá tett kis agyvelő soha se tudta többé kiheverni.

Elég az hozzá, ez az érthetetlen rögeszme, ez a ma már nevetséges
félelem, ez az őrült rettegés irányította az egész életét.

Már az első fiatalsága is olyan volt, mint az öregsége: mindig
megtagadta magától a legcsekélyebb örömöt is, a mi pénzbe került. Csak
dolgozott, takarékoskodott és nélkülözött; mindent nélkülözött, a mit
lehetett. Pénzért házasodott; lábra állította, de alaposan megsarczolta
a betegeit; ekközben szerzett, gyüjtött, kapart, nyerészkedett, egy
kicsit uzsoráskodott is, de csak igen félénken, mert ahhoz, hogy
megnyúzza a könnyelmű adóst, lett volna szive, de ahhoz, hogy
megkoczkáztassa a pénzét, ehhez már nem volt bátorsága. Már a gazdag
emberek közé tartozott, de még folyvást megvont magától mindent, a miért
garasokat kell kiadni; és hogy a házassága óta bizonyos polgári
kényelmet élvez, csak azért bocsátja meg magának, mert egy gazdag
asszony pénzén él: ő maga egy krajczárt se ad ahhoz, a mit fölöslegesnek
itél.

Most már milliomos, de a rögeszméje még ma se hagyja nyugton. Semmi se
foglalkoztatja olyan gyakran, olyan erősen, olyan kitartó
következetességgel, mint az éhhaláltól való rettegés. Nem űzheti el a
rémet, a mely reggel pontosan jelentkezik az ágyánál, napközben
el-elmegy, de gyorsan visszatér, éjszaka folyton a párnája körül
settenkedik s csak hajnal felé tűnik el. A legbonyolultabb eseményeket
szövi-fonja a képzelete, s a legfantasztikusabb regényt tudja kieszelni
arról, hogy milyen véletlenek összejátszása következtében veszítheti el
a vagyonát, hogyan juthat koldusbotra, micsoda körülmények között kell
éhen halnia. És rettegésének, úgy látszik, csak a halál fog véget vetni.

Kétségtelen, hogy szenvedélye ebből az őrűlt félelemből sarjadzott ki…
de ezzel nem akarom mentegetni a szenvedélyét.

Nem tudom megérteni a szenvedélyt. Ha bele nézek ebbe az örvénybe, nem
látok egyebet, csak mélységet és feketeséget.

Hogyan válhatik ennyire esztelenné a kapzsiság, csak találgatom. Úgy
képzelem, eleinte a zsugorisága nem különbözött az épeszű fösvények
zsugoriságától és a szerzőszenvedélyében se volt semmi szörnyűség,
hiszen a pénzt sóvárogva imádó ember nem ritkaság. De, úgy látszik,
egyre jobban beleélte magát a kaparásba s az étvágya, mely valójában
csak evés közben jött meg, minél többet evett, annál nagyobb lett. A
nagy iszákosoknál sokszor láthatjuk, hogy minél többet ittak, annál
szomjasabbak. Minthogy soha se ismert másféle örömet, csak azt, a melyet
ez egyetlen szomjúsága kielégülésének köszönhetett, hálából mindjobban
dédelgette magában a fejlődő szenvedélyt, mindaddig, míg annyira
felhízlalta, hogy szenvedélye díszpéldánynyá lett – a minő díszpéldány a
yorkshirei sertés a disznók között.

Ilyenformán magyarázom meg magamnak, hogy önzése, kapzsisága,
mondhatnám: minden érték után kapkodása ma már olyan nevetségesen mohó,
leplezetlen és minden tekintet nélkül való, mint egy kis gyermeké, hogy
teljesen haszontalan, értelmetlen, minden józanság nélkül való
zsugoriságának mulattatóan oktalan voltát, kicsinyességét, esztelenségét
nem tudja meglátni, – hogy czéltalan és az ő viszonyaihoz mérten
szertelen takarékosságát természetesnek találja, – és hogy művelt ember
létére a szerzés dolgában oly vak, mint a holló vagy a szarka, mely
válogatás nélkül dugdos el mindent, a mit megkaparíthat.

Nevetni való, mert szenvedélyében eszeveszett; és utálatos is, mert az
önzésnek ilyen – szörnyű púphoz hasonlatos – kinövése már természet
ellen való. És mégis sajnálom. Sőt el tudok érzékenyedni, ha arra
gondolok, hogy ez a nyomorult, beteg, vén ember egy hosszú életet
töltött el és soha az életnek semmi igazi javát nem ismerte, nem
ismerhette meg soha, mert őrülete már az első fiatalsága, talán már a
gyermekkora óta mindenkorra elvonta ezektől, hogy keresztül izzadja,
verejtékezze, sóvárogja az életet, s ebből a gyönyörű világból csak azt
az egy hitvány örömöt ismerhesse meg, a melyet a szerzés vágyának a
kielégülése ad meg.

Mit mondjak nektek? Ez a szerencsétlen ember, tőle tudom, soha se ismert
más nőt, csak a feleségét, a kit egy pillanatig se szeretett, a kit csak
a pénzéért vett el s a kit más talán soha se vett volna el, mert fiatal
leány korában is nagyon csúnya volt.

De, nézzétek, nem megindító-e a gondviselés végtelen irgalmassága, vagy
ha más szóval akarjátok: az a csodálatos – az egész kozmoszt átható –
jóakarat, a melylyel a természet mindent gyógyítni igyekszik, magából a
bajból, magával a bajjal?!…

Ez a csúnya asszony – a kit szintén aligha ismert volna meg, ha
véletlenül a szanatórium várószobájában nem találkoznak, a mikor a
kisasszony és a mamája egy hozzájok méltóan gazdag női rokont látogattak
meg – imádta ezt a szép embert, a ki őt csak a pénzéért vette el, s a ki
még ma is, ha arra gondol, hogy az ő meglehetősen hitvány életükből
melyikük sétáljon ki előbb, habozás nélkül nejének kínálja az elsőséget.
Imádta és imádja most is; az öreg és beteg vén bolondban csak azt a szép
embert látja, a ki őt valaha feleségül vette. És mert imádja, az élete
abban telik el, hogy minden cselekedetével, minden lépésével örömöt
szerez neki. Ismeri jól, a veséjéig, a legtitkosabb gondolatáig; s
tudja, hogy az eszelősnek csak az szerezhet örömet, ha nyerhet,
gyüjthet, ha megkaparíthat akármi csekélységet, vagy ha minden
természeti és társadalmi rend ellenére – a melyek bizonyos csekély
pénzkiadást követelnének – a sok félredugott értékhalmazból minden meg
nem takaríthatót megtakaríthat. És lehetővé teszi neki ezt a csodát;
mindennap száz csodát tesz. Úgy dédelgeti férje nyereség-vágyát, mintha
egy bájos gyermeket beczézne; s óvja a beteg ember érzékeny zsugoriságát
a külső világ minden kis szellőjétől, mint a hogy egy féltős virágot
óvna a hidegtől, a fagytól. Mindennap száz ötlete van rá, hogy
nyereséghez juttassa férjét a legváltozatosabb czímeken, de titokban
mindig a magáéból, és hogy elhitesse vele azt a megtakarítást, a melyet
csak férjének a kuporgatás szenvedélyétől lázas képzelete tart
lehetségesnek. Reggeltől estig bolonddá teszi; reggeltől estig csalja;
reggeltől estig száz örömet szerez neki… bizony nem éppen égi örömöket.
Mint a szent leány, a kinek tiszta szívből fakadó részvéte a kötényében
vitt rózsákat – isteni csoda segítségével – kenyérré változtatta át:
kifogyhatatlan kötényéből folyton szórja a kenyeret ennek a telhetetlen
éhezőnek.

IV.

Reggel nyolcz órakor jelentkeztem a nagybátyám feleségénél: a hogy
kivánta. Hamarosan megértettük egymást, s elvégeztük, hogy ebéd után
visszatérek, azzal a hazugsággal, hogy most érkeztem meg Pestről.

Délután a bátyámat a »dolgozószobá«-jában találtam, annál az asztalnál,
a hol a bevételeit és kiadásait szokta jegyezgetni vagy tíz különböző
könyvbe és kimutatásba. Éppen pénzt számlált.

A mikor megpillantott, abbahagyta a pénzolvasást, fölkelt a székéről, és
arczán a lázas kiváncsiság kifejezésével, izgatottan sietett elém.

– No, megadhatod a tizenkét százalékot? – kérdezte, mindjárt az üdvözlés
szavai után.

– A dolog rendben van – szóltam. – Nekem már az idén tizennégy
százalékot hozott, s jövőre tizenötöt fog hozni. Szívesen adok hát érte
tizenkettőt; jut is, marad is.

(Az ő nyelvén kellett beszélnem.)

– Derék fiú vagy, derék fiú vagy! – ismételgette örvendezve. (Nyilván
azon való megelégedését akarta kifejezni ezzel, hogy boldogúlok a
vállalataimmal.) – De remélem, nem ezért jöttél Bécsbe? Ezért csak nem
költekezel a vasútra? Megvallom, nem vártalak; csak a leveledet.

Azt füllentettem, hogy más sürgős dolog hozott fel.

– Annál jobb, annál jobb! No, mindjárt rendelkezésedre állok és
elbeszélgetünk, csak éppen ezt a pénzt olvasom meg. Jó lesz, ha te is
megolvasod. Vajjon nem tévedett-e ez a bolondos asszony? Harmincznyolcz
forintnak kell lennie. Megvan mind a harmincznyolcz?

– Éppen harmincznyolcz.

Megmondta, hogy minő pénzt olvasunk.

– Egy órát adtam el ennek a bolondos asszonynak – szólt nevetve – egy
női órát, a melyet huszonkettőért vettem tőle.

És meg is magyarázta a furcsa ügyletet:

– Tudod, pompás asszony ez, de egy kicsit bolondos. Hidd el nekem,
nincsen ki egészen. Csupa szeszély és raptus; határozottan hóbortosnak
lehet mondani. Látod, ilyeneket csinál. A multkor a fejébe veszi, hogy
neki ez az óra nem kell, ő ezt eladja, az ékszerésznek, vagy akár egy
házalónak, akármilyen keveset ad érte, mert ez az óra nem jár jól, és ő
únja már, hogy olyan sokszor kell javíttatni. Persze nem engedhettem,
hogy elkótyavetyélje, mert az óra megér harminczötöt; de a házaló csak
huszonegyet kínált érte, megvettem hát tőle huszonkettőért. Egy darabig
az asszonynak semmi baja, hanem aztán egyszer csak eszébe jut, hogy
mégis kár volt eladnia az óráját, és hogy ő ezt nagyon sajnálja, mert ez
az egy óra járt jól a házban. Most már, hogy nem volt az övé, rákötötte
magát erre az órára, mint egy gyerek; és a szeszélye nem hagyott neki
békét… az asszonyi makacsságával addig rágódott rajtam, hogy ő ezt
akármilyen áron visszavásárolja, míg végre el kellett neki adnom
harmincznyolczért… de negyvenet is megkaphattam volna tőle. És
minduntalan ilyeneket csinál. A mi az övé, az soha se tetszik neki, azt
már el akarja adni. Hanem ha egyszer valamit eladott, azt, a mi már nem
az övé, azt mindjárt megkívánja; mindig az kellene neki, a mit én vettem
magamnak… és addig nem nyugszik, míg el nem csalja tőlem. Jó asszony, de
hidd el, nincs ki egészen.

– Majdnem minden asszony ilyen – feleltem. – Szeszélyesek és
következetlenek; értelmiségük gyöngébb voltával vele jár, hogy a
hangulatok uralkodnak rajtuk.

– No, gyujts rá! – kínált meg és egy láda szivart tett elém. – Egészen
jó szivar; más tizenhárom krajczárral fizeti az ilyet. Nekem persze
sokkal kevesebbe van, mert ha tizenhárom krajczárt kellene adnom egy
szivarért, inkább sohase dohányoznám. Egyszer már végképpen le is
akartam szokni a dohányzásról, pedig szeretem az olcsó, de jó szivart…
mert ha jól meggondoljuk, csakugyan nincs nagyobb ostobaság, mint ha az
ember elfüstöli a pénzt. De az asszony addig rágta a fülemet, hogy így
meg úgy, az olcsó szivart csak meg kell találni, s aztán a
betegeskedésem miatt úgyis csak keveset szíhatok, igen mérsékelten, hogy
végre engedtem, a vendégeknek úgyis kell tartani. És azt meg kell adni
ennek a bolondos asszonynak, hogy ügyes, szemes, és a hol meg lehet
valamit takarítani, azt ő kifirtatja, fölfedezi, kivájja a földből.
Látod, elmegy a vámházba és ott másfél krajczárért megvásárolja a
kimustrált szivart. Száz közül kettő-három el van törve; de a többi
éppen olyan jó, mint az, a melyikért az őrültek tizenhárom krajczárt
fizetnek. Nem igaz? Úgy-e jó?

– Ilyen szivart színi másfél krajczárért, igazán szerencse! – biztattam,
hogy ő is rágyujtson, minden nagyobb szívfájdalom nélkül.

– E tekintetben igazán pompás asszony – folytatta a felesége
jellemzését, a meggyujtott szivaron édelegve. – Elmegy a város tulsó
végébe, ha azt hallja, hogy ott valahol egy mosónő vagy vasalónő lakik,
a ki olcsóbban dolgozik, mint a többi. És engem igazán boldoggá tesz,
mert mondhatom, hogy nincs Bécsben az az ember, a kinek a háztartása
olyan kevésbe kerülne, mint az enyém. A mit érdemes kikutatni, azt
kikutatja. Nézd meg például azt a kalapot, ott a fogason. Az ember azt
hinné, hogy egy ujdonatuj czilinder. Pedig ez az én régi czilinderem, a
melyet már tizenöt éve hordok, a mely már ütött-kopott volt, eltört;
csakhogy egy becsületes kalapos becsületesen, lelkiismeretesen kivasalta
tiz krajczárért. Ha meg nem nézed a bélését, azt hinnéd, hogy ujdonatuj.
Ő kikutatja az ilyen becsületes kalapost.

– Csakugyan egészen ujnak látszik.

– Nézd meg a bélését, benne vannak az én tizenöt éves névbetűim. Az
asszony tudja, hogy mit hol kell vásárolni, és ha valami alkalmi vétel
kínálkozik, ezt soha el nem mulasztja. Az összes holmijaink, a hány száz
forintot érnek, annyi tizesbe kerültek. Más asszonynak az ismeretség, a
társaság csak pénzbe kerül. Az enyém olyan ismeretségeket köt, a kiktől
ingyen szinházi jegyeket kapunk. De ne gondold, hogy az ingyen szinház
holmi mellékes költekezésbe bonyolít bennünket. A feleségem tudja, hogy
szinház után hol eszik az ember olcsón, és egy egészen előkelő
vendéglője van, a hol hatvan-hetven krajczárért mind a ketten
fejedelmileg vacsorálunk. Többet mondok. A mult nyáron egy villát bérelt
Ischlben. Mikor szóba hozta, azt hittem, hogy megüt a guta; és kiderült,
hogy a villáért bért nem kellett fizetni, csak éppen a cselédséget
kellett eltartani, mert az az ismerős család, a melyik kibérelte, egy
gyászeset következtében másutt volt kénytelen tölteni a nyarat. És úgy
laktunk, mint a grófok. Mondom, pompás asszony. Persze neki is megvannak
a maga hibái. Először is: hogy kártyázik, pedig nem tud kártyázni.
Rettenetesen szeret kártyázni és fogalma sincs a játékról; mindennap
elnyerek tőle öt-hat forintot.

– Akkor hát ezzel a hibával meg lehet békülni.

– No vannak nagyobb hibái is. Hóbortos, boszantóan hóbortos, és ha a
hiúság dolgairól van szó, akkor, mint minden asszony, eszeveszettül
pazarló. Tavaly is, hogy Ischlbe utaztunk… tudod, én soha életemben nem
utazom máshol, mint a harmadik osztályon, mert én nem vagyok szamár, és
nem akarom a hülyékkel azt hitetni el, hogy én gróf vagyok. De hát az
asszonyi hiúság! És képzeld, eleinte, asszonyi ármánynyal, engem
játszott ki ütőkártyának, hogy egy beteges ember ne rázassa magát a
harmadik osztályon, mikor ilyen hosszú útról van szó! De aztán
megvallotta, hogy szégyell a harmadik osztályon utazni, és mikor
lehordtam, ilyeneket talált ki, hogy: a harmadik osztályon papok utaznak
és ez nem hoz szerencsét, meg hogy a harmadik osztályon olyan nagy a
füst, hogy ő meg fog fúlni. Végre beleegyeztem, hogy a másodikon
utazzunk, s ő fogja fizetni a második és harmadik osztály
árkülönbözetét. És tudod-e, hogy ekkor mivel állott elő? Hogy akkor hát
utazzunk az elsőn, ő ezt is fizeti! De erre már igazán megharagudtam.

– Bátyám még nyaralni is Ischlbe jár… hát már soha se látogat el haza,
Magyarországba? – kérdeztem, hogy másra tereljem a beszélgetést, mert a
veszedelmes témához nem igen tudtam hozzászólni.

– Barátom – felelt – mikor utóljára voltam Budapesten, elment a kedvem
attól, hogy olykor haza nézzek. Fájt a szívem, hogy mit kell látnom
otthon. Budapesten egy pohár sör tizenkét krajczár… Borzasztó! Te nem
tudod, hogy ez milyen jellemző! Azt jelenti, hogy: a ti társadalmatok
csak rablókból és eszeveszett tékozlókból áll, rablókból, a kik
szemérmetlenűl, nyiltan lopják meg a többieket, és rettenetesen,
menthetetlenűl könnyelmű, léha és préda Pató Pálokból, a kik ázsiai
nembánomsággal fecsérelnek el minden nemzeti erőt. Azóta gondolni se
szeretek haza, mert ha ez eszembe jut, kétségbe kell esnem hazánk
állapotján!

Meg kell jegyeznem, hogy az öreg úr, bár tizenhét esztendős kora óta
folyton Bécsben él, rendkivül lelkes hazafi…

V.

Lugosy nem folytathatta tovább; mindnyájan nevettünk.

Valaki azt kérdezte:

– És ha véletlenül mégis az asszony halna meg előbb?!…

– Akkor – felelt Lugosy komolyan – húszezer koronát kell fizetnem a
milliomosnak, tizenkét százalék kamattal.

A TENBRINK-ESET.

I.

A _Texas vezércsillaga_ czímű, politikai, társadalmi és szépirodalmi
napilapban, a tizenkilenczedik század utolsó évében, egy szép tavaszi
napon ez a hirdetés jelent meg:

»A texasi művelt közönség figyelmébe! Uj! Uj!! Uj!!! A mi még csakugyan
sohase volt a nap alatt! Öngyilkosság tiszteletdíjért! Öngyilkosság a
nagyközönség előtt! Öngyilkosság belépőjegyek mellett! Az eladott élet,
vagy: Tenbrink János búcsúja ez árnyékvilágtól az austini nagy nyári
czirkuszban! Szükségképpen csak egy előadás! A szörnyűségek, a véres
jelenetek, a kivégzések kedvelőinek szíves figyelmébe!

Én, alulírott Fairfax Keresztély, impresszárió, az austini nagy nyári
czirkusz bérlője, tisztelettel jelentem, hogy Tenbrink János művész
úrral egyetértésben folyó évi június hó elsején egy olyan, még soha
sehol nem látott, nem hallott, de eddigelé el se képzelt mutatványnyal
lesz szerencsém kedveskedni a nagyérdemű közönségnek, a mely páratlan
mutatványnak a színrehozatalával Texas állam megelőzi az egész művelt
világot. Egyszersmind már ez alkalommal is bátorkodom tisztelettel
megemlíteni, hogy a midőn, semmi költségtől és fáradságtól vissza nem
riadva, Tenbrink úr szíves közreműködését erre a maga nemében egyetlen
előadásra megnyerni igyekeztem, ezúttal is, valamint egész életemben,
egyesegyedűl az a törekvés vezetett, hogy semmit se mulaszszak el, a
mivel a nagyérdemü közönség megelégedését kiérdemelhetem.

Én, alulírott Tenbrink János, komikus, művészi néven: Szamárpofa,
tisztelettel jelentem, hogy folyó évi június hó elsején, délután négy
órakor, az austini nagy nyári czirkuszban, az én kedves közönségem
gyönyörűségére, a legnagyobb tisztelettel agyon fogom lőni magamat. A
midőn magamat ez alkalommal a nagyérdemü közönség pártfogásába ajánlom,
van szerencsém erre az utolsó és egyszermind egyetlen előadásomra
tisztelettel meghívni úgy Austin város, valamint a közeleső helyek és
egész Texas állam szeretve tisztelt közönségét.

Az érdeklődők bővebb tájékoztatása végett szükségesnek tartjuk a
nyilvánosság elé bocsátani azt a szerződést, mely a páratlan érdekességü
előadás czéljából egyfelől Fairfax vállalkozó, másfelől Tenbrink művész
között köttetett.

A szerződés főpontozatai így szólnak:

Én, Fairfax Keresztély, montereyi születésü, vegyesekben dolgozó
vállalkozó, és mindennemű szinházi iparczikknek nagyban és kicsinyben
szállítója, kötelezem magamat, hogy – kivéve azt a nem remélt esetet, ha
az előadásnak általános részvétlenségből el kellene maradnia – folyó évi
június elsején délután három órakor az előadás tiszteletdíjául
negyvenezer dollárt fogok lefizetni a Tenbrink úr által kijelölendő
bizalmi férfiak kezéhez, Tenbrink János kiskoru leánya, a három éves
Tenbrink Mária Szidónia részére.

Én, Tenbrink János, hollandiai származású, negyvenkilencz éves pojácza,
művészi néven: Szamárpofa, az Egyesült-Államok törvényesen honosított
polgára, kötelezem magamat, hogy a Fairfax Keresztély úr által fizetendő
negyvenezer dollár művészi tiszteletdíjért és ennek ellenértékéül, folyó
évi június elsején délután négy órakor, miután a tiszteletdijat a
bizalmi férfiak már kézhez vették, Fairfax Keresztély úr »egy, kettő,
három«-vezényszavára az austini nyári czirkusz porondján csókot fogok
inteni a nagyérdemü közönségnek, a mely mindig elhalmozott kegyével, és
ennek utána nyomban agyonlövöm magamat. Ha ezt a művészi feladatot oly
ügyetlenül végezném, hogy még ott, a helyszinén meg nem halnék, az egész
szerződés érvénytelen, Fairfax úr a negyvenezer dollárt a bizalmi
férfiaktól joggal visszaköveteli, s én semmiféle kártérítésre igényt nem
támaszthatok.

Tenbrink János kijelenti, hogy ő szabad akaratból adja el az életét;
senki őt erre rá nem beszélte, még csak nem is csábította; az eszme ő
tőle magától ered. Halála miatt tehát senki sem üldözhető, annál
kevésbbé, mert Fairfax úr az ügynek csak pénzügyi lebonyolítására, az
önkéntes művészi mutatvány dijának az érdeklődő közönségtől való
behajtására, vagyis csupán a becsületes közvetitésre vállalkozott.

Tenbrink úr kijelenti még, hogy nemcsak szabadakaratból, hanem
egyszersmind jogosan adja el az életét. Kijelenti, hogy ez az élet
kizárólag őt illeti meg, nemcsak veleszületett jogánál fogva, hanem,
mert ezt a jogot sohase idegenítette el, idegen vevőnek el nem
árúsította, tehát szabadon rendelkezhetik vele, joggal sorsolja ki vagy
bocsátja árúba.

Tenbrink úr kijelenti továbbá, hogy ő nem valamely teljesen elhasznált,
már tökéletesen értéktelenné vált életet ad el a nagyközönségnek, hanem
egy ép és még évekig használható életet. Kijelenti, hogy tudtával nem
szenved semmiféle gyógyíthatatlan betegségben, s idült iszákosságát
kivéve, semmiféle testi bajáról nem tud. Kijelenti végül, hogy a mikor
életéről a tiszteletdíj fejében lemond, erre semmiféle anyagi vagy
erkölcsi kényszer nem űzi; se a nyomoruság, se testi fájdalom, se a
mástól (például a boszúállástól) való félelem, se valamely erkölcsi
kötelezettség nem kényszeríti a halálra; amerikai párbajban nem
veszítette el az élethez való jogát.

A szerződés idézett főpontjainak ismertetése után Tenbrink úr
szerencséjének tartja, ha elhatározásának inditó okairól némelyes
magyarázattal szolgálhat a kegyesen érdeklődő nagyközönségnek.

Tenbrink János négy évvel ezelőtt azt a menthetetlen őrültséget követte
el, hogy noha már negyvenötödik évében járt és kenyerét csak
pojáczasággal tudta megkeresni, feleségül vett egy szegény leányt. Ebből
a házasságból egy kis leánya származott, a kinek a születése az anya
életébe került. Tenbrink Jánost az a körülmény, hogy bármely perczben
bekövetkezhető halála esetén ezt a kis leányt minden vagyon és minden
gyámol nélkül hagyná, aggódóvá tette, annyival inkább, mert bár ez idő
szerint a pojáczaság művészetével elég szépen keres, keresetének még oly
csekély részét is képtelen félretenni, minthogy megrögzött rossz
szokásból jövedelmének ezt a legkisebb, nélkülözhető részét
időről-időre, többnyire még a hónap első napján elissza. És mig
egyrészt, javithatatlan iszákos lévén, csak gondoknak nézhet elébe,
másrészt az életben, melynek szépségét különben élénkén méltatja, nem
sok gyönyörüséget talál, mert jelentékeny elfoglaltságában nem lel
élvezetet, és ez az elfoglaltság minden más örömtől, még gyermekének a
látásától is elvonja. Azért, különös figyelemmel arra, hogy az életben
úgy is csak ama, nagyon kivételes pillanatok idején talál örömöt, a
mikor már nagyon sok gint ivott, szívesen lemond az élet jogainak
további gyakorlásáról, és mindent jól megfontolva, arra az elhatározásra
jutott, hogy életét egy olyan összegért, melynek a kamatai Tenbrink
Mária Szidóniának tisztes életjáradékot biztosíthatnak, felajánlja a
nagyközönségnek és különösen a kivégzések tisztelt barátjainak.

Az előadottakhoz Fairfax vállalkozó még csak azt fűzi hozzá, hogy bár az
austini nagy nyári czirkusz mindössze tízezer nézőt fogadhat be, és bár
joggal hivatkozhatnék a látnivalónak minden bika- vagy kakasviadalt,
birkózást, gladiátor-küzdelmet, csatajelenetet, vagy fenevad-küzdelmet
meghaladó páratlan érdekességére, a helyek árát erre a maga nemében
egyetlen alkalomra csak mértékletesen emelte fel. Egy páholy ára: ötven
dollár. Első hely: húsz, második hely: tíz, harmadik hely: öt, karzat:
két dollár.

Előjegyzéseket elfogad az austini nagy nyári czirkusz nappali pénztára
minden délelőtt.

_Fairfax_, vállalkozó. _Tenbrink_, komikus.

Tömeges látogatásért esedezik:

_a jutalmazandó_.«

II.

Vagy négy hónappal azután, hogy Tenbrink János, mintegy tízezer főnyi
érdeklődő előtt, pontosan és ügyesen végrehajtotta azt, a mire
vállalkozott – ennek az eseménynek a részletei csak a texasi olvasót
érdekelhetnék, az európai olvasót semmi esetre – a Texasi Vezércsillag
beállított Fairfax mesterhez.

Fairfax mester felnézett, aztán folytatta a munkáját. Számolt.

– Keresztély bácsi! – szólalt meg a Texasi Vezércsillag.

– No mi az, fiam? – kérdezte Fairfax mester, láthatóan csekély
érdeklődéssel.

– A Tenbrink-eset miatt jöttem, vagy jobban mondva: a Tenbrink-eset
végett.

– Végett?

– Hát mondjuk: okából. Vagy: irányában. Irányában, ügyében czéljából – a
hogyan akarja.

– Nem értelek, édes fiam – szólt Fairfax mester, tovább is számolgatva.
– Azt se tudom, hogy mit nevezel Tenbrink-esetnek. Már egyáltalán nem
emlékszem erre a dologra.

A Texasi Vezércsillag megütközött ezen a beszéden.

– Keresztély bácsi, maga egy Pitavalba való fiu! – tört ki belőle a
megbotránkozás.

Fairfax mester nem sértődött meg.

– Miért, édes fiam? – kérdezte szeliden.

– Nézze, Keresztély bácsi – folytatta a Vezércsillag – én nem mondom
azt, hogy a föld nem hord a hátán nagyobb gazembert, mint maga! Pedig
mondhatnám. De nem mondom, mert maga ezt már úgyis régen tudja. Csak azt
mondom… vagy talán nem akar meghallgatni?

– De hiszen hallgatlak! Csak éppen ezt a kis sokszorozást végzem be. Na
és aztán? Vagy csak ennyit akartál mondani?

– Keresztély bácsi! Maga június elsején többet söpört be százezer
dollárnál…

– Már hogy én?…

– Soha se tagadja. Ott volt az egész Austin, ott volt az egész vidék,
ott volt az egész Texas. Többet mondok. Még Mexikóból is érkeztek
vendégek.

– De a czirkusz nem telt meg.

– Egyetlen szék se maradt üres, és azok a tribünök, a hol csak
állóhelyek vannak, megteltek a rogyásig. Persze maga addig, a míg a
tribünök le nem szakadnak az ember-tömeg terhe alatt, a világért se
ismerné el, hogy zsúfolt háza volt. De hát én jó fiu vagyok. Velem lehet
beszélni. Mondjuk, hogy csak százezer dollárt vett be.

– Ha megfizeted nekem azt, a mennyivel kevesebbet vettem be, akkor én
holnap gazdag ember vagyok. De mi közöd neked ehhez? – folytatta,
álmélkodó arczot rögtönözve.

– Nézze, Keresztély bácsi. Maga bevesz egy vagyont, aztán, hogy a kis
lánytól visszarabolhassa a megszolgált negyvenezer dollárt, pereskedni
kezd, azon a czímen, hogy Tenbrink megtévesztette önt.

– Igen, mert becsapott a gazember. Jó pénzért értéktelen árút adott el
nekem. A bonczolás kiderítette, hogy gyógyíthatatlan betegségben
szenvedett. Neki tudnia kellett ezt; tehát megtévesztett. Befont,
rászedett.

– De hiszen magának azért nem kellett visszaadnia a belépti díjakat!

– Igen, de kompromittált. Az erkölcsi kár se kutya. Az erkölcsi kárt
nekem kell megsinylenem.

– Nekem ne beszéljen az erkölcsi kárról. Mondja ezt a mexikóiaknak; azok
talán elhiszik. Mi köze magának az erkölcshöz?!

– Nem vitatkozom veled. Vegyük, mintha igazad volna; tegyük fel, hogy te
vagy Arisztidesz. De ebből még nem találhatom ki, hogy hova akarsz
kilyukadni.

– Megmondom. Magának, hogy visszarabolhassa a negyvenezer dollárt, meg
kellett kennie a bizalmi férfiakat, meg kellett kennie a szakértőket, a
tanukat, az ügyvédeket, a birákat és meg kellett kennie a
tisztességtelen sajtót. Szóval legalább is húszezer dollárt kellett
szétosztogatnia, hogy a negyvenezret visszaperelhesse, visszacsalhassa,
lophassa, rabolhassa… az igét válaszsza meg tetszése szerint. Helyes.
Húszezer dollár még mindig kevesebb, mint negyvenezer. De valamiről meg
tetszett felejtkezni. Hogyan, Keresztély bácsi, maga pénzosztogatást
rendez, sorra megken mindenkit, a kinek csak valamelyes köze van a
Tenbrink-esethez, és a mikor kivétel nélkül mindegyik erkölcsi
tényezőnek juttat egy kis pénzt, már a maga erkölcsi jelentőségének
megfelelő összeget, éppen csak a tisztességes sajtónak nem akar pénzt
juttatni?!

– Ahá, te meg akarsz engem revolverezni?! Ezzel egy kicsit elkéstél,
fiam! Hiszen volt egy kevés bevételem is. Mit akarsz, miből fedezzem ezt
az óriási rezsit, ha nincs bevételem?! Igen, volt; de elvitték. Már
nincsen pénzem; minden véremet kiszítták a pióczák. Nem, barátom, az én
hátamból már nem lehet több szíjjat hasítani!

A Vezércsillag nevetett.

– Nézd – folytatta Fairfax mester. – Mindössze hetven-nyolczvanezer
dollárt vettem be; május harminczegyedikén már nyakra-főre osztogattam
az ingyenjegyeket. Ebből a negyvenezer dollárt majdnem ki kellett
izzadnom. Hogy megmentsem, több mint húszezer dollárt kellett
szétosztogatnom; magad mondod, hogy legalább is húszezer dollárt. Aztán
a rezsi. Azonkivül ki kellett fizetnem a temetési költséget; mikor a kis
lányt elvitték az árvaházba, ki kellett fizetnem az ő és a kísérője
útiköltségét; az ingyenhelyért való folyamodásra bélyeget kellett
ragasztanom…

– Szóval a tisztességes sajtónak nem akar fizetni?

– Mondom, hogy nincs miből.

– Keresztély bácsi, maga nem sejti, hogyan tudok én írni, ha egy kicsit
megerőltetem magamat! És ez egyszer össze fogom szedni a tehetségemet!

– Bánom is én, fiam. Ha megírod a dolgot, hát megírod. Legfeljebb
elmondasz mindennek és ezzel bebizonyítod, hogy komoly ember semmit se
adhat a véleményedre. Engem ez nem bánt. Megírtak én rólam már mindent,
a mit csak meg lehet írni; azért mégis itt vagyok. Többet mondok neked.
Magam is szeretném jó fogalmazásban olvasni a Tenbrink-eset történetét;
hadd legyen öregségemre legalább egy szép emlékem.

– Beszéljünk becsületes nyiltsággal. Mennyit ad? De az utolsó szavát
mondja!

– Száz dollárt, csak azért, hogy az időt kiméljem.

– Mindössze száz dollárt ad?! Egy ilyen nagy gazságból ilyen kicsi pénz
jusson rám?! Egy ilyen rémítő gazságból?!… Különben adja ide. Én már
úgyse fogom megjavítani a világot… aztán száz dollár is több a semminél,
és ezt a száz dollárt, minthogy magától emelem el, okvetetlenül javamra
fogják írni a menyországban. De adja ide hamar, mert minden perczért
kár, a melyet az ember a maga társaságában tölt el!

– Tudod-e, hogy sírni szeretnék?! Gondold el csak, mekkora gazságot
kellett elkövetnem, hogy végül ilyen kis hasznom maradjon belőle!
Persze, a míg az ember az összes erkölcsi tényezőket kielégítheti!… De
hát egyre drágább lesz az élet… olyan rettenetesen drágul az élet, hogy
nemsokára már a legnagyobb gazság se fizeti ki magát! Száz dollárral
megint kevesebb!… Becsületemre, magamnak alig maradt valami.

MEXIKÓI TÖRTÉNET.

Fairfax Keresztély truppja, az Austini Neo-impresszionista Szintársulat,
minden évben kirándult Montereybe, tizenöt-húsz előadásra. Fairfax
monterey-i születésü volt; és úgy gondolkozott, hogy szülővárosához való
ragaszkodását semmivel se fejezheti ki szebben, mint ha évről-évre
bemutatja Monterey lakosainak, milyen haladást tett a mult év óta a
műveltség fejlesztése terén; hogy semmivel se mutathatja meg jobban,
milyen hű fia maradt hazájának, mint ha minden évben hűségesen elemel
szülővárosából némi kis aprópénzt.

Sehol se talált olyan lelkes közönséget, mint éppen Montereyben.
Monterey lakói rajongtak mindenért, a minek valamelyes köze van a
művelődéshez, és semmiben se találtak nagyobb örömet, mint ha
kimutathatják egymásnak a művészet iránt való finom érzéküket. Nem
győzték eléggé csodálni a Texas államban virágzó művészeti életet;
egymást a szerint értékelték, mennyire tudják megérteni Texas iróit és
művészeit, mekkora tűzzel méltatják ezek közül a legujabbakat, a
legnehezebben megérthetőket és a legszabadabb szájuakat, tehát a
szerint, hogy fel tudnak-e emelkedni Texas szellemi magaslatára; a
monterey-i születésü szinműirókat és művészeket ahhoz képest becsülték
és osztályozták, hogy megjárták-e már Austin zenés csapszékeit és mennyi
pénzt hoztak el onnan; gyönyörüséggel habzsoltak minden Texasból
érkezett szellemi csemegét és ha Fairfax véletlenül olyan szinműveket
szállithatott nekik, a melyeknek minden egyes felvonása korcsmában
játszik, úgy hogy a szinpadról egy kis kellemes pálinkaszag is
terjengett a nézőtérre: a monterey-i műveltek boldogságából semmi se
hiányzott.

Tavaly Fairfax mester még a szokottnál is szebben aratott Montereyben.
Csak három darabot vitt magával – három szemenszedett remeket – de ezt a
három darabot Monterey közönsége talán még ma se unta volna meg. Mind a
húsz előadást zsúfolt ház nézte; csak az juthatott be a szinházba, a ki
már egy héttel előbb megváltotta a jegyét; a kik nem siettek eléggé, még
attól a szerencsétől is elestek, hogy legalább az utolsó előadást
láthatták volna. És jóval többen voltak azok, a kiknek a sokat
emlegetett élvezetről végre is le kellett mondaniok, mint azok a
kiváltságosak, a kik már idejekorán ki tudták verekedni a jegyeiket.

Ilyen anyagi eredményre természetesen csak megfelelő erkölcsi sikerrel
lehetett szert tenni. A három texasi műremek mindenkit elragadtatásba
ejtett. A szép mexikói hölgyek mámorosan szívták magukba az uj szellemi
áramlatok illatát. Öreg mexikóiak, a kik kora ifjuságukban a skalpozás
művészetén kivül semmiféle művészetet nem ismertek, a felvonások végén
ifjui tűzzel csapkodták össze sajátságos színű keztyűiket.

Hanem azért Fairfax mesternek az öröme ez egyszer nem lehetett teljes.

Örömét egy hófehér szakállu, patriárkaarczu, nyájas öreg úr rontotta
meg, a kit Fairfax mester jól ismert, még abból az időből, a mikor
Fairfax mester évekig habozott, hogy megmaradjon-e a pinczéri pályán,
vagy átlépjen a szinművészi pályára?

Ez a nyájas öreg úr akkor egy tánczterem tulajdonosa és Monterey egyik
legtekintélyesebb embere volt, mert intézete – mely kedélyességével és a
benne uralkodó hang fesztelenségével igen megnyerte a monterey-i ifjuság
érdeklődését – nagy látogatottságnak örvendett. De később ebben a
népszerü intézetben annyira lábra kapott a mindennapos késelés divata,
hogy néhány nagyobbszabásu öldöklés után a rendőrség végre is kénytelen
volt becsukni úgy a táncztermet, mint tulajdonosát, a derék Suarez
mestert. Kiszabadulása után Suarez mester pályát változtatott és
szinházi manager lett, vagyis olyan férfiu, a ki élethivatásból és
iparszerüen űzi a szinpadi sikerek előkészitését.

Fairfax nem volt Suarez mesterrel valami vastag barátságban, mert az
öreg szinházi manager nem tudta megbocsátani, hogy Fairfax, a ki
valamikor mint előtánczos működött az ő táncztermében, mexikói
kirándulásai alkalmával soha se vette igénybe hajdani főnökének a
szolgálatait.

A szinigazgató tehát Suarez mester láttára rosszat sejtett. És rossz
sejtelmei csak megerősödtek, a mikor észrevette, hogy a nyájas öreg úr
legkedvesebb mosolyával közeledik feléje.

– Keresztély bácsi! – szólalt meg a patriárka. – Engedje meg, hogy
viharos lelkesedéssel üdvözöljem városunknak azt a nagy fiát, a ki a
messzi idegenben is dicsőséget szerez a mexikói észnek, a mexikói
élelmességnek!

A kedélyes hang hallatára Fairfax ösztönszerüleg a zsebébe dugta mind a
két kezét és görcsösen kezdte szorongatni, a mit az aprópénzéből
felmarkolhatott.

– Mivel szolgálhatok, Suarez mester? – kérdezte ridegen.

– Üzletet akarok ajánlani önnek – felelt a hófehér szakáll tulajdonosa.
– De hogy jól megértse, milyen értékes önre nézve az ajánlatom,
bevezetésül néhány megjegyzést kell tennem az ön előadásaira. Láttam
mind a három darabját és kérem, engedje meg, hogy úgyis, mint régi és
őszinte czimbora, és úgyis, mint minden hájjal megkent szinházi
szakértő, elmondjam a véleményemet ezekről a szindarabokról.

Az »üzlet« szóra Fairfax mesternek az arczkifejezése olyan savanyuvá
lett, a milyen egy pesszimista bölcsé lehet, abban a felséges
pillanatban, a mikor mindent átölelő képzelmével egész teljességében
átértette a földi lét siralmasságát.

– Hallgatom, Suarez mester – szólt olyan hangon, mely semmi sikerrel nem
biztathatta az öreg szinházi hiénát.

De ez a hang nem kedvetlenitette el a beszédes patriárkát.

– Ön ügyes ember, Keresztély bácsi! – kezdte a mondókáját. – Hanem
engedelmével legyen mondva, a darabjai nagyon is ártatlanok.

– Na, hallja, ezt még senki se mondta nekem! – szólalt meg Fairfax
mester, a ki mindenre el volt készülve, csak éppen erre a támadásra nem.

– Nagyon is ártatlanok – ismételte Suarez mester – hogy ne mondjam:
kezdetlegesek. Mindez rózsaviz, limonádé, herbatea. Ön azt hirdeti az
ujságokban, hogy a legujabb, a legzamatosabb és a legszabadabb
érdekességeket mutatja be Monterey közönségének, és mit kapunk? A régi
módi semmiségeket. Beszéljünk kereskedők módjára, nyiltan, egyenesen.
Mit igér ön? Mindent, a mi a rendőrség jelenlétében egyáltalán
bemutatható. És becsapja a közönséget, mint az a könyvkolportőr, a ki a
leragasztott boriték alatt disznóság helyett ártatlan hülyeségeket ad el
az ostobáknak.

– Kérem – pattant fel Fairfax mester – ne tessék engem sértegetni. Én
elismerem a birálat jogát, és ha valaki azt mondja, hogy az én darabjaim
hallatlan disznóságok, nem vitatkozom vele. Erre csak annyit mondok,
hogy a közönségnek csak disznóság kell, én tehát disznósággal szolgálok
neki. De a kereskedői becsületességemben ne tessék kételkedni. Én
nemcsak igérem a disznóságot, hanem szállitom is; azt nyujtom, a mit
hirdetek: becsületes disznóságot, a legnagyobb disznóságot, a mi a
piaczon ma egyáltalán kapható.

– Én pedig azt mondom – vitatkozott Suarez mester – hogy mindez
rózsaviz, limonádé, herbatea. Vagy hogy kereskedői egyenességgel
beszéljünk: művészet, filozófia, hogy ne mondjam: költemény!

– Látta ön a _Kloáká_-t?

– Láttam.

– Látta ön, hogy ennek a darabnak mind a három felvonása olyan nyilvános
helyen játszik, a melyet a nyilvánosság előtt egyáltalán nem szokás
emlegetni? Látta ön, mi történik ebben a darabban? És ez önnek művészet?

– Igen, semmi egyéb, csak művészet, tisztára művészet. Ez a darab egy
súlyos társadalmi igazságot fejez ki, azt, hogy: mindenkinek joga van
áruba bocsátania a saját személyét. Ez szocziológia, ez filozófia, ez
szentimentális költemény, szóval tisztára művészet.

– Hát a _Csür_? Látta a _Csür_-t?

– Láttam.

– Ebben a darabban sóhajtanak, nyögnek, hörögnek, nyöszörögnek,
nyikorognak… és önnek ez nem disznóság, önnek ez művészet?

– Igen, művészet. Ez a darab megöl egy előitéletet. Ez a darab költőileg
illusztrálja, milyen társadalmi szükségnek felel meg az a propaganda,
mely azt követeli a szülőktől, hogy sürgősen lássák el gyermekeiket a
nemi életre vonatkozó részletes magyarázatokkal. Ez szocziológia, ez
filozófia, ez szentimentális költemény, szóval tisztára művészet.

– Hát a _Marquis de Sade_? Mit szól a _Marquis de Sade_-hoz? Ebbe ön már
nem fog belemagyarázni semmiféle társadalmi filozófiát. Két matróz, a ki
egymásért eped, egy nyolcz éves kis lány, a ki a nagyapjába szerelmes…
szeretném látni, hogy ebbe a darabba hogyan magyarázza bele a társadalmi
filozófiát? Ha ez nem disznóság, akkor én nem tudom, hogy mi a
disznóság, pedig ehhez az egyhez, higyje el, ha valaki ért, hát én
értek.

– A _Marquis de Sade_ is csak művészet, filozófia, költemény. Ez a
darab, kissé sajátságos formában, a legfenségesebb tanulságot hirdeti,
azt, hogy a társadalmi rendnek támasza, talpköve: a tiszta erkölcs.
Mondom, hogy: limonádé, herbatea, költészet, rózsaviz. Aztán a disznóság
itt mellékes. Ez zenés darab, és a zene mindent megtisztit, mindent
dezinficziál. Beteg lélek az, a kit az érzéki zene nem emel ki az
érzékiségből; rossz ember az, a ki nem méltatja a dalt. A _Marquis de
Sade_ elbájolóan, elandalitóan gyönyörü! Rózsa – rózsa – rózsaviz!

– Suarez bácsi, mit akar maga? – kérdezte Fairfax meghökkenve.

– Mit akarok? Hát mit akarhatok? Pénzt akarok! – felelt a fehérszakállu.

– És hogyan képzeli ezt? – rebegte Fairfax. – Beszéljünk kereskedői
egyenességgel.

– Nézze, Keresztély bácsi – szólt a patriárka – nekem egy nagy
gondolatom támadt. Columbus tojása; de Columbus milliókat szerezhet
belőle. Ez a nagy gondolat pedig az, hogy: a képmutató disznóság már
lejárta magát, az őszinte disznóságé a jövő! Figyelje meg csak egy kissé
az emberi szellem haladását, és be fogja látni, hogy igazam van. A
képmutató disznóság, a művészettel, filozófiával, szocziológiával,
költészettel takarózó, álczázott disznóság már utolsó napjait éli. A
közel jövőben meg kell érkeznie az uj áramlatnak, a zseniknek, a kik
széttörik a régi formákat és azt adják a népnek, tisztán,
hamisitatlanul, művészettől, filozófiától, költészettől mentesen,
desztillálva, és csakis azt adják, hatalmas őszinteséggel, a mit a
közönség szive igazán óhajt. Abban a perczben, mikor ez a kérlelhetetlen
bizonyossággal elkövetkező uj korszak beköszönt és az első remekművek a
nyilvánosságra kerülnek, ön besavanyithatja a darabjait és elmehet
kapálni. Ön máris _viő zső_, de abban a perczben Szofoklessé sülyed. Már
pedig, ha Mexikóban még egy kissé zsöngék is a tehetségek, Texasnak
vannak kitünő irói, a kik a pénzemért azt irják, a mit én akarok, a kik
már be vannak gyakorolva arra, hogy annak adjanak irodalmi örökéletet, a
mi pénzt hoz. Meg fogja látni, milyen remekül, minden költői
floszkulusoktól mentesen fogják megirni tudni azokat az ötleteket, a
melyek ma még az én lelkemnek a rejtekén szunnyadnak! És ezek az őszinte
disznóságok, a melyeket az ön képzelete nem is sejt és a melyeknek a
tárgyait én önnek ingyen nem árulom el, egyszerre le fogják galoppozni,
le fogják teperni, meg fogják semmisiteni az ön avultas, képmutató,
félénk, félszeg, szerény, dadogó disznóságait!

– Csakhogy Texasnak nagyon sok kitünő irója van, és a többiek az ön
szerzőinek a szindarabjaiba is bele fogják magyarázni a társadalmi
filozófiát, a költészetet, a művészetet. Ebbe is belegyakorolták
magukat. És így ön legfeljebb vetélytársam lesz, a ki engem soha se
érhet el, mert későbben érkezett.

– Még ebben az esetben is nagy károkat okozhatnék önnek. De nem úgy
lesz, a mint ön reménykedik. Az ön jelesei, az én disznóságaimba nem
fogják belemagyarázni a művészetet, akárhogy erőlködnek, mert ön nem
képzeli, hogy az én eszméim milyen siketitőek. Aztán ne feledje, hogy a
harczban mindig az uj áramlat győz; a közönség nagyobbik része mindig a
legujabb iránynyal tart.

– De micsoda óriási tőkebefektetés kellene ehhez az akczióhoz! Honnan
veszi a pénzt?

– Ne fájjon magának az én fejem! Az olyan biztos üzlethez, a milyen ez,
nem kell keresni a pénzt; a pénz az utczasarkon kinálja magát.

– És mennyi fáradozás, a mig összehozhat valamit!…

– Hát éppen ez az. Öreg ember vagyok már, nem szívesen fáradozom. A
nyereség tiz százalékával is megelégszem, ha nem kell fáradoznom. És
éppen ezért ajánlom fel megvételre az eszmémet. Önnek ez az eszme
rengeteg pénzt jelent. Ha elfojtja, roppant károsodástól óvja meg magát.
Ha pedig megvalósitja, egy második nagy vagyont szerezhet vele.

– Beszéljünk kereskedői egyenességgel. Ha megvásárlom az eszmét,
mindenestül, a szindarab-ötletekkel együtt… mennyit kiván?

Suarez mester megmondta.

Fairfax, a szemtelen követelés hallatára, úgy kezdett nyöszörögni, mint
a _Csür_ főszereplője. De azért nem kergette ki a szobájából a
patriárkát, hanem alkudni kezdett vele.

Három napig folyton alkudtak. Elkeseredettebb küzdelem nem folyt le a
chevy-i vadászat óta, a mely szintén három napig tartott és a melyen
northumberlandi Percy gróf emberei addig harczoltak a skót Douglas
embereivel, mig a négyezer harczos közül a legutolsó is elhullott.

De az elkeseredett küzdelem mégis csak azzal végződött, hogy Suarez
mester szép összeget zsebelt be.

– Az igazat megvallva – szólt Suarez mester a búcsúzáskor, a mikor a két
bajvivó kezet szorított annak jeléül, hogy méltó ellenfélnek találták
egymást – az igazat megvallva, sajnálom, hogy eladtam a tervet.

– Én pedig sajnálom, hogy megvettem – felelt Fairfax. – Mert abban igaza
van, hogy az őszinte disznóságé a jövő, de higyje el, ez a fejlődésnek
egy magasabb foka, a melyre még nem érett meg a világ… még Texas
legműveltebb közönsége sem!

A PORCZELLÁN.

I.

Horváth Jóska tíz évig volt jogász; ennek a korszaknak az emlékét
legendák őrzik az egyetemen, jegyzőkönyvek a rendőrségnél, és
följegyzések – igen sok följegyzés – a berczeli első számu telekkönyv
teherlapjain. A legendákról nem szólhatok körülményesebben; egy egész
kötetet kivánnának, s többnyire ismeretesek, akár csak a Józsa Gyuri
élményei. Röviden, ezeknek a hagyományoknak a tanúsága s a rendőrség
hiteles adatai szerint, Horváth Jóska tíz év alatt huszonnyolcz embert
vágott pofon. Hogy mennyi pénzt költött el, arról a berczeli első számu
telekkönyv négy irott oldalra terjedő s kissé zavaros teherlapja nem
nyujt kellő felvilágosítást. Tartok tőle, hogy ebben a tekintetben a
statisztikai kimutatás mindig hézagos marad; mert kétségtelen ugyan,
hogy a Berczelen regisztrált ötvennégy teherpont kivétel nélkül a
Horváth Jóska inicziativájából keletkezett, de a hivatalos iratban
felsorolt összegek távolról se merítik ki ama legendás tíz év összes
költségeit.

Maga Horváth Jóska se mondhatná meg pontosan, mily összeg árán
ismerkedett meg Justinianus tudományával. Azok, a kiket az emberi élet
legvégső határáig kiskoruaknak nyilvánítanak, sohase jó matematikusok, s
Horváth Jóska legborusabb pillanataiban se törődött vele, hogy a
családja mennyi adósságot csinált miatta. Ebben a tárgyban tehát csak
két öreg kisasszony adhatna valamelyes útbaigazítást: Horváth Jóskának a
nagynénjei, a kik a tulajdon birtokaikat is szépen megterhelték, hogy
unokaöcscsük Pesten minél több embert vághasson pofon.

Ez a két öreg kisasszony – Ida néninek és Lotti néninek hívta őket a
berczeli intelligenczia – két áldott jó lélek volt, a kik egyebet se
tettek, csak Jóskáért imádkoztak. Emberemlékezet óta mályvaszín
selyemruhában jártak a templomba, s a fogukhoz verték a garast, csakhogy
az öcscsük úri módon élhessen. De a berczeli tyúkok nem tojhattak
annyit, a mennyit Jóska havannákban el tudott füstölni.

Eszük ágában se volt, hogy emiatt Jóskát maguk közt megitéljék, ellenben
akármilyen jó teremtések voltak, egymással sokat veszekedtek. Mikor az
ujságok Jóskának egy-egy ujabb párbaj-ügyét jelentették, mind a ketten
vörösre sírták a szemüket, s aztán szemrehányásokkal halmozták el
egymást.

– Ennek is te vagy az oka! – szólt könyörtelenül az egyik.

– Én? – pattant föl a másik. – Ki szoktatta rá a sok mindenféle
istenkisértésre? Ki ültette lóra mikor hét esztendős volt?

– És ki fösvénykedik, ha pénzre van szüksége? – vágott vissza amaz. – El
van keseredve szegény. Keresi a halált!

– Te kényeztetted el. A te nevelésed!

– Talán még a betevő falatot is sajnálod tőle?

Erre a gondolatra mind a ketten zokogni kezdtek.

Mikor aztán megjött a hír, hogy Jóska összevagdalta az ellenfelét,
diadalmasan nézték le egymást.

– Ugy-e megmondtam, hogy nem lesz semmi baja?

– Én nem pityeregtem, te pityeregtél!

Titokban mind a kettő büszke volt rá, hogy az ő öcscsük az a hírhedt
fiatalember, a ki mindenkit pofonvág.

Jóska volt a szerelmük, bálványuk és egyetlen gondolatok. Ez a szerelem
még Jóskánál is régibb keletü volt. Horváth Ferdi, mikor egy szép nap
eszébe jutott, hogy Isten neki, mégis csak elveszi a kis Majoros Linkát,
már vagy nyolcz esztendeig járt a házukhoz; faluhelyen nyolcz év nagy
idő, s nincs benne semmi csodálatos, hogy mire Horváth Ferdi szint
vallott, mind a három Majoros kisasszony beleszeretett. Bizony nagy
szomorúság volt az; s titokban mind a ketten telesírták a párnáikat.
Meglehet, egymást megfojtották volna, de a kis Linkára nem tudtak
haragudni.

Jóska igen korán kezdte meg a rosszaságot, s a szép kis Linka az
életével fizette meg azt az örömet, hogy a daliás Horváth Ferdit
meghódította. Az özvegy, alig hogy végig itta a gyászévet, uj asszonyt
hozott a házhoz; s ez kitünő alkalom volt rá, hogy a Majoros-lányok
Jóskát végképp elkaparítsák.

Erre az uj otthonra Jóskának nagy szüksége volt, mert apja, a ki
különben is jobban értett a parasztok, mint a gyerekek neveléséhez, egy
makranczos lóval vívott párbajában kitörte a nyakát, s a kis ficzkó
teljesen árván maradt. A Majoros kisasszonyok nem voltak éppen kiváló
pedagógusok, de ha a dajkát nem is, egyesűlt erővel pótolni tudták a
szülői gondviselést. S azt a félig anyai érzést, a melyet valaha a kis
Linka iránt éreztek, átruházták Jóskára, megpótolva dédelgető
szeretetüket egy elfojtott ábránd eddig ki nem törhető, minden
gyöngédségével.

II.

Jóska alaposan kiaknázta ezt a vak szeretetet. Fáradhatatlanul
szipolyozta »öreg«-eit, ha lehetett: egyszerüen nyájas mosolygással, ha
másként nem ment: égbekiáltó mesék segítségével. Mind a két öreg
kisasszonynak egész gyüjteménye volt azokból a levelekből, melyek jogi
könyvek czímén száz forintokat könyörögtek s igértek fűt-fát, megtérést,
szigorlatot, ügyvédi, bíborosi vizsgálatot, mit tudom én mit. Néha, ha a
csalafintaság igen átlátszó, s a pénzügyi művelet fölötte nehéz volt,
hol az egyik, hol a másik öreg kérette magát, s talán makacskodott is
egy kicsit, de végül Jóska mégis csak megkapta a pénzt. A Lotti néni
toalettpénzecskéje rendesen Jóskához vándorolt; titokban így tett Ida
néni is azzal, a mit magának félrezsugorgatott. Meglopták a közös
vagyont s meglopták egymást, csakhogy Jóskának küldhessenek.

Egy álmatlan délután – a báli szezon már végefelé járt s a Jóska
talpában vagy három átvirrasztott éjszaka égett – történetünk hősét, a
ki különben örökkön derűs arczczal járt-kelt a világban, kivételképpen
komor gondolatok kisértgették. A feje fájt, a pénzét elkártyázta;
elhatározta, hogy belép a komoly és tekintélyes emberek sorába. El fogja
szöktetni Joannovics Terkát, a milliomos bánáti kisasszonyt, családot
alapít, hivatalt vállal s búcsút mond a víg legényéletnek.

A terv regényes volt, de nem képtelen. Terka, a kinek már a megyebál óta
erősen udvarolt, határozottan belégabalyodott egy kicsit. A Jóska arcza
akkortájt olyan tarka volt a frissen kapott, félig behegedt és régi
párbajsebektől, s úgy össze-vissza volt varrva, mint egy hímzett
asztalterítő; ennek a látványnak Terka nem tudott ellenállni.

Szóval értették egymást. Arról azonban, hogy megkérhesse, szó se
lehetett. Az öreg Joannovics különködő, sőt félbolond ember volt, de
olyan bolond ember, a ki önként, kényszerítő okok nélkül Jóskához adja a
leányát, a mi éghajlatunk alatt egyelőre nem találkozott.

Maradt tehát: a szökés párosan. S Terkában volt vér ehhez az
operetlizéshez. A dolog nem lehetetlen. De Jóska úgy számította, hogy a
jó hajlandóságon kívül még vagy ezer pengő kellene hozzá. Honnan az ezer
forint, illetőleg: hogyan?

Éppen két napja, hogy háromszáz forintot kapott hazulról, s éppen
tizenegyedikszer szegte meg azt a szent fogadást, hogy a szigorlatot le
fogja tenni. Aztán meg ezer forint nagy pénz volt az öreg
kisasszonyoknak.

Jóska, a szigorlaton kívül, nem ismert lehetetlenséget. Mért ne lehetne
a Szent György-napi árendára előre fölvenni nyolczszáz-ezer forintot?
Csak ügyesen kell hozzáfogni a dologhoz, s ki kell békíteni az öregeket.

S hirtelen egy vakító ötlet czikázott át a fején.

Ida néninek holnapután van a születése napja. Egy bonbon nem sok, de
Jóska soha még csak egy bonbonnal se adta jelét nénjeivel szemben
némelyes figyelmességnek, hogy ne mondjuk, hálának. Valami csinos,
ötletes ajándék nagy hatást tenne és sokat lendíthetne a szöktetés
ügyén. Egy okos születésnapi meglepetés uzsora-kamatokat hozna.

Jóska kiugrott az ágyából, s egy félóra multán fejfájás nélkül, fütyölve
ment el hazulról.

III.

A kereskedő legszebb porczellánját rakta a gavallér elé.

– Négyszáz forint… kétszáz… százhetven…

Jóska az orrát fintorgatta.

– Valami egyszerü dolgot szeretnék, de olyat, hogy azért csinos legyen.

– Ezt itt kivételes áron adhatnám. Herendi porczellán, de egy kis törése
van, s így mélyen leszállított áron…

A »törés« szó nagyon megtetszett Jóskának.

– Mondja, kérem, nincs véletlenül a raktárban valami, mondjuk: egy váza,
mely még töredezettebb mondjuk: egészen össze van törve, de olyan, a
mely értékes darab volt?

– Dehogy nincs! Tessék, itt is van egy. Egészen összetört, de nem
hiányzik belőle egy darab sem.

– S mennyiért kaphatnám meg ezt az eltört vázát?

– Kérem, az egész semmiség. Ha tetszik, elküldetem.

– Nagyon köszönöm. De igazán nem hiányzik belőle semmi?

– Egy darabocska sem.

Jóska még egyszer megköszönte a kereskedő szívességét, s nyugodt
lélekkel távozott a boltból. Mikor haza ment, az eltört váza már a
lakásán volt, egy uj ládában gondosan elcsomagolva. A ládán rajta volt a
rendes jelzés: »törékeny«. Jóska mosolygott.

Másnap reggel a ládával leutazott Berczelre.

IV.

A paraszt-kocsi nagyokat döczczent a rossz úton.

– Ha épen hoztam volna el – szólt Jóska magában – most bizonyosan
összetörne. Hát nem okosabb törött vázát venni?

Aztán megpillantván a szülői házat, oda szólt a kocsisnak:

– Ide figyelj, Pista. Mikor én leszállok a kocsiról, te is leszállsz, s
behozod ezt a ládát utánam a szobába. Másnak oda ne add, érted?! Mikor
már benn vagyunk a szobában, leejted a ládát a földre, én összeszidlak
és pofon váglak. Megértetted?

– Igenis. Beviszem a ládát a tekintetes úr után, s a szobában leejtem a
földre, mintha nem készakarva tenném.

– Jól van. Nesze öt forint.

Megérkeztek. Pista hűségesen végrehajtotta a parancsot, s pontosan
megkapta a pofont. Ida néni és Lotti néni, megértvén Jóska haragjának
okát, nem tudtak hova lenni a sajnálkozástól.

– Istenem, Istenem, milyen kár!

– Tessék – dühöngött Jóska – egy kis emlékkel akarom meglepni Ida nénit
a születésnapjára, és ez a szamár a földhöz teremti a szászországi
porczellánt! Bizonyosan össze-vissza tört az egész! Nem megmondtam,
gazember, hogy vigyázz rá, mint az életedre! Takarodjál a szemem elől!

– Hátha mégse tört el? – reménykedett Ida néni. – Nem hallatszott a
törése, csak a zuhanása. Ha jól be volt pakolva, talán nem is tört el.

– Dehogy nem tört el, dehogy nem tört el! – szomorkodott a nem ok nélkül
reménytelen Jóska, vígasztalanul feszegetve a ládát. – Persze, hogy
eltört, tessék…

De egyszerre a szó elhalt az ajkán, s a rettegett párbajhős, a ki, mint
gróf Rikárd, nem félt az ördögtől se, elhalványodott.

A váza – jól sejtette – csakugyan el volt törve, de minden cserepe külön
volt bepakolva, gondosan finom, fehér papirosba.

V.

Lotti néni azonban igen mulatott a történeten.

– Micsoda esze van a kópénak! – örvendezett magában. – De micsoda esze
van!

S másnap Ida néni is kibékült az esettel. Jóska olyan őszinte bűnbánást
mutatott, hogy nem lehetett sokáig haragudni rá; s hátha csakugyan a
kereskedő tévedt, mikor eltört vázát küldött az ép helyett!…

A Szent György-napi árendára csakugyan fölvették az ezer forintot, s
Jóska csakugyan megszöktette a Terkát. Azóta igen szolid és komoly
férfiú. Szolgabíró Rácz-Árokszálláson, s minta-házaséletet él. Még ma se
értesült róla, hogy a botbüntetést már régen eltörülték, s e miatt a
ráczok körében nem nagyon népszerü, de az is igaz, hogy a mióta ő a
szolgabíró, Rácz-Árokszálláson a kormánypárti jelöltet mindig ezer
szótöbbséggel választják meg.

AZ UTOLSÓ HÚSEVŐ.

A 2780-adik esztendő egyik szép, májusi reggelén Montmorency herczegné
igy szólt Beaurepaire herczegnéhez:

– Milyen halavány ma, kedvesem! Csak nincsen valami baja?!…

– Hja, százhatvan év nem tréfa! – felelt Beaurepaire herczegné.

Noha már 2780-at írtak akkor: a Montmorency és Beaurepaire nevek, melyek
először a tizenkettedik században bukkantak ki az ismeretlenség ködéből,
jobban virágzottak, mint valaha.

– Édes istenem, ön könnyen hordja százhatvan évét – szólt Montmorency
herczegné. – Mit szóljak én, a ki alig multam százötven, s mégis mindig
beteges vagyok?!

Montmorency herczegnének fekete arczbőre volt, mely úgy fénylett, mint a
legszebb amerikai czipőfénymáz; Beaurepaire herczegnét ellenben csak
rézbőrünek lehetett mondani. Montmorency herczegné ugyanis
Beaurepaire-leány volt, s a Beaurepaire-ek, az utolsó századok folyamán,
olyan sűrűn kényszerűltek gazdag néger lányokkal kötni házasságot, hogy
utóvégre már csak fekete ivadékoknak adtak életet. A Montmorencyak
kedvezőbb anyagi helyzetnek örvendvén, megmaradhattak a mellett, hogy
csakis egymás között házasodjanak; bőrük azonban, megfoghatatlan módon,
lassankint mégis rézszinüvé sötétedett, s Beaurepaire herczegné, a ki
Montmorency-lánynak született, a képzelhető legtökéletesebb
indián-szépség volt, az a szépség, a kiről hajdan Vadölő álmodhatott.

– Hiába – felelt Beaurepaire herczegné – nehéz hozzá szokni, hogy ilyen
hamar meg kell öregednünk! Az ember egyet-kettőt fordul, s oda az élet.
No, de egy kis köhögés miatt még nem kell kényeskedni! Önnek mindig nagy
hajlama volt a hipokondriára.

– Persze, ön nem tudja, mi a betegség.

– Való, édesem, hogy egész életemben sohase voltam beteg. Egyetlen
egyszer. Az elektrom-betegségen persze nekem is keresztül kellett esnem.
De utána egészségesebb voltam, mint valaha.

– Mennyire irigylem önt! Nekem sokat kellett kiállanom. Legelső
ifjúságomban, ötven-hatvan éves koromig, minden tiz évben megkaptam a
tüdővészt, később pedig a rákkal vesződtem sokat. De nem is szólva
ezekről a jelentéktelen, de kellemetlen bajokról nem képzeli mennyit
szenvedtem a telefon-betegségtől és az elektromosságtól! Ma is olyan
elektromos vagyok, hogy az rémítő!

– Ilyen napokon, kedvesem, nem kellene fogadnia. A társaság ingerelni
fogja önt…

– Ó, csupa régi jó barát!…

– Nézze, édesem, fogadja meg a tanácsomat. Feküdjék le és ne bocsásson
be senkit. Én is magára hagyom önt; mindjárt intézkedem, hogy készítsék
elő a léghajómat.

– Ó, a világért sem eresztem el önt!… És miért ne fogadnám el a
vendégeimet? Engem a magánosság elektrizál, nem a társaság. Szó sincs
róla, kedvesem, önnek maradnia kell; nagyon érdekes vendéget várok, a
kivel meg kell ismerkednie.

– Ki az?

– Rochebaron admirál Kanadából. A különös öreg úr, a kinek bizonyára
hallotta már hirét.

– Rochebaron? Mintha a történelemből ismerném ezt a nevet.

– Igen, Rochebaron részt vett az utolsó csatában, a százhetven évvel
ezelőtt New-York mellett vívott nagy tengeri ütközetben, sőt ez
alkalommal annyira kitüntette magát, hogy hősiességéért a new-yorki gróf
czímet kapta a washingtoni uradalommal. Többet mondok, ez a marczona
ember húst evett!

– Rettenetes! – szörnyüködött Beaurepaire herczegné. – Hogyan? Miféle
körülmények között?

– Azt majd el fogja mondani ő maga; én már nem emlékszem tisztán a
részletekre. Egész regény ez, borzalmas, hátborsóztató regény, de nem
tudnám elmondani, mert mintegy hetven éve, hogy elbeszélte, s az utóbbi
években oly könnyen felejtek!…

Uj vendégek érkeztek, s a szerecsen szolgák frissítőt hordtak körül:
folyékonynyá változtatott gyémántot, mely rossz volt, de drága.
Beaurepaire herczegné kissé mélának látszott.

A kanadai hősre gondolt, a másvilágból való emberre, a ki még vérben
gázolt, mint Hannibal, Attila, vagy Dzsingisz kán. Beaurepaire herczegné
már nem volt fiatal, de gondolkozását és érző kedélyét a hervadás kora
nem változtatta meg. Osztozott századának felfogásában, s iszonyodott
minden embertelenségtől, de a történelmi mult, a hőstettek és vérontás
gondolata jobb meggyőződése ellenére is édes izgatottságba ejtette. Az
erőszakot szörnyünek, de egyszersmind nagyszerünek találta; minél
korosabb lett, annál szörnyübbnek és annál nagyobbszerünek.

Végre megjött a vén hadfi, tanuja nagy időknek. Kétszáz évét könnyedén
hordozta, s a hogy belépett, régies divatú udvariaskodással összeverte
bokáját.

– Már azt hittük, hogy nem jön! – szólt a háziasszony szemrehányóan, de
hálásan mosolyogva.

– Kis hijja, hogy nem jöhettem – felelt az öreg hős. – Pár napig beteg
voltam.

– Ah, istenem, vigyázzon magára! – szólt ijedten Montmorency herczegné.
– Önnek már nem szabad könnyelmüsködnie; végre is nem gyerek többé…

– Ah, csekélység! – felelt Rochebaron admirális. – Egy kis pestises
tüdőgyuladáson mentem át; be kellett oltatnom magam, ennyi az egész. A
bosszantó a dologban az, hogy a pestises patkányok párját
tegnap-tegnapelőtt három-négyezer dollárért adták az egészségügyi
piaczon, s így a kúra kissé sokba került.

– És a rokonszenves állatkák? – kérdezte Montmorency herczegné
aggodalmasan – a kik visszaadták az ön egészségét…

– Ők elhunytak – szólt az admirál ünnepiesen.

A vendégek egy pillanatra elkomorodtak, de az erőslelkü vén tengeri
farkas csakhamar vidámabb tárgyra terelte át a beszélgetést.

– Ön nagy borzalmakat élt át, admirál – szólt Beaurepaire herczegné,
mikor az öreg hőst bemutatták neki – idegeit megkeményítették a
tapasztalatok. Részt vett a föld utolsó csatájában, mily rémes lehetett
az!

– Nem olyan rettenetes, mint a herczegné gondolja – felelt Rochebaron. –
A nemzetközi jog akkor már elérte tökéletes kifejlődését, és szabályait
mind a két bajvivó fél a legteljesebb tiszteletben tartotta. De hisz ez
nem is lehetett másképpen. Emlékezzék vissza a herczegné, hogy már a
huszonkettedik században fölfedezték a piff-paffit-et, a mely robbantó
szerből egy hordónyi egész földünket felröpítheti a Sziriuszba. Ez már a
huszonkettedik században lehetetlenné tette az ősi értelemben vett
háborút. A népeknek ettől fogva, minthogy a legcsekélyebb erőszakosság
végső megsemmisülést vonhatott maga után, anyagi erőkkel nem, csak
értelmi erőkkel lehetett küzdeniök. De a huszonharmadik századtól fogva
senki se gondolt többé erőszakosságra. Az elektromos pisztoly
fölfedezése óriás hatalmat adott az egyes ember kezébe. Gondolja meg,
herczegné, hogy ezzel a szerszámmal, melyből egyes példányok ma is
láthatók a nagyobb múzeumokban, egy gyermek ezer meg ezer életet
olthatott ki látatlanul, úgy, hogy a zsebébe nyúlt és megnyomott egy
gombot. Szerencsére ez igen ritkán történt meg; a világ-rettegés, melyet
a piff-paffit felfedezése idézett elő, akkorára már czivilizálta mind az
öt földrészt. Az a tudat, hogy bármely felebarátunk szeszélye nyom
nélkül eltörölhet a föld szinéről, s hogy százunk, sőt egész seregek
életét kiolthatja egy ismeretlen, a ki örökkön inkognitó fog maradni,
mindenkit alázatossá tett; s az emberi lélek megszelidülése, mely
először Tolsztoj századában kezdett mutatkozni – a
tizenkilenczedikben-e, vagy a huszadikban, már nem emlékszem –
olyannyira előre haladt, hogy gyökeresen megváltoztatta az egész
világot. Minél inkább tökéletesedtek a gyilkoló eszközök, annál inkább
lohadt a kedv ezekkel a rettentő szerszámokkal élni. Szóval a new-yorki
nagy tengeri ütközet idején a nemzetközi jog pontosan szabályozta a
háboru formáit, és kinek jutott volna eszébe ezeket a szabályokat
megsérteni?! Így történt, herczegné, hogy a new-yorki háboru inkább csak
automobilok és hajók versenye volt, a melyben a barbár idők vérontásaira
mindössze annyi emlékeztetett, hogy néhány matróz megboxolta egymást.

– Bocsánat, admirál, de nekem úgy tetszik, mintha a történelemben úgy
tanultam volna, hogy a new-yorki csatavesztés rettenetes volt…

– Valóban, herczegné, iszonyu vereség volt ez Európára nézve, mert
Amerika hat billiárd dollár hadi kárpótlást fizettetett magának, a mi a
világ gazdasági életét kegyetlenül megváltoztatta. A háboru után
Amerikában a csizmadia-inasok is vastag szivarokat szívtak, Európában
ellenben egy káposztafej ára harmincz dollárra emelkedett, s szenet
csakis a leggazdagabb emberek vásárolhattak mesés összegekért.

– De ön mégis valami véres hőstettért kapta az admiráli rangot?

– Hőstettem az volt, hogy sikerült megvásárolnom egy európait, a ki
fontos pozicziót védett. Ezért a sorhajótiszti rangot kaptam, s az
amerikai császár New-York grófjává nevezett ki. Az admiráli rangot csak
később, a kályhakereskedés terén kifejtett munkásságommal sikerült
kiérdemelnem.

– Ön eltitkolja előttem a legérdekesebb kalandjait. Pedig háziasszonyunk
elárulta, mily viszontagságokban volt része ama háboru idején.
Tagadja-e, admirál, – suttogta Beaurepaire herczegné, az érdeklődéstől
izgatottan – tagadja-e, hogy ön… hogy ön még húst evett?…

Az admirál elkomorodott.

– Igen, egyszer!… De ön kegyetlen, herczegné, hogy erre emlékeztet, ha
erre gondolok, ma is összeszorul a gyomrom, majd kitágul, szédülök és
verejték ül ki az arczomra. Nézze! – szólt elsáppadva, s
batisztkendőjével homlokát törölgette.

– Ah, mondja el, mondja el mégis!… – lihegte a herczegné. A hangja
elrekedt, s szemében vad tűz lángolt.

– Nem mesélhetem el – felelte az admirál. – Az ön idegei nem birnák ki
ezt a történetet. Gyermekkoromban olvastam egy legendát, mely jellemzi a
barbár időket: a Chancellor hajótöröttjeiről, a kik éhségükben megették
egyik társukat… Csak ez a legenda vetekedik az én történetemmel.

– El kell mondania. Nem tudnék aludni, ha nem mondaná el, nagyon is
fölizgatta a képzeletemet. Szóljon!… Sugja, ha nem akarja hangosan
mondani: milyen állat volt?

– Vaddisznó! – suttogta az admirál. – Vaddisznó!… Hiszen ha csirke lett
volna, nem tudtam volna túlélni ezt a szörnyüséget!

Hangja elfúlt s pilláin könnycsepp rezgett.

– Folytassa, folytassa!… – vallatta a herczegné, a kit lázassá tett az
izgatottság.

– Becsületes párbajban öltem meg őt – rebegte az admirál, szinpadiasan
tompa, majdnem ünnepi hangon. – Megtámadott, védtem magamat, az
életemről volt szó. S a kést oly szerencsétlenül forgattam…

Elhallgatott.

– Szegény vadkan! – sóhajtott a herczegné.

– A legszörnyübb az – nyögte az admirál – hogy nő volt, meg kell
vallanom: nő. Mikor ezt megtudtam, öngyilkosságot akartam elkövetni, de
annyira irtóztam már a kiontott vértől, hogy életben maradtam…

– S a rémtett? A rémtett? – faggatta a herczegné a verejtékező admirált,
s ráhajolt, mintha így könnyebben kivehetné titkát. – Hogy jutott
eszébe?… Mi kényszerítette rá?…

– Nagy pompával akartam elégettetni – hörögte az admirál – hogy
kiengeszteljem az Örök Természetet. Hamvait át akartam adni az erdőnek,
hogy majdan alkotó részeivé váljanak, cserjének, fának, bokornak. De
embereim, a lelketlen barmok – másfél századdal ezelőtt még voltak
ilyenek – ellopták s megsütötték. A büntett napján engem valami mesével
tettek lóvá. Kevéssel azután léghajóm gépe éppen abban a pillanatban
romlott el, midőn egy kopár sziget felett lebegtünk. Majdnem
lezuhantunk, s két napi eleséggel nyolcz napig kellett várnunk a legelső
hajóra. A többit elképzelheti. Az éhezés harmadik napján embereim
holmijából előkerült áldozatom sülve és hidegen… Megborzadtam. De hiába
tekintgettem az égre: sehol se bukkant fel a látóhatáron a mentő
léghajó, és hiába néztem a vizet, a várt gőzös csak nem akart
megérkezni. Higyje el, sokáig küzdöttem magammal… De gondolja el: az
éhség!… A hatodik napon én is ettem a vaddisznóból!

– Jó volt legalább? – érdeklődött lázasan a herczegné.

– Fájdalom, kitünő. Legalább akkor. De később! Ó, mily gyakran megjelent
álmomban! S szeliden röfögött: »Mit tettél velem?!«

– Rettenetes! – rebegte a herczegné s aléltan hanyatlott hátra, mint
kéjjel s kinnal teli izgatottság után.

– Most már – végezte komoran az admirál – elcsitult lelkifurdalásom; az
ember, ha korosabbá válik, mindenbe belenyugszik. De ma is bánt,
fölizgat, s megaláz, ha ifjukoromnak erre a ballépésére gondolok. Ön ezt
nem képzelheti.

– Sajnos – szólt a herczegné, szemét törölgetve – én is oltottam ki
életet. Egy kis szunyog, egy egyszerü, árva kis szunyog volt az, a ki
miatt ebbe a bünbe kellett esnem. Rárepült az arczomra, kérő szóval
beszéltem hozzá, rimánkodtam neki: »Kis szunyog, szép szunyog, szállj
tova, szállj szaporán!« – de a kis bohó nem hallgatott rám, s én egy
önkénytelen, hirtelen mozdulattal, véletlenül úgy találtam hozzáérni,
hogy szegényke odalett, oda!…

Ebben a pillanatban kivülről panaszos lárma hallatszott a kastélyba. Az
admirál, a ki a herczegné karosszéke mellett, az erkély közelében
állott, kitekintett.

Búcsúsok hosszú sora bontakozott ki a látóhatár ködéből. A kigyóvonalban
mozgó embersor eleje, egy lengő-lobogó zöld zászlóval az élén,
körüljárta a Montmorency-kastélyt, és siránkozva üvöltözött:

– Munkát! Kenyeret! Főzeléket! Füvet!

Némelyek már csak nyögni tudtak. Egyik-másik fiatalabb ember követ vett
fel az útról, hogy beverje vele a kastély ablakait. De az eldobott kő,
melyet erőtlen kar röpített világgá, fáradtan hanyatlott le a félúton.
Lehettek vagy tizezren.

– A munkátlanok! – magyarázta az admirál Beaurepaire herczegnének.

– Azok – kérdezte a herczegné – kiknek gyámolítására nemrég
thé-dansant-t rendeztünk? Ez az uj szekta felette követelő, s kissé
háládatlan.

– Nem uj szekta ez – szólt az admirál. – Munkát követelő szegények
voltak s lesznek minden időben. Már Tolsztoj korában is voltak ilyenek.

– Ugyan?! – csodálkozott a herczegné. – Szóval semmi sem uj a nap alatt,
mint Büchmann, a nagy görög bölcs mondja. De mondja, admirál, nem tudná
megmagyarázni nekem, hogy mit akarnak ezek az emberek? Hogy mi az, a mit
például én tőlem követelnek? Mit remélnek? S ezzel a lármával mit
kivánnak elérni?

– Főzeléket akarnak – felelt az admirál. – De sajnos, sokkal többen
vannak, mint a mennyi az összes főzelék. Nem is beszélve arról, hogy
parajt senki sem akar elfogadni, s mindegyik azt óhajtja, hogy a másik
egyék parajt.

– Eszerint, ha mindannyian akarjuk is, lehetetlen, hogy kivánságuk
teljesedjék?

– Szomorú, de úgy van.

– Akkor hát mért rendezik ezt a búcsújárást?

– Életjelt akarnak adni. Tudatni akarják velünk, hogy élnek és éheznek.

– Hm – szólt a herczegné, csakhogy éppen valami axiomát mondjon. – S mit
gondol, admirál, ha megkérném házigazdánkat, hogy adja ki nekik a
kastélyban található összes élelmiszert?

– Ez éppen elég volna négyszáz embernek, s a többi kilenczezerhatszáz
igen haragudnék.

– Ej, ej, de hisz ez borzasztó!

– Hja, – bölcselkedett az admirál, – nagy és súlyos kérdés ez. Nagy és
súlyos kérdés, a melynek a megoldását csak a jövő századtól várhatjuk. A
jövő század azonban bizonnyal meg fogja oldani ezt a kérdést.

VILÁGOS ÉJSZAKA.

Este, hét óra tájban, egyszerre csak befeketedett a világ; a hegyek
elkezdtek morogni, s a csendőrház körül a nyirfalevelek ijedten zizegtek
össze. A plébános épp akkor mondott ki egy merész pagát ultimót; mire a
pagátot elfogták, úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna.

Szó se lehetett róla, hogy hazamehessenek. A csendőrhadnagy az egyetlen
fedeles kocsiját beküldte a városba egy beteg legényével; csak a bricska
volt otthon. Meg kellett várni, hogy vagy kitisztul az idő, vagy a
kocsis meggondolja magát és hazaérkezik.

Az öreg adópénztáros nem állhatta meg, hogy meg ne eresszen néhány
kiméletes káromkodást. Megint mindennek a főtisztelendő úr az oka. Az,
hogy az ember szombat délután átrándul Gombáról Vérvölgyre, az erdőszéli
csendőrházba tarokkozni, az egész rendén van. De az ember befogat és nem
tesz egészségi sétákat. Különösen, ha az embernek hintója van.

A pap csupa lelkifurdalás volt. A holnapi prédikáczió is aggasztotta egy
kicsit; de ha a gondviselés úgy rendelte, hogy folytassuk, a mit
elkezdettünk: hát az ember tovább tarokkozik.

Abban maradtak, hogy a vacsora után megint ütni fogják. A csendőrtiszt
olyan lármásan jubilált, mint a hogy mások trombitálnak, s a kis
háziasszony maga volt a neki gömbölyödött szeretetreméltóság.

Minden a legpompásabban ment egész a pecsenyéig. Hanem alig
koczintgattak egyet vagy kettőt, az asszonyka hirtelen elfehéredett és
oda nézett, a hol nem volt semmi, a szemközt lévő meztelen falra. A pap
rápislantott az adópénztárosra; az világi ember, tehát jobban fog
tájékozódni, hogy hányadán vannak. Az adópénztáros meg a férjet leste.
Végre is, neki jobban kell tudnia a maga dolgát, mint más, idegen
embernek. A csendőrtiszt, a férjek ősi szokása szerint, roppant
ostobának érezte magát, s úgy látszott, maguk a legilletékesebb körök
sincsenek tisztában vele: vajjon ütött-e az óra? A legilletékesebb körök
csak nagy zavarban voltak.

A hivatalos nyilatkozat az volt, hogy: »Semmi, semmi« – s a társalgás,
valamivel halkabb hangon, tovább folyt a felől, hogy miért is veszett el
hát a szóló volát? De nem sokáig tartott a vita. A bíborba játszó pír
megint csak lefoszlott az asszonyka finom kis arczáról, s valami
opálszerüség kezdett derengeni rajta. Megfogta az asztalt mind a két
kezével s nem mert felnézni a tányérjáról. A férjének utóljára is fel
kellett pakolnia és szép lassan bevinnie a másik szobába.

A két öreg felczihelődött az asztaltól. A pap minden áron meg akart
szemlélni egy nem éppen ismeretlen olajnyomatot, mely a vadász temetését
ábrázolta. Kerülte a másik tekintetét; tudta, hogy az is arra gondol, a
mire ő. Arra tudniillik, hogy az ifjú párt ezelőtt éppen négy hónappal
adta össze a gombai templomban. A kis csendőr ugyancsak siet ebbe a szép
világba.

Mialatt a félbenmaradt, ökölnyi parasztszolgáló keresztül-kasul
futkosott a szobán, nem váltottak egy szót sem, csak krákogtak és nagy
készülődéseknek adták át magukat. Az adópénztáros kétségbeesetten
tekintgetett a feketeségbe; a pap pedig azon tanakodott, hogy mivel egy
csendőrlegénynek úgy is be kell lovagolnia Vérvölgyre a tudós
asszonyért, egyre fog menni, ha a sétalovaglás helyett befog a
bricskába. Egy kicsit megáznak, de Vérvölgyön majd csak szereznek
kocsit.

A férj, a ki ebben a pillanatban férjebb volt, mint valaha, a bűntudat
zavarodott mosolygásával tért vissza.

– Elszámitottuk magunkat – mentegette magát s mindazokat, a kik valaha
születni bátorkodtak vagy ezentúl fognak hasonlóképpen bátorkodni. – A
multkor már azt hittük, hogy meglesz, s aztán megint bele tévedtünk a
számitásba.

Az öregek hozzáláttak a búcsúzkodáshoz s jelentették, hogy mennek.

– Hova a mennykőbe? Ebben az időben?

Már az igaz, hogy odakünn csinos idő volt. A hegy bömbölt s az erdő
rémitőn sivítozott. Az eső omlott, s a villámlás szemkápráztató
tüzijátéka, meg az egymással feleselő dörgés és ezer csattogás
teljességgel nem csábította az öreg kalandorokat. Mindamellett a pap
előhozakodott vele, hogy miképpen terveli a hazamenetelt.

A csendőrtiszt kiábrándította őket. A legény azóta már útban van, a
bricska felfordulna az úton, az istállóban pedig különben is nagy a baj;
szóval nincs más hátra, mint belenyugodni a sorsba. Az öreg tisztviselő
hajlandó volt meggyőzetni magát, csak azt ajánlotta fel nagy szerényen,
hogy majd kivonulnak a legények szobájába.

– Ugyan ne bolondozzanak. Csak nem akarnak pricscsen hálni?!

Adott nekik egy pakli magyar kártyát, szerencsés tartlizást kivánt,
megparancsolta a kis szolgálónak, hogy vesse meg a két tábori ágyat, s
azzal ott hagyta őket. El voltak csapva.

És ettől fogva senki se törődött velök.

Szót fogadtak s leültek játszani. De kissé szórakozottan irogatták fel a
terczeiket. A pap kétszer is elfelejtette kimondani a négy felsőjét, a
pénztáros pedig sohase vette észre, ha megnyerte a partit. Sokáig
kevertek s nagyokat hallgattak. Egyszer végre, osztás közben, a vén
fináncz nem nyomhatta el ezt a – nyilván hosszasabb tünődésből fakadó –
rövid elmélkedést:

– Hm, hm. Hogy rohan az idő!

Az ám, mintha csak tegnap lett volna, mikor a kis lány először jelent
meg a plébánia udvarán, mint egy valóságos, tisztességes unokahúgnak
árván, apátlanul maradt, kedvesen csacsogó kis csemetéje. Az öreg
fináncz ma is látta, hogy ődöngött mindig az édes anyja szoknyája után,
s hogy dédelgette a szegény kis portékát tüdővészes anyja, az a
fehérarczú, jóságos teremtés, a kit az egész falu imádott. Tisztán
emlékezett a napra, mikor a szegény asszonyt kiterítették, s mintha
azután ez a kis jószág egyszerre, egy éjszaka nőtt volna fel.

Igen, úgyszólván tegnap volt, hogy gyermeklánynak látta, s úgy
emlékezett rá, mint egy kis szentképre. Mert hisz valósággal olyan volt,
mint a legendák csodálatos szűzei, a kiknek a vadállatok megcsókolgatják
a ruhája szegélyét, a kiknek a kezéből a szarvas kinyalja a sót, s a
kiket, ha a farkas meglát, pironkodva somfordál el s azt mondja magában:

– Ó, mily szégyen, hogy farkas vagyok!

Mintha minden ártatlanság a világon ott lakott volna az ő két szép
bámuló szemében.

Ekközben pedig valami különös hang hallatszott be a szomszéd szobából.
Mintha sok, sok párna mögül jött volna ez a hang.

Úgy tettek, mintha nem hallották volna. A pénztáros éppen vesztett, s
egy »hajhaj«-jal könnyített a lelkén. Befelé aztán így pótolta ki a
sóhajtását:

– Hajh, az ártatlanság sorsa az, hogy áldozatul essék az első
csendőrtisztnek. Az öregeké pedig, hogy meghajoljanak a tények hatalma
előtt.

Bizony a pap bácsi duzzogott egy kicsit, mint a hogy más is duzzogott
volna az ő helyében. De egy igazi tarokkjátékos mindig megbocsát.

– Hallgasson csak!…

Nem, nem kocsizörgés volt, tévedtek.

Unták már a tartlit rettenetesképpen, de azért nem mertek lefeküdni. A
titokzatos esemény, mely a szomszédban készülődött, nagyon
nyugtalanította őket. Még soha se voltak ilyen közel a nagy
misztériumhoz.

Végre, nagysokára, csakugyan kocsi állott meg a ház előtt. A két vén
rabmadár úgy loholt az ablakhoz, a mint csak öreg csontjaiktól kitelt.
De hiábavaló volt ez az utolsó remény is.

A tudós asszonyt hozták meg Vérvölgyről. Csakhogy a legény, a ki
előkerítette, Vérvölgyön nem kapott fuvarost, s magát a nevezetes
személyt amúgy kegyelemképpen szedték fel egy ekhós szekérre, mely a
városba döczögött. Nem mehetett az Gombára egy véka pénzért se.

Mialatt ők az ablaknál a kocsissal tanakodtak, a tudós asszony benyitott
a szobába. Jóképű, fiatal személy volt, a ki nagy kendője alatt valami
kis motyót szorongatott. Egész csinosnak tetszett a piros főkötőben.

Egy kicsit elcsodálkozott, hogy társaságot talál a szobában, de nem igen
ért rá eltünődni a szokatlan jelenségen. Sietős volt a dolga.

Átadta motyóját a szolgálónak, s ekkor kiderült, hogy a motyó
tulajdonképpen egy parányi leányszemély, a ki éppen olyan jóképű s éppen
olyan piros fejkötős gömbölyűség volt, mint tudós mamája.

Úgy járt, szegény, a szülő asszonyokhoz, a kis porontyával; nem
hagyhatta otthon.

Sári vigyorogva vette el a gyereket, a tudós asszony eltűnt, s az
elszomorodott rabmadarak visszaültek a kártyaasztalukhoz.

– Ilyenkor – szólt a pap – egy kicsit alkalmatlan lehet a kis jószág
szegény fejének.

– Az ám – felelt a vén fináncz az agglegények kárörömével. – Hja, a
szegény ember nem tud el lenni gyerek nélkül! Minél szegényebb, annál
több kell neki. Ön oszt, főtisztelendő úr.

Odabent csend volt egy idő óta. De egyszerre nagy járás-kelés támadt.

– Hé, Sári, Sári!

Sári ijedtében nem tudta, mit csináljon a gyerekkel. Az ágyra nem
merészelte tenni, de ki se szaladhatott vele. Hirtelen nagy bizalmat
érzett a lelkiatya iránt.

– Tessék tartani egy kicsit, főtisztelendő úr.

A pap tanácstalanul nézett az ölében gunnyasztó gyerekre. A pénztáros
elnevette magát s felsőbbséggel vette el a kis személyt a paptól.

– Eh, nem ért maga ahhoz, főtisztelendő úr.

– Hát maga talán ért?

– Hogyne. Nézze, mosolyog rám.

És kitört belőle az agglegények örök gyanakodása:

– Milyen kicsi és már is milyen jóakaratú!

A pap megpirongatta a léha tréfáért. Az öreg fináncz azt mondta rá,
hogy: »Lárifári!« – és hurczolni kezdte a kis leányt föl s alá a
szobában.

Mire Sári visszatért, a gyermek már aludt.

– Az ember nem hinné, hogy miféle tehetségek szunnyadnak önben – szólt a
pap.

– Higyje el, dajkának születtem – felelt az agglegény.

Sári kivitte pártfogoltját a konyhába; egyedül maradtak. Odabenn
rejtelmes némaság; majd megint az előbbi fojtott hangok. A pap már nem
tudott a kártyára figyelni.

Kis vártatva megjelent az ajtóban a csendőrtiszt.

– Magát még nem lökték ki?

– Nem sápitozni vagyok bent, hanem szolgálónak. Magad uram, ha szolgád
nincs.

Azután hozzá tette:

– Mért nem feküdtek le? Már eddig is alhattak volna egy pár órát.

Adta a vidámat, de egy kicsit sápadt volt.

Egy darabig járt ki s be, a titokzatos szobától a konyháig meg vissza,
majd eltűnt ujra végkép.

Abba hagyták a kártyát, egy darabig még beszélgettek, s az adópénztáros
egyszerre bóbiskolni kezdett a székében. A pap felhasználta a kedvező
alkalmat s elmondta az imádságát. Aztán átadta magát homályos, zavaros
gondolatoknak, melyek visszavitték az elmult dolgok apró kriptáiba, s
egy pár percz multán elszunnyadt ő is.

Mikor felriadt, a másik öreg már ébren volt és suttogva szólt:

– Hogy acsarkodik szegényke!

Sokáig nem szóltak egy szót se.

Mikor aztán nem fojthatták vissza többé a lélekzetüket, az első
gondolatuk az volt: hogy hiszen nem kellett doktorért küldeni, tehát
minden jól van! A vén fináncznak annyira megjött a bátorsága, hogy
megint elkezdett bölcselkedni:

– Milyen bolond az ember! S milyen vakon megy a fejével a falnak! Kérdem
önt, főtisztelendő úr, mire a szegény embernek a gyerek?! Nem elég neki
a nyomorúsága, még az aggodalom, a gond és a félelem is kell neki?!…
Szegény kis teremtés, vajjon minő sorsnak indulsz neki ebben az
órában?!…

A pap hallgatott, s nem mondta el, a mit a vallás felel ezekre a bolond
kérdésekre.

A másik öreg folytatta:

– Hát nem okosabb, ha az ember megvonja magától a lehető legtöbb örömet,
de egyszersmind megóvja magát a legnagyobb bajoktól?! Abból, a mit az
iskolában tanultam, egyetlenegy mondatot tudok. A görög grammatikánk
első mondatát, azt hogy: »Hé enkrateia en té pszühé szófrozünén tiktei«,
az önmegtartóztatás megelégedést szül a lélekben. Akkor, a mikor
tanultam, nevettem rajta; a lapdázás egy félórányi élvezetét többre
becsültem minden lelki megelégedésnél. Azóta rájöttem, hogy ez a mondás
a legnagyobb bölcseség a világon, s a legnagyobb kincs az, ha mindenről
le tudunk mondani, ha tökéletességre visszük az igénytelenségben. Lám,
egyszer én is szerettem volna családot alapítani, s fájt, hogy nem
tehettem. Pedig jó, hogy így történt, mert szegény ember maradtam, a
minek akkor az ellenkezőjét reméltem. S bizony nem tudom, hogy egy
nyomorgó családért, egy beteg gyermekért valamelyik rossz órában nem
nyúltam volna-e bele az állam kasszájába? Míg így nyugodt életem van s
meg vagyok elégedve. Hé enkrateia en té pszühé szófrozünén tiktei.

Elakadt a szava. Egy harsány hangot hallott, mely mintha azt kiáltotta
volna odabenn:

– Hé enkrateia – ostobaság, szófrozüné – ostobaság! A lemondás: a halál,
a zsibbadtság, a semmi. Én, én az élet vagyok!

Pedig csak az hallatszott onnan, hogy:

– Ková, ková!

Olyanforma volt, mint a macskanyávogás.

A papnak egy kő esett le a szivéről. S hogy utólag bebizonyítsa a
bátorságát, nevetni próbált.

De másnap egész nap lelkifurdalást érzett ezért a nevetésért. Mintha
csak akkor nevetett volna, mikor odakünn az Angelus csendül meg.

DON PEREZ.

A bolond házasságokról volt szó. Egy barátunk, a kit okos, derék, úri
embernek ismertünk, olyan házasságot kötött, mely álmélkodásba ejtette
minden jó emberét. A pipázóban, konyakozás közben, élénken tárgyaltuk
ezt a súlyos esetet.

– Hová tehette az eszét?

– Mi történhetett vele?

– Mi a titkuk ezeknek a Perditáknak, hogy így meg tudják babonázni
azokat a férfiakat, a kiket a legeszesebbeknek vélünk?

Csak a háziúr nem tartott velünk.

– Bizonyára tudja, mit csinál. Jobban, mint bármely idegen – szólt. S
aztán, minthogy egyértelmüen tiltakoztunk, hozzátette:

– Én nem csodálkozom soha semmiféle mezalianszon. Magam is közel voltam
hozzá, hogy egy czirkusz-leányt vegyek feleségül. S ez a régi
felbuzdulásom aligha volt ostobaság. Olyan emlékem ez, a melyre sohase
gondolhatok megilletődés nélkül.

Házigazdánkat, a kit nem fogok megnevezni, sokan irigyelték a
házasságáért; némi túlzással azt mondhatnám, hogy egy alföldi vármegyét
vett nőül. Ez a kijelentése tehát általános érdeklődést keltett.

– Igen, de a báró mégis csak mást gondolt – szólt valamelyikünk – s épp
itt van ennek a dolognak a bibéje. Felbuzdulni lehet, bizonyos korban
illik is, de aztán mást gondol az ember.

– Egy csekélységen mult, hogy meg nem maradtam az első gondolatomnál, s
mondhatom, hogy nem a mezaliansz ellen szóló észokoknak, hanem egy
véletlennek tulajdoníthatom, hogy önök ma nem Milly Morrisnál teáznak. A
véletlent ez alkalommal Don Pereznek hívták, s Don Perez nem valami
spanyol nemes volt, hanem egy szegény haldokló paripa.

– Ó, ó, egész regény tehát? – érdeklődött valaki a vendégek közül.

– Elég rövid regény arra, hogy elmondhassam, s önök még se szökdössenek
el. Ha telegramm-stílusban szólok, hamarabb a végére érek, mint
gondolják. Nos akarják, hogy elmondjam?

Persze, hogy akartuk.

– Huszonnégy éves koromban – kezdte a báró – a czirkusz volt az egyetlen
szenvedélyem. Azt hittem, hogy az iskola-lovaglásnál szebb dolog nincsen
a világon. A czirkusz rajongó hívei közé tartoztam, és soha se
mulasztottam el egy előadást se. A még üres vagy már üres lelkü
embereknek a czirkusz egyike a legnagyobb gyönyörűségeknek. Szép lányok,
egy kis csinadratta, a pojáczák ősi tréfái, s azok az érdekes
látványosságok, a melyeket a legszebb állat véralkatának a tüzéből csal
ki az emberi türelem és ügyesség: akkor nekem még nem kellett több. S
aztán egész komolyan szerelmes voltam Miss Morris-ba.

Miss Morris világra szóló szépség volt, s akkortájt szerelmes volt bele
fél Európa. Nem írom le Loreley-alakját; talán önök is látták: legalább
a fényképét.

Azóta se láttam több előkelőséget sugárzó, finomabb, és hasonlóan költői
jelenséget. Maga volt a karcsúság, s úgy mozgott, a hogy a liliom leng a
szélben. Azt hiszem, a mozgásába voltam szerelmes, mert ha járt, ha
lovagolt, ha finom, lányos karjával a legcsekélyebb mozdulatot tette,
nem tudom miért, mindig a virágokra emlékeztetett.

Ezren udvaroltunk neki, de a legszigorúbb szem se találhatott a
viselkedésében kivetni valót. Egyforma volt mindenkivel: egyformán
kedves s egyformán közönbös. Minden tettetés és tüntetés nélkül való
kifogástalan viselete tiszteletet parancsolt; önkéntelenül úgy kellett
beszélnünk vele, mint egy úri leánynyal. A ki néha-néha megpróbált egyes
szabadosságokat, azt meg se látta. A kétértelmüségeket nem hallotta meg,
nem vette észre; a miképpen például nem vette észre, hogy az állatok
nincsenek felöltözve. Tisztátalanság nem férhetett hozzá, még csak egy
tisztátalan tekintet se. Rá nézett a szegény emberre, mint a hogy egy
indiánra nézünk, a kivel nincsen beszélni valónk és tovább ment.

Különben is egyik előkelősége volt a társulatnak; a nénje, a sógora –
mind iskola-lovaglók – és ő alkották a czirkusz arisztokracziáját.

Ha azt mondtam, hogy mindnyájunkkal egyformán bánt, hozzá kell tennem,
hogy én voltam a kitüntetett udvarlója. Nekem megengedte, hogy Milly-nek
szólíthassam.

Ennyit értem el nála májustól októberig.

Egy este nagy vakmerőségre vetemedtem. Az istállóban sétálgattunk, s a
hogy kissé előre hajolt, hogy megkínálja bonbonjaimmal a lovát, egy
csókfélét leheltem a nyakára. Ó, tisztelettel teli csók volt ez,
mondhatni: árnyék-csók; inkább csak megérintettem az ajkammal szőke
haját s egy parányit eltévedtem!… Nagyon megharagudott érte.

Nem vágta arczomba a bonbonjaimat, de keményebben büntetett meg, mintha
így tett volna.

– Mondja, báró – szólt olyan komolyan, a hogy még nem beszélt velem –
mivel adtam én okot arra, hogy ön az efféle tréfát velem szemben
megengedhetőnek tartja?

Azt feleltem, hogy nem akartam megbántani, hogy önkéntelenül történt,
hogy nagyon szerelmes vagyok belé, s hogy végre is, nincs abban semmi
sértő, ha az ember nem mindig tud parancsolni a szívének… szóval a
szokásos ostobaságot.

– Önnek van egy kis húga – felelt, s ha észrevette, nem akarta meglátni,
hogy elsápadok – egy gyönyörű tizenhat éves, édes teremtés; láttam
tavaly vagy harmadéve, itt, a páholyban. Mondja, kérem, ha valaki így
tenne ő vele, az ön szemeláttára, a hogy ön tett velem, mit csinálna
azzal az emberrel?

– Miss Morris – feleltem – én tudom, hogy ön tisztességes leány, s hogy
ripőkség, a mit elkövettem. De ön nem gyöngéd. A kire ön hivatkozik,
meghalt. Meghalt, Miss Morris, már egy esztendeje.

Láttam az arczán, hogy megbánta a szavát. Kezet nyujtott és így szólt:

– Bocsásson meg.

Aztán megint jóbarátok voltunk.

Nem untatom önöket szerelmi regényem részleteivel. Elég az hozzá, egyre
szerelmesebb lettem, s elhatároztam, hogy feleségül veszem Miss Morrist.
Tehettem, a mit akartam, s nem volt senkim, a kit megszomorítsak ezzel a
lépéssel. A szüleim, a húgom már nem éltek; azzal, hogy az idegenek
milyen megjegyzéseket fognak tenni a házasságomra, nem törődtem.

Egy rokonom, a ki régebben a gyámom volt, egészen más házasságra akart
rábeszélni. Majdnem elájult, mikor tudtára adtam, hogy egy
czirkuszkisasszonyt veszek el, a kivel Angliában fogok élni, remélem,
boldogan.

Millynek azonban nem szóltam róla, hogy milyen komoly az őrültségem.
Akkorra tartogattam ezt, a mikor majd útrakészen állhatok elébe. S jól
cselekedtem.

Önök türelmetlenek; mindjárt az utolsó fejezetnél tartunk. Egy szép nap
befészkelődött szívembe: a gyanu. Véletlenül rájöttem, hogy Milly, a ki
azelőtt sohase járt sehová, minden délelőtt tizenegykor végig megy az
utczámon, hogy a sarkon eltünjék leskelődő tekintetem elől. S nekem
semmit se szólt erről a rendes sétájáról. Vajjon hová megy?

A kémkedés nem szép dolog, s egy darabig küzdöttem is magammal, de végre
is utána mentem. Az állatgyógyító intézetbe járt. Olyan szerelmes, olyan
féltékeny, olyan ostoba voltam, hogy nem találtam ki semmit; valami
gavallért sejtettem ennek a tisztes intézetnek a falai között.

S egy reggel odasiettem, hogy a helyszinén gyóntassak ki valakit. Az
intézetben volt egy ismerősöm; fölkerestem azzal az ürügygyel, hogy
egyik vizslámat akarom gyógyíttatni.

Alig beszélgettünk pár perczig, egyszerre így szólt:

– Nem is képzeli, milyen érdekes látogatót várok. Egy negyedóra mulva
itt láthatja Miss Morrist… Ismeri Miss Morrist, ugy-e?

– Igen, egy kissé.

Aztán megmutatta a beteg állatot, a kit Miss Morris mindennap
meglátogat. Egy vázalak feküdt előttem; csak a csont és a bőr volt meg a
szegény állatból. Úgy nézett maga elé, mintha már teljesen érzéketlen
volna; azt hitte volna az ember, hogy tudja szegény, mi vár rá.

A kiváncsiság ott tartott; látni akartam Millyt ezen a helyen. S a
szomszédos helyiségből végig néztem a találkozót. Az állatok orvosa nem
talált ebben semmi feltünőt; czirkuszhölgyek iránt mindenki érdeklődik.

– Don Perez!

Milly belépett s az állat felnyitotta a szemét. Soha se felejtem el ezt
a tekintetet. A két nagy szemgolyó egyszerre csupa ragyogás lett… a mi
élet volt benne, mind a szemében volt; megesküdtem volna rá, hogy
mosolyog, boldogan mosolyog. Horkantott s megmozdult, mintha fel akarna
kelni.

Milly odaült melléje s beszélni kezdett vele. Igen, beszélni; nem hiszem
ugyan, hogy a lovak értenek angolul, de azt láttam, hogy Don Perez
megérti, a mit Milly beszél. Folyvást izgett-mozgott volna, egyre-másra
horkantott, s felelt neki, a tekintetével. Milly az ölébe vette a
szegény állat nagy bolond fejét és simogatta. Azt beszélték egymással:

– Ne félj, kedves kis Don Perez, nemsokára meggyógyulsz s aztán megint
vígan száguldunk a manège-ben! Ugy-e, milyen jó a manège-ben?! Repülni,
mint a szél, hoplá, hoplá, hoplá!…

És Don Perez felelt:

– Ó, édes kis úrnőm, soha se nyargalok én többet a manège-ben, se a
pázsiton nem kergetőzöm vidám csikókkal, az édes puha pázsiton!… Úgy fáj
meghalni, édes, jó kis úrnőm, s én meghalok, meghal a szegény Don
Perez!… Milyen jó vagy te, hogy eljössz hozzám s megsimogatod pirinyó
kezeddel szegény nagy fejemet!… Meghalni rossz, nagyon rossz, de te
megkönnyíted a halálomat, te kedves, kedves, kedves!

* * *

Másnap megkérdeztem Millyt, miért nem szólt nekem ezekről a
látogatásokról.

– Mert tudom, hogy elkisért volna. S egyedül akartam oda menni.

– Mindennap elment hozzá? Két hónap óta?

– Még nincs két hónapja, hogy ott van. Május harmadikán vitték ki
szegényt.

– Május harmadikán, május harmadikán – ismételgettem magamban. – Miről
is nevezetes nekem ez a nap?

Eszembe jutott, s mélyen elpirultam. Május harmadikán volt az
évfordulója, hogy az én szép kis húgom meghalt, s én ezen a napon nem
gondoltam az én szép kis húgomra, koszorút se vittem a sírhalmára!

Nem találják ki, miért nem vettem el Miss Morrist? Azért, mert beláttam,
hogy léhább vagyok, mintsem Miss Morrist megérdemelném. Beláttam, hogy ő
meg én, ő a csupa emlékezés, s én a csupa feledség, nem illünk össze.
Nem akartam, hogy boldogtalanná tegyem, azért nem vettem el.

* * *

– Tartok tőle – szóltam, mikor a báró elhallgatott, – hogy Miss Morris
nem érte volna be ezzel a magyarázattal. – Hol van? Mi lett vele?

– Négy vagy öt évvel később férjhez ment egy őrnagyhoz; úgy tudom, elég
jól élnek.

– Vajjon az őrnagy nem bánta-e meg, hogy vállalkozóbb szellemű volt,
mint a báró? – kérdezte valaki.

– Bizonyára megbánta; az ember mindig megbánja, ha megházasodik. A mi
engem illet, eléggé meg vagyok elégedve a világ folyásával, de azt
tudom, hogy a haldoklásomban elhagyatottabb leszek a szegény Don
Pereznél…

Ebben a pillanatban valaki beszólt a pipázóba. A báróné volt.

– Ma este Matildéknál leszek. A klubba megy, vagy elnéz oda egy perczre?

– A klubba megyek, édesem. Az Operában látom?

– Ha kilencz előtt jön, igen. Jó éjt. Holnap itthon lesz, vagy vadászni
megy? De nem kérdezem, maga se tudja előre. Tehát a viszontlátásra
holnap vagy holnapután. Jó éjt.

A LAKÁJ.

A lakáj haldoklott.

Még magánál volt, de a lélekzete már kimaradozott, és mind nagyobbakat
kellett fohászkodnia, hogy a megszökni készülőt utólérhesse.

A lakájt igen bántotta ez az állapot.

– Jézus, Mária, Szent József – nyöszörgött – nem tudok felkelni és nem
tudok szolgálni! De hát ki fogja felöltöztetni az én felséges uramat?!
Ki húzza fel legmagasabb czipőit és ki adja kezébe aranygombos
sétapálczáját?!

A lakáj ugyanis utolsó lehelletéig hív szolgája volt Vilmosnak, a
gerolsteini uralkodó herczegnek, a kinek a dajkája hozta őt a világra,
és a kivel együtt öregedett meg. Barátai vigasztalni próbálták.

– Ne félj, Venczel – szóltak hozzá – a felséges úr úgy el lesz látva,
mintha te magad szolgálnád ki. Te most csak a lelked üdvével
foglalkozzál, mert nemsokára isten előtt állasz.

De elmondták az uralkodó herczegnek is, hogy mért nem a Venczel jön, ha
a felséges úr csenget.

– Ej! – szólt az öreg herczeg elégedetlenül – a derék Venczel!… Mi dolog
ez?! Ez nem helyes, ez a dolog nincs rendben!

És legkegyelmesebben elhatározta, hogy személyes megjelenésével fog
enyhülést szerezni a haldoklónak és egyszersmind példát ad rá, hogy a hű
szolgálat mindig megnyeri jutalmát.

Midőn az ajtó megnyílt s a herczeg maga jelent meg a küszöbön: a lakáj
hirtelen azt hitte, hogy már az égben van.

– Hogyan – dadogta az örömtől félig meggyógyultan – Felséged itt, nálam,
az én kis szobámban!… Istenem, ez a legszebb napja életemnek!

– Na, öreg kutya – szólt a herczeg jóságos kedélylyel – mi az? Te meg
akarsz halni?! Ezt én nem fogom megengedni, ezt én soha se fogom
megengedni.

– Ha Felséged parancsol!… – felelt lelke mélyéig meghatottan a lakáj, és
már attól félt, hogy mindjárt egészen meggyógyul, a mikor is hazugságban
kell maradnia gazdája előtt.

– Hát mondd el, hű Venczelem – folytatta a herczeg – mi az utolsó
kívánságod? Neked szerezzek valami örömet, vagy azt igérjem meg, hogy
gondoskodni fogok családodról? Csak szólnod kell, és óhajtásod már abban
a pillanatban teljesítve van.

– Ó, Felség – nyögte a lakáj – nekem már a legfinomabb pezsgő is csak
émelyítő czukros víz… A mi pedig a családomat illeti, arról már régen
megtörtént a legkegyelmesebb gondoskodás. Fiam első komornyik a
mecklenburgi herczeg ő felségénél, felséged unokaöcscsénél, leányom első
komorna a detmoldschwerini herczegné ő felségénél, Felséged leányánál.
Mit óhajtsak többet?! És ha szabad megvallanom… a nélkül, hogy
elidegenedtem volna tőlük… bár csak fölötte ritkán láttam őket… ők már
régen másutt szolgálnak… pedig az ember mindentől elszokik… nekem
tulajdonképpen nem ők a családom, hanem Felséged! Hisz kis gyermek korom
óta folyton-folyvást Felséged szolgálatában volt szerencsém állani…
Felséged hű kutyájaképpen öregedtem meg… Igen vakmerő voltam? Ne
haragudjék, Felséged!… olyan jól esett egyszer ezt kimondani!…

– Nem haragszom, Venczel, nem haragszom. És csak mondd el, félelem
nélkül, mit tegyek érdekedben. Szóljak talán a püspöknek, hogy a
szokásos, rendes eljárás mellőzésével, rövid úton eszközöljön ki
számodra bűnbocsánatot, mivel személyemhez tartozol? Csak mondd bátran,
hogy mit óhajtasz.

– Tehát igen, Felség, nekem csakugyan volna még egy óhajtásom… És ha
Felséged rám árasztja kegyének sugárözönét…

– Mindent, Venczel, hisz pénzt te úgy se óhajtasz, a mi nincs.

– Nem, Felség, én már csak azt óhajtom, hogy teljes lelki békében
halhassak meg. Úgy, hogy semmi se terhelje a lelkiismeretemet. De ez nem
a paptól függ, hanem Felségedtől. Nem tudnék nyugodtan halni meg, ha nem
lehetnék oly szerencsés, hogy kikönyöröghessem Felségednek a bocsánatát.

– De hát mit bocsássak meg neked, Venczel? Te mindíg híven szolgáltál
engem, vakon teljesítetted parancsaimat, és soha se vétettél ellenem.

– Tettel nem. De vétettem Felséged ellen gondolatban.

– Ugyan? És mikor?

– Egyszer eltűnt Felségednek a gyémántokkal diszített órája, melyet
Felséged Alexandrovics Konstantin nagyherczegtől kapott ajándékba. A
gyanu a Hanzira esett, de az órát nem találták meg nála. Felséged ekkor
huszonöt pálczára itélte őt. Mikor már huszonnégyet csaptak rá, Felséged
véletlenül megtalálta az órát a mellénye zsebében, a hol
szórakozottságból nem kereste. Soha se történt máskor, de ebben az egy
esetben rosszat gondoltam Felségedről. Bocsássa meg, hogy gondolatban
egyszer vétettem Felséged ellen!…

– Megbocsátom – szólt a herczeg legkegyelmesebben. – Csak halj meg
békében; én megbocsátok neked.

* * *

A lakáj lelke egy kis barangolás után feljutott az égbe.

A kopogtatásra Péter kiment, megkérdezte a lélek naczionáléját, aztán
megnézte a könyveit. Nem sok volt ott bejegyezve a lélek terhére. Nem
ölt, nem követett el halálos vétkeket. A tizedik rubrikában ugyan az
állott, hogy kelleténél valamivel több szivart lopott a gazdájától, de
ezen kívül nem terhelte egyéb csak a megjegyzések rovatában ez a pár
szó: »világéletében sokat hazudott«. De a hazugságot nem tiltja
alaptörvény; a hazugság bocsánandó vétek, s a lélek elköltözésének órája
előtt penitencziát tartván, mindezt leszánta-bánta.

Péter beeresztette.

Péternek tulajdonképpen meg van tiltva, hogy a lelkekkel beszélgetésbe
elegyedjen, de Péter némelyes emberi gyarlóságról soha se tudott
végképpen leszokni, s aztán ez a beszédesség, úgy látszik, együtt jár a
kapunyitási foglalkozással.

Azért szent ő, és szent volt mindíg, minden emberi gyöngéinek ellenére,
vagy talán éppen emberi gyöngéinél fogva.

– Na, öreg – szólt az ujonnan érkezetthez – itt már nem kell szolgálni!

– De hát akkor én mit csinálok itt? – kérdezte a lélek.

– Mit? Hát olyan úr léssz, mint alant egy fejedelem! Egy rangban fogsz
ülni a föld legjobbjaival, nem lesz semmi dolgod; és végtelenszer annyi
lesz a gyönyörűséged, mint a mennyit odalenn megaláztatásban szenvedtél.

A lélek azonban, Péter magyarázatára, hogy a megalázottak itt fel fognak
magasztaltatni, egy kis lámpalázat érzett.

– Eredj csak, nézz körül – biztatta Péter – majd meglátod, mennyire
másképpen van itt, mint a siralom és nyomorúság völgyében!

A lélek beljebb bátorodott, körülnézett – bár a végtelen világosság
nagyon elkápráztatta a szemét – járt-kelt, hol előbbre ment, hol
visszafelé, és sehol se találta a helyét.

– Hát neked mi bajod? – kérdezte álmélkodva Péter, mikor látta, hogy a
lélek visszajön, s mintha kérdezni akarna valamit.

– Nem volna lehetséges – suttogta a lélek – hogy az arkangyalokat
szolgáljam?

– Majd bizony – szólt Péter – a te kedvedért mindjárt megváltoztatjuk a
lelki világ berendezését!…

– Kár, kár – sóhajtott a lélek.

– Adta lelke! – szólt boszúsan Péter. – Lám, hozzá jutna, de csakis a
végtelen irgalmasságnál fogva, minden boldogsághoz, a miért a
legérdemesebbek áhitoznak, és tessék, tovább is ott akarna maradni, a
honnan megváltatott, a lelki nyomorúságban!

– Hiszen ha csak rajtam állana!… – nyögött a lélek.

– Képes volnál visszamenni? A siralomba, a hitványságba, a szolgaságba?
– álmélkodott Péter.

– Mi tűrés, tagadás…

– Hát jó volt neked odalenn, mondd?

– Bizony jó volt – felelt a lélek. – Szolgáltam, az igaz, de ez a
szolgálat nem járt sok dologgal, csak sok hajlongással, a mihez úgy
hozzászoktam, hogy, a mint láthatod, itt is folyton hajlongok erre-arra,
oda is, a hol nincs senki. Nem volt semmi bajom és semmi gondom.
Ugyanazt ettem, a mit a herczeg; egy félórával később, de éppen olyan jó
falatokat. Az ő pezsgőjét ittam, az ő szivarjait szíttam, és ha a babája
olyankor jött, a mikor a herczeg nem volt otthon…

– Hallgass, szemtelen! – rivallt rá Péter.

De a lélek, ha már elkezdte, befejezte:

– Szóval, épp úgy nem láttam hiányt semmiben, mint ő, épp úgy
kiélveztem, talán még nála is jobban kiélveztem a kényelmet, mert…

– És neked soha se volt egyéb kivánságod, csak hogy a hasad megteljék,
meg a többi?!…

– Minthogy itt nem lehet máskép, csak őszintén beszélni, tehát: nem,
soha!

– És te oda jutottál, a hová a hitvallók és martirok!…

– Miért ne?!… Talán itt se legyen egyenlőség?!… – kérdezte a lélek,
olyan követelő hangon, a minőt a földi életben nem használt soha.

– És még ez beszél egyenlőségről! – botránkozott Péter.

– A lelkünk egyenlően halhatatlan – felelt büszkén a lakáj.

– Hát nem megmondtam – fakadt ki indulatában Péter – hogy az egész
berendezés rossz, mert kár volt mindenkinek megadni az örökéletet!…

Nem kell ezeken a szavakon megbotránkozni és nem kell azt hinni, hogy a
szentek soha se gondolkoznak úgy, mint a hogy olyan emberek beszélnek, a
kik mintha egy kicsit felöntöttek volna a garatra… A szentek igazsága és
az indulatosak fellobbanása néha, nagyritkán, egy-egy pontban, egy-egy
pillanatra, mintha találkoznának… Péter mindig szent marad, minden
emberi gyöngéinek ellenére, vagy talán éppen emberi gyöngéinél fogva.

KÖNYVMOLYOK.

I.

Frigyes bácsi a rendesnél is szórakozottabb volt és igen rosszkedvünek
látszott. Szokatlanul gyorsan evett, mint a ki alig várja, hogy
lerázhassa magáról az ebédelés robotját s visszavonulhasson a
dolgozószobájába; ha szóltak hozzá, egy-két szóval vagy olyan csodálkozó
pillantással válaszolt, mintha nem is értette volna, hogy mit mondtak
neki; izgatottnak tünt fel és mintha nem is igyekezett volna titkolni az
izgatottságát.

A lányok nem mertek tovább kérdezősködni. Egy darabig, a míg Frigyes
bácsi a sajtot majszolta, senki se szólt egy szót se. Hanem egyszerre az
öreg tudós váratlanul megszólalt:

– Gyerekek, abban az egyben igazatok van, hogy már ideje volna egy kis
levegőt színi. Holnap reggel kimegyünk Gödöllőre.

A két öreg kisasszony összenézett. Ez az elhatározás annyira meglepte
őket, hogy nyugtalankodni kezdtek.

És Laura kisasszony, a fiatalabbik hajadon, a ki még nem lépte át a
negyvenedik esztendejét – »Laurácska«, Frigyes bácsi szívének a
kiválasztottja – némi tétovázás után nekibátorodott és megkoczkáztatta
ezt a kérdést:

– De, Frigyes bácsi, csak nem érzi magát rosszul?! Olyan furcsa, hogy ez
most éppen Frigyes bácsinak jut eszébe!… Eddig hallani se akart róla,
hogy elmenjünk valahová!… Nyugtasson meg bennünket: ugy-e nincs semmi
baja?

– Persze, hogy nincs semmi bajom! – dörmögött az öreg. – Egészséges
vagyok én, mint a makk, és hogyha ez a sok tisztogatás nem volna, egy
köhhentésemet se hallanátok soha. De persze ez az örökös takaritás engem
is megvisel; nem vagyok mai legény és ez egy fiatalt is megviselne.
Hanem hát én hiába beszélek nektek s hiába mondom, hogy únom már ezt a
temérdek takaritást; ti csak nem akarjátok elhinni nekem, hogy ebbe a
folytonos sepergetésbe és szellőztetésbe én előbb-utóbb bele fogok
betegedni. Azért minduntalan kinyitogatjátok az ablakot és hol a padlót
súroltatjátok, hol törölgettek, poroltok, és a sok seprésnek se ideje,
se órája. Pedig nincs egészségtelenebb dolog, mint ez az őrületes
takaritási mánia; a sok nyitott ajtó és ablak kérlelhetetlen
bizonyossággal reumássá tesz mindnyájunkat, a temérdek seprés pedig
felkavarja a port, kikergeti odvaikból a baczillusokat, és az ember
belélekzi, felszíjja, megrágja, lenyeli ezt a sok mindenféle élősdit, a
melyek különben békén pihennének a helyükön. Hogy az ördög vitte volna
el azt a gazembert, a ki kitalálta ezt a sok gyalázatos tisztálkodást!

– De, édes bácsi – védekezett Laurácska – a lakást mégis csak ki kell
valamikor takaritani! Aztán a szellőztetés magában véve még nem
egészségtelen, és a port le kell törülni a könyvekről, meg a szemetet is
ki kell söpörni!

– Igen, csakhogy mértékkel kellene takaritani, és nem olyan
eszeveszettül, mint ez a ti falusi leányzótok, a kinek a betegsége az,
hogy még álmában is söpör és takarit. És tudjátok-e, mit csinál nekem ez
a leány? Leveszi a polczról a legrégibb, a legdrágább könyvet, és ezzel
püföli, porolja a többit! Tegnap is mit látok?! Véletlenül benyitok a
könyvtárszobába… hát persze takarit, és tudjátok-e, mit csinál?!
Pidansat de Mairobert-rel porolja a többit, Pidansat de Mairobert-rel!

Az öreg kisasszonyok ijedtükben nem tudtak mit felelni.

– Pidansat de Mairobert-t használja portörlőnek, – sírt az öreg –
Pidansat de Mairobert-t, a tizennyolczadik század történetének
legbecsesebb forrásmunkáját, Pidansat de Mairobert »Espion
anglais«-jának egy első kiadását!

– Pedig megmondtuk neki – hebegett Laurácska – hogy a könyvekhez nem
szabad hozzányúlni!…

– Meglássátok, ez a leány még megöl engemet! – szólt az öreg tudós
elkeseredetten.

Nagyon izgatott volt és szükségét érezte, hogy bűnbakot találjon, a kin
kitöltheti a rosszkedvét.

Panaszkodása aggodalommal töltötte el a két öreg kisasszonyt. Hátha
mégis rosszúl van az öreg ur? Hátha meghűlt és valami kezdődő hurut
bántja, hogy egyszerre a levegőre vágyik? Olyan különös, hogy
elkivánkozik a könyvei közül!

De kiderült, hogy az öreg csak rémítgette az unokahugait.

Félreértették. Szó se volt róla, hogy nyaralni menjenek Gödöllőre.

– Holnap korán reggel kimegyünk, és este, az utolsó vonattal
visszajövünk – világosította fel a hugait. – A szabad levegőt mértékkel
kell élvezni; a szabad levegőből hamar megárt a sok!

Az öreg kisasszonyok így is örültek a kirándulásnak. Nekik ez esemény és
sokat igérő, ritka gyönyörüség volt; csöndes, egyhangu életükben nem
igen fordultak elő ilyen érdekes kalandok.

De nem tudták megérteni a dolgot.

– Hála istennek, nem beteg. De hát akkor mi baja lehet?! – tünődtek.

II.

Marika kisasszony emlékezett rá, hogy Frigyes bácsi tegnap este egy
levelet kapott.

– Azóta folyton idegeskedik. Hidd el, ez a levél tette idegessé.

Előkeritették a levelet, s ez csakugyan megfejtette a talányt. Így
szólt:

»Öregem, meg fogsz pukkadni az irigységtől, és meg fogsz halni a
fájdalomtól, hogy elszalasztottad ezt az egyetlen alkalmat!… Tudod-e, mi
került a birtokomba? Az unikumok unikuma, az »Anti-Justine« első
kiadásának egy példánya! Az igazi első kiadás egy példánya!

A mint jól tudod, az ismeretes 1798-iki kiadás se kutya, mert a könyvet
1803-ban Napoleon rendeletére elkobozták a Palais Royal
könyvkereskedőitől, s nemcsak a kiadónál és a könyvárúsoknál, hanem még
a nyilvános házakban talált összes példányokat is megsemmisítették. Csak
két példányt kiméltek meg s ezeket ma a »Bibliothèque Nationale« titkos
osztálya: a »Pokol« őrzi. Így aztán nem csoda, ha ebből az 1798-iki
kiadásból is mindössze hat példány szaladgál a világban, azaz dehogy is
szaladgál!… inkább ül »mély tengerfenéken«, a trezorok legelrejtettebb
zugában, mint a Kohinoor. Azt is jól tudod, hogy e hat példány egyikét,
a Cigongne úr gyüjteményének ékkövét, ezerötszáz frankért szalasztották
el Angliába, onnan Aumale herczeg kaparintotta magához, a kinek a
hagyatékából megfejthetetlen módon ellopták… Szóval ez a kiadás se
kutya. Monselet még nem is tudott egyébről, csak erről a kiadásról,
erről a hat példányról.

De hát ez semmi.

Hanem, a mint igen jól tudod, Jacob fölfedezte, hogy ez az 1798-iki
kiadás csak látszólag az első, mert Restif de la Bretonne már 1797-ben
kinyomtatta a saját kézi sajtóján az »Anti-Justine« négy példányát, s
ezt a négy példányt nagy pénzért adta el, roppant gazdag angol
műbarátoknak. Nos, hát ennek az igazi első kiadásnak egy példányáról van
szó.

Nincs kétség.

Mert, a mint igen jól tudod, az 1798-iki kiadás 134-ik lapján felülről a
8-ik sorban az Ingénue névben nincsen sajtóhiba, ellenben az előbb
kinyomtatott négy példányban ezen a helyen az Ingénue névről hiányzik az
ékezet!

Nos, ne áltasd magadat, hogy nekem csak olyan példányom van, a melyikben
nincs meg a sajtóhiba! Az én példányom: a jó, az igazi, az unikumok
unikuma, a melyben az Ingénue név a 134-ik lap 8-ik sorában helytelenül
van, ékezet nélkül.

Elsápadsz, ugy-e, az irigységtől, a mint én oda vagyok a gyönyörüségtől!

És tudod-e, hogyan jutottam ehhez a kincshez?! Álruhában, nagy, fekete
álszakállal kerestem fel Hiéna barátunkat, a bécsi antikváriusok
gyöngyét. Persze, ha rám ismer, egyszerüen nem áll velem szóba, mert
tudja, hogy mindig megrablom a tudatlanságát. De így gyanutlanul
mutogatta meg a régi könyveit. És az állatnak sejtelme se volt róla,
hogy milyen kincs van nála! Harmincznyolcz koronára tartotta, s nekem
volt pofám lealkudni harminczötre! Hihihihi! Még most is folynak a
könnyeim a kaczagástól. A kincs egy hitbizományt ér, s én egy
negyedóráig ócsárlom, a míg lealkuszom a három koronát!

De az örömöm nem volna teljes, ha nem mutathatnám meg hozzáértő
embernek. Nézd meg, öreg, a tulajdon szemeddel, nézd meg, és lásd, hogy
a 134-ik lap 8-ik sorában az Ingénue névről hiányzik az ékezet!

Nem merem bevinni Pestre, mert félek, hogy ellopják.

Gyere az első gyorsvonattal!

Ölel öreg barátod:

_Hugó_ (Gödöllőn, Kovács-villa.)«

Vagy úgy?! Az már más! Természetes, hogy Frigyes bácsinak ezt a könyvet
meg kell néznie, még pedig nagyító üveggel!

III.

Mikor reggeli kilencz órakor leszálltak a vonatról, Frigyes bácsi így
szólt:

– Gyerekek, nézzétek meg a királyné szobrát és a hely egyéb
nevezetességeit. Én addig meglátogatom Hugó barátomat. Nesztek pénz,
hogy megebédelhessetek a vendéglőben vagy a vasútnál. Nem ebédelek
veletek, mert egyúttal meg akarom szemlélni Hugó barátom könyvtárát.
Ebéd után sétáljatok, nyaraljatok; élvezzétek, de csak módjával, a
szabad levegőt. Négy órakor fagylaltozzatok a czukrászdában. Aztán
sétáljátok ki magatokat; ha annyira szeretitek a szabad levegőt, hát nem
bánom, lakjatok jól vele. Hat órakor majd a vasútnál találkozunk és hat
óra húsz perczkor haza utazunk.

– És Frigyes bácsi hol ebédel? – kérdezte Laurácska.

– Törődöm is én az ebéddel! Ha Hugó barátom nem hí meg ebédre, majd
szalámit hozatok a könyvtárba.

A leányok szót fogadtak és pompásan mulattak. Még virágot is szedtek –
mezei virágot! – régóta nem töltöttek ilyen szép délutánt. (Otthon még
hetekig beszéltek erről az emlékezetes kirándulásról.)

Frigyes bácsi ezalatt Hugó barátjánál dőzsölt.

Reszketett, mikor a kezébe vette a híres »Anti-Justine«-t. Megkereste a
134-ik lap 8-ik sorát, nagyítóüvegét ráhelyezte az Ingénue névre, s
aztán megkönnyebbülten sóhajtott fel:

– Az ékezetet csak kikaparták. Világosan látom, hogy kikaparták.

Ezen egy kicsit összekaptak, mert Hugót ilyen érzékenyen még soha se
sértették meg. De az a körülmény, hogy véletlenül ő volt a házigazda,
szerencsésen mérsékelte a haragját, s megmentette a két régi czimborát
attól, hogy halálos ellenségekként váljanak el egymástól.

Azonkivül sokat enyhített a Hugó fájdalmán az is, hogy Frigyes bácsi nem
leplezgette az irígykedését.

– 1798-iki kiadás, hanem azért gyönyörű példány! Testvérek közt is megér
kétezer koronát, amatőrnek háromezret is. Már az igaz, hogy szerencsés
kópé vagy!… de micsoda remek ötlet is volt ez a fekete álszakál!

Majd végigszemlélte Hugó barátja összes könyveit. Órákon át mászkáltak
fel s alá a felső polczokhoz vezető létrákon, szalámit ebédeltek, s
délután öt órára nem maradt könyv, a melyet végig ne szaglásztak volna.

Frigyes bácsi kéjelgett; Hugó sugárzott a büszkeségtől.

Mikor elváltak, megölelték egymást, és Frigyes bácsi azt kérdezte:

– Nem félsz, hogy elloptam valamit?

– Hehehe, vigyáztam rád! – felelt az öreg Hugó.

Elkisérte Frigyes bácsit a vasúthoz, s a kisasszonyoknak, a kik már egy
óra óta várakoztak két nagy kazal mezei virággal, azt a bókot mondta,
hogy egyre fiatalodnak.

Mari kisasszony és Laurácska nagy megelégedéssel látták, hogy Frigyes
bácsinak az idegessége úgy elmult, mintha elfujták volna.

A vasúton keveset beszélgettek; mind a hármójukat nagyon elfoglalták a
gondolataik. A sok uj benyomás.

Laurácska kibámult a kocsiablakon s az eget nézte. Az alkonyodó nap
tüzes golyóként fénylett a látóhatár szélén; a nyugodt égbolt halványkék
vizü tengerhez hasonlított, a melyben mintha rózsaszínű szigeteket
alkottak volna a bárányfelhők.

Egyszerre valami felzavarta a merengéséből.

Frigyes bácsi, a kinek az arcza csupa megelégedés és mosolygás volt,
jobbkezének középső ujját belebökte a levegőbe és így szólalt meg:

– Csak második kiadás!

A CSODAGYERMEK.

A hangversenyen ő nagyságától jobbra ültem. Ő nagysága megosztotta
figyelmét köztem és a baloldalt ülő úr között. Egyszerre így szólt:

– Ezennel bemutatom önöket egymásnak.

Egyebet nem mondott. Talán mert ahhoz, hogy hármasban cserélgessük az
eszméket Beethovenről és Mendelssohnról, fölöslegesnek tartotta nevünk
fölemlítését. Vagy talán nem tudta egyikünk nevét se.

A baloldalt ülő úr valamit mormogott, én is köhögtem egyet és így
megismerkedtünk.

A hangverseny után ő nagysága fölszólított bennünket:

– Kisérjenek haza. Két lépésnyire lakom a szomszéd sörcsarnoktól.
Bizonyosan ott vacsorálnak. Így nem nagy áldozatot kérek önöktől.

Elkisértük, s aztán visszafordultam. Uj ismerősöm szintén. Betért velem
a sörcsarnokba, ugyanahhoz az asztalhoz ültünk, s tovább beszélgettünk.

Minthogy fogalmam se volt róla, kihez van szerencsém, megmaradtam a
zenei témák mellett. Ez bizonyosan érdekli. S a csodagyermekről kezdtem
beszélni, a kinek hegedüjátékát az imént hallgattuk.

Nem mondott ellent, de a kis művészre mindössze azt a megjegyzést tette:

– Szegény kis féreg!

Aztán, vacsoraközben, a mikor az első pohár sör már biztosította a
beszélgetés folyamatosságát, ő kezdett zenéről beszélni. Nekem uj és
finom dolgokat mondott, a mik érdekeltek. S miután egy negyedóráig
hallgattam, kitört belőlem a kiváncsiság:

– Már bocsásson meg, de odafenn nem jól hallottam a nevét… Szabad
megkérdeznem, hogy kihez is van szerencsém?

Megmondta.

– Persze, – folytatta egy pillanatnyi szünet után, – ez a név önnek nem
mond semmit. Kevesen emlékeznek már az én nevemre. Pedig én is
csodagyermek vagyok, mint az, a kit az imént hallottunk.

Ránéztem.

Kopasz volt egészen a fejebubjáig; az arcza összeaszott és
pergamenszinü.

– Tudniillik nyugalomba vonult csodagyermek – felelt meg a gondolatomra,
a melyet könnyü volt kitalálnia. – De csodagyermek maradtam, a mi
voltam, mert mint felnőtt hegedüművész már nem tudtam érvényesülni.
Mondja, hány évesnek néz?

– Mindenesetre innen van a negyvenen – szóltam udvariasan.

– Huszonkilencz vagyok, de ha kilenczvennek mondott volna, nem
csodálkoznám rajta.

Rajta voltam, hogy jóvátegyem az elkövetett hibát, de félbeszakított:

– Hagyja el, kérem. Régóta tisztában vagyok vele, hogy a csodagyermekek
évei az isten előtt duplán számítanak.

A sör közlékenynyé tette, és hamarjában elmondta egész tragédiáját.

– Bizony, uram, azt a sikert, a melynek az imént tanui voltunk, én is
átéltem, pontról-pontra, nem egyszer. Csakhogy régen, nagyon régen;
tizennyolcz esztendeje annak. Én is így állottam a pódiumon, tizenegy
éves koromban. Komoly arczczal… mindazt, a mi körülöttem történik,
természetesnek találva… Láttam magam előtt a lelkesedéstől kipiruló
arczokat, a lázas embertömeget… és úgy gondoltam, hogy mindez magától
értetődik… Nézze, mit írtak rólam a legjelesebb zenekritikusok… mindig
magammal hordom ezeket a kritikákat, mert ha nem látnám magam előtt
nyomtatásban, ujra meg ujra: meg kellene bolondulnom, azt kellene
hinnem, hogy én nem vagyok én… Itt van az egyik, hallgassa csak…
Tüneményes tudás; virtuóz technika; tónusa férfiasan széles; felfogása
mélységesen érett; csodája a természetnek; úgy hat, mint a
kinyilatkoztatás; technikai készsége is ámulatba ejt, de még inkább
művészetének bensősége, komoly tartalma, felfogásának érettsége… Aztán a
másik: mesébe való óriási diadal; boszorkányos művészet; álmélkodásba
ejtő érett tudás; tüneményes tehetséggel megáldott csodagyermek; csodás
lángelme, káprázatos technikai készség; érett felfogása, virtuozitásának
komoly, benső tartalma; hegedüs fenomén; csodálatos bensőség és
ezermesterkedő bűvészet, példátlan technikai tudás; lehetséges-e, hogy
egy gyermek ilyen nemes, férfias tónust hozzon ki hegedűjéből?…
lélektani rejtély; a közönség nem tudott magához térni a csodálkozástól,
annyira lenyügözte őt a zseniális gyermek tüneményes művészete… Aztán
itt van a harmadik: erős, igaz szenvedélyek és magasztos áhitat
szólamai… epedő vágyak, lobogó érzékiség, világfájdalom… hogyan
telhetnek ki egy gyermekből ilyen hangulatok és érzelmek?… Honnan az erő
és igazság, mely előadásának tartalma… csoda ez! Ez a gyermek öregnek,
érettnek született!…

– Bocsásson meg, kérem, hogy félbeszakítom…

– Parancsoljon.

– Azt szeretném megkérdezni… Csakugyan átértette és átérezte ön a nagy
zeneköltőknek azokat a remekeit, a melyeket ilyen rendkivüli sikerrel
tolmácsolt?… Csakugyan csoda volt az?… Csakugyan éretten jött ön a
világra?

– Kérdéssel felelek önnek. Mi a művészet? Várjon, megfelelek ön helyett.
Művészet az, ha ki tudjuk fejezni, a mit átéltünk. A mint nincsen víz
oxigén és hidrogén nélkül, a mint nincsen gyermek apa és anya nélkül,
művészet sincsen ama két tényező nélkül, a melyek közül az egyik: a
kifejezés adománya, s a másik az, hogy: valamit átéltünk legyen. Mondja
kérem, mit élhetett át egy tizenegyéves gyermek, a ki még nem egészen
ember, mert a természet nem ugrál?… Persze, hogy később átértettem és
átéreztem a nagy zeneköltők remekeit!… Később, a mikor a kutyának se
kellett a művészetem!… De akkor?! Akkor a legnagyobb zeneköltő
legremekebb műve rám nézve csak zenedarab volt, a melyet jól kell
lejátszani. A technikai tökéletességem, az megvolt. De ez nem olyan nagy
csoda. A gyermek minden ügyességre képes, a melyre a felnőtt ember; sőt
képesebb, mint a felnőtt ember. És meglehet, hogy itt van a mi
problémánknak: a csodagyermekek lélektani rejtélyének, csodájának a
magyarázata, mert hiszen a nagyfoku virtuozitást már könnyü
összetéveszteni a művészettel!… De a mi előadásomnak a tartalmát
illeti?!… Akkori produkczióm nem volt, a mint hogy nem is lehetett
egyéb, mint mesterem szarkalábjainak kaligrafikus lemásolása. A gyermek
jó szemével lestem el, s a gyermek utólérhetetlen kézügyességével
utánoztam azt, a mit – gondolatban és érzésben – öreg mesteremnek a
klasszikusokból kiváltania sikerült, és az én mesterem meglehetősen
szürke ember volt, nem kiválóan gazdag lélek… bele is fult, szegény, a
középszerüség tengerébe.

– De ha úgy van, a mint mondja, ha az, a mit tizenegy éves korában
produkált, éppenséggel nem volt csoda, akkor itt egy másik csodával
állunk szemben. Azzal a csodával, hogy mégis ily rendkivüli hatást tett.
Hogyan hitethette el, pusztán a virtuozitásával, hogy előadása
tartalmas, bensőséges, érett stb?!… A legjelesebb zenekritikusok mind
tévedtek volna? S bolond az egész világ?

– Higyje el, kérem, csak egy csoda van a világon: az emberi léleknek a
szövevényessége. Az igazán csoda, hogy legyünk bármily éleselméjüek,
tehetségesek, képzettek és jóhiszemüek, gondolkozásunkat, érzéseinket,
itéleteinket és hangulatainkat mi minden befolyásolja, és ezeknek a
befolyásoknak a variácziói, kombinácziói, permutácziói mily sajátságos
hatásokat váltanak ki, mily változatos eredményeket termelnek
gondolkodás- és érzésvilágunkban! Gondolkozott ön valaha azon, hogy
milyen roppant csoda az auto-szuggesztió? A legjelentéktelenebb _a
priori_ itélet elégséges ahhoz, hogy ne azt lássuk és halljuk, a mit
látnunk és hallanunk lehetne, hanem azt, a mit látni és hallani akarunk,
mert az emberi lélek olyan csodás finomságu masina, hogy mindent elő tud
teremteni, a mit akar. Akkor szerencsém volt, ennyi az egész. Az első
benyomás, a melyet egy ügyes gyermek tesz, mindig kedvező, s ez az első
kedvező benyomás magával hozta a többit. Mindenki valami ujat akart
fölfedezni bennem: és mindig fedeztek föl bennem valami ujat. Csodát
akartak látni bennem, és csodának láttak.

– Hogyan győződött meg erről?

– Könnyü volt meggyőződnöm róla. Később, soha semmit se veszítettem a
technikai tökéletességemből. És megemberedtem, következésképp
megértettem a zenei gondolatokat; az epedő vágyak, a lobogó érzékiség, a
világfájdalom fölébredtek bennem, tartalmat öntöttem előadásomba, nem a
remekül megtanult leczkét reprodukáltam, hanem a lelkemet adtam, és nem
tetszettem többé. Észrevették, hogy fölserdült kamasz vagyok; ez a
benyomás nem volt kedvező, s az első kedvezőtlen benyomás magával hozta
a többit. Ekkor már kitalálhattam, hogy azelőtt a gyermek tetszett
bennem, és nem a művész, a ki csak épp akkor kelt életre.

– Ebben tévedhetett.

– Nem hinném. Megmondom miért. Mikor észrevettem a bajt, konzerválni
kezdtem a fiatalságomat, mert ragaszkodtam a sikerhez, a dicsőséghez és
ahhoz, hogy sok pénzt keressek. Konzerválni kezdtem, a mi gyermekkori
üdeségemből még megmaradt, sőt, mint az öregedő naiva szokta, mímelni
kezdtem azt a gyermeket, a ki már csak voltam. Visszatértem
gyermekruháimhoz; úgy fésültem a hajamat, mint a hogy a kis fiukat
fésülik; aggodalmasan borotváltam pelyhedző bajuszomat; soványító kúrát
használtam, hogy véznának és fejletlennek lássanak, és csak olyan
helyekre jártam hangversenyezni, a hol nem számíthatták ki az éveimet.
És ennek megvolt a hatása. Amerikában a régi maszkkal ismét kivívtam
egykori diadalaimat. Csakhogy ez nem tarthatott sokáig. Végre is annyira
megemberedtem, hogy a koromat semmi módon nem lehetett eltitkolni többé.
És ezzel vége volt a pályámnak.

– Ha az ember önt hallja, azt képzelné, hogy csak a gyermeknek lehet
sikere a hangverseny-teremben, s a felnőtteknek ott már nincs mit
keresniök. Pedig ellenkezőleg áll a dolog. A csodagyermek mindig csak
kivétel, míg a felnőtt művészek száma – hisz ön tudja – nagyobb, mint
kellene.

– A siker, uram? Az rejtély. Siker nincs, ha ehhez az előfeltétel
hiányzik belőlünk, de ha ez az előfeltétel megvan, a siker még mindig
kétséges. Ha birtokában vagyunk is a szükséges előfeltételnek, s ha
képességben gazdagabbak vagyunk is, mint a versenytársaink, a siker
sokkal kevésbbé függ tőlünk, mint a bennünket környező világtól. A hogy
az előbb mondtam: víz nincsen oxigén és hidrogén nélkül, gyermek nincsen
apa és anya nélkül, siker sincsen két tényező nélkül. Az egyik tényező:
a képességeink. A másik tényező: hogy a képességeinket észrevegyék és
miután észrevették, tovább is észre akarják venni. Képességeinknek nincs
olyan mindent legyőző ereje, mint a művészet legendáiból véljük. A világ
oly hatalmas és egy ember minden zsenialitásával is oly erőtlen! Ki
tudja? Ha felnőtt koromban léptem volna először a nyilvánosság elé,
talán még ma is hangversenyeznék. Meglehet. Nem tudni. De nem úgy
történt. És nekem nem bocsátotta meg a világ, hogy már nem vagyok
gyermek.

– Ez babona.

– Nem vitatkozom. Csak egy ismeretes jelenségre emlékeztetem. Arra, hogy
a kiket ön a hegedü mestereinek tisztel, gyermekkorukban egytől-egyig a
gyermekszobában maradtak; másfelül pedig ön nem igen mutat nekem olyan
valakit, a ki csodagyermek volt s a ki felnőtt korában ujra átélhette
volna gyermekkori diadalait.

– Ön rosszkedvü ember, s talán ennek tulajdonítható, vagy más efféle
jellemvonásának, hogy felnőtt korában már nem tudta lekötni a
becsvágyának megfelelő sikert.

– Az én példám nem győzi meg önt. Szolgálhatok egy másik példával is.
Majd bemutatom a feleségemnek; hallgassa meg a zongorajátékát. Én
tudniillik azt az őrültséget követtem el, hogy csodagyermeket vettem
feleségül: a tizenegy éves Miss Milly Brownt.

– Hogyan? Csak nem tizenegy éves korában?…

– Csak a plakátokon volt tizenegy éves, a valóságban huszonnégy. Egy
kicsit kövéres volt már, de azért elég jól festett gyermekruhájában.
Huszonhárom éves korában legfeljebb tizennégynek nézte volna, olyan
ügyesen volt kimaszkolva. De az emberek kezdtek rájönni, hogy már régen
csodagyermek, és szerencsétlenségére nagyon szerette a tésztát, a mitől
idővel rettenetesen megerősödött. Szóval, a mikor megismerkedtünk, már
az ő dicsőségének a napja is leáldozott. Én úgy gondolkoztam, hogy ő
lesz az, a ki az én bánatomat a legjobban meg fogja érteni; ő pedig
belátta, hogy nem árt, ha minden eshetőségre biztosítja magát. Neki
tudniillik nem sikerült annyit összezongorázni, mint a mennyit én
összehegedültem. Elég az hozzá, a helyrehozhatatlan megtörtént, s
mindjárt az első évben egy csodababácskával ajándékozott meg. Kevéssel
ezután megunta a házias életet s visszakivánkozott a csodagyermeki
pályára. De képzelheti, hogy a csodababácska után kissé tulságosan
kövéren zongorázta el Bachnak Goldbergről elnevezett variáczióit. Elég
jól festett ugyan fésüvel a hajában; térdig érő gyermekruhácskája
jelentékenyen megfiatalította; de azért a zenebirálók úgy találták, hogy
sok rajta a fölösleges hús. Végérvényesen vissza kellett vonulnia, s
azóta gyűlöl, mert azt hiszi, hogy én vagyok életének megrontója,
dicsőségének a gyilkosa.

– Több gyermeke is van? – kérdeztem, hogy a kissé kényes tárgyról
másfelé tereljem a beszélgetést.

– Két fiú – felelte. – A nagyobbik öt éves; ez rémes csodagyermek. Máris
ott van, a hol én tíz éves koromban, mert, bár senki se tanította,
hegedüművész. Olyan káprázatos technikával, s olyan erővel, bensőséggel,
tartalmassággal tolmácsolja a nagy zeneköltők lobogó érzékiségét és
világfájdalmát, hogy az egyszerüen megdöbbentő. Pedig csak lobogó
veszekedési kedv és, hogy úgy mondjam, világfalánkság lakik benne. A
kisebbik három éves. Ez minden hangszeren játszik, és nincs az a zenemű,
a melyet ne ismerne. A nagyobbik ügyvéd lesz, a kisebbik katona, s
remélem, hogy nem trombitás.

– Önben sok a keserüség.

– Téved. Sok csalódáson mentem át, de van egy nagy vigasztalásom: a
zene. Az emberi élet oly sajátságos! Bajaink forrása mindig az, a miben
boldogulásunkat kerestük. Viszont a vigaszt csak azon a csatamezőn
találhatjuk meg, a mely beitta vérünket.

KIRÁNDULÁS.

Az internátusban a nyárra csak három fiu maradt: a két Dunay-fiu – Dunay
Zsófika, a felülmulhatatlan művésznő gyermekei – névszerint: Kálmán és
Károly, harmadiknak pedig Olgyai Gyula. Ez a három fiu a vakáczió idején
se mehetett haza. Dunay Zsófika az egész nyáron át a vidéken szokott
vendégszerepelni, hogy e bérczes kis haza legtávolabb eső virányain is
megismerhessék az ő csodálatraméltó művészetét, s ha a két fiu
alkalmatlan volt neki télen, – mert hiszen a gyermekek nem várhatnak az
ebédre, a míg a próba elvégződik, s nem várhatnak a vacsorára, a míg a
mama az előadásról hazakerül, – mennyivel alkalmatlanabbak lettek volna
nyáron, a mikor a felülmulhatatlan művésznő szállóból-szállóba volt
kénytelen bolyongani! A mi Olgyai Gyulát illeti, neki »további
intézkedésig«, tehát kiszámíthatatlan ideig ott kellett maradnia az
internátusban. Az a kérdés ugyanis, hogy Olgyai Gyulát kinek kell
eltartania, bonyodalmas per tárgya volt, s ez a per még olyan távol
állott a teljes kibonyolódástól, hogy akármilyen kivételes dolog is az
az eset, a mikor egy árvaszéki elnök a nyilt utczán pofozkodik, az
Olgyai Gyula ügyében még ez is megtörtént. Nos, ha a két Dunay-fiu és
Olgyai Gyula bárhol a világon alkalmatlanok lettek volna: bizony,
meglehetősen alkalmatlanok voltak az internátusban is.

Dunay Kálmán tizennégy esztendős volt, Károly tizenhárom, Olgyai Gyula
tizenöt. Ebben a korban – mondjuk ki a régóta érzett igazságot: – a
fiatal urak mindenütt e kerek világon és mindenkinek, kor- és nembeli
válogatás nélkül, rettenetesen alkalmatlanok szoktak lenni. Mert ebben a
korban a fiatal urak még nem igen tudnak egyebet, csak boszuságot
szerezni.

Igaz, az internátusok nem annyira nevelőintézetek, mint inkább ezeknek a
boszuságoknak az elhárítására szolgáló levezető csatornák. De még
ezeknek a levezető csatornáknak is szükségük van bizonyos szellőzésre,
és vakáczió idején az ifjui életkedv megfékezésére szolgáló organizáczió
csak félerővel működik.

Az internátusban a nyáron át a három alkalmatlan ifjun s a
szolgaszemélyzet egy részén kívül nem maradt más, csak a prefektus meg
egy beteges, öreg írnok.

Az utóbbitól az alkalmatlan ifjak bátran felgyujthatták volna a házat.
Az öreg írnok, a kinek volt némi oka a fásultságra, ezen csak mulatott
volna. Neki minden változás csak valami jobbat hozhatott.

A prefektus már nem örvendett volna, ha véletlenül csakugyan felgyujtják
a házat, de ezenkívül aztán semmivel se törődött. Boldog volt, ha a
fiatal urak nem alkalmatlankodtak neki a jelenlétökkel s nem zavarták a
czirkulusait; ha már nem mehetett szabadságra, egy kis fél-pihenés őt is
megillette. Azért megelégedett annak nyilvántartásával, hogy a fiatal
urak hiánytalanul megvannak, egyik se veszett el, mert mind a három
pontosan megjelenik az ebéden és a vacsorán; néha, a forma kedvéért,
éjjel szemlét tartott a hálóteremben, megállapítani, hogy a fiatal urak
nem szöktek-e meg Robinsonoknak, vagy nem ragadtak-e ott valami razzián;
egyébként azonban nem bánta, akármit csinálnak, egész nap feléjök se
nézett, s ha elkéredzkedtek, kirándulásra vagy fürödni, sietve mondta ki
a boldogító igent.

A három fiu élt az engedelemmel. Egész nap szabadon csavarogtak, jobbra,
balra, mindenfelé, a merre a szeszélyök, s különösen az Olgyai Gyula
örökkön éber szelleme vezette őket.

A két Dunay-fiúnak Olgyai Gyula volt a legelső ember a világon. Először
azért, mert Olgyai Gyula a nagyobbik Dunay-fiúnál is öregebb volt egy
esztendővel, s az efféle társaságban egy évi korkülönbség még nagy idő,
a tekintélynek kiaknázhatatlan kincsesbányája. De főképpen azért
tisztelték Olgyai Gyulát, mert az utóbbiban nem volt nehéz felismerni a
minden hájjal megkent gazembert, és az élet elején lévőknek semmiféle
tulajdonság nem imponál annyira, mint a minden erkölcsi törvényen való
felülemelkedés.

Olgyai Gyula volt a példaképük, a szellemi vezérük és a ciceronéjuk.
Olgyai Gyula tanította meg őket czigarettázni, fütyülni és arra, hogy
miképpen lehet a tanárok és a felügyelők figyelmét kijátszani. Tőle
tanúlták, mi mindenben lehet szórakozást találni, s ő oktatta rá a két
testvért, hogyan kell a kutyákat megboszantani. Olgyai Gyula tanította
meg őket mindarra, a mit a régiek »szabad művészetek«-nek neveztek
volna, de különösen arra a művészetre, hogyan lehet az elhagyott
bicziklit egy percz alatt használhatatlanná tenni. Tőle szerezték minden
tudásukat és azt az ügyességüket, a melynek a legtöbb élvezetüket
köszönhették, hogy tudniillik hogyan lehet egy kis leleménynyel minél
több kárt és boszúságot okozni. Olgyai Gyula minden technikai
szerkezetet ismert, de a technika vívmányait csak azért tanulmányozta,
hogy megtudja, miképpen kell a különböző szerkezeteket elrontani.
Azoknak az egyenes leszármazója volt, a kik a régi világban főképpen
macskafojtogatással, madártojásszedéssel és fészek-pusztítással
foglalkoztak; de haladt a korral, nem pályázott ilyen csekélységekre,
hanem abban lelte örömét, ha megríkathatta a gyermekeket, s ha a nagyok
káromkodva bottal ütötték a nyomát. A legnagyobb vágya, ábrándja,
eszménye az volt, hogy egy szép napon alkalma nyíljék
automobil-balesetet idézni elő.

A merre elvonúlt hűséges tanítványaival, annyi kár támadt a nyomukban,
mintha sáskák jártak volna arra.

Ez a szép fegyverbarátság csak egyetlenegyszer állott ki némi
megpróbáltatást. Kevés híjja volt, hogy ekkor örökre fel nem bomlott,
mert a két Dunay-fiú között, váratlanúl, engesztelhetetlennek látszó
testvérháború ütött ki, de az Olgyai Gyula salamoni bölcseségének végre
is sikerült elsimítani az ellentéteket.

Ezen a napon fürödni rándultak ki.

A fürdésben nagy élvezetet találtak. A lubiczkolás magában véve is
kellemes érzést szerzett a testüknek, de a főgyönyörűséget abban lelték,
hogy a folyónak azon a helyén ugráltak be a vízbe, a hol a fürdés tilos
és veszedelmes volt. Ez megszázszorozta az élvezetüket.

Csak egy nem tetszett nekik a fürdésben. Az, hogy tiszták lettek a
víztől.

De ezen is tudtak segíteni. A fürdés után besározták vagy beiszapolták
magukat és így szárítkoztak meg a napon. Úgy, hogy mégis csak
eltüntették magukról az egyetlen valamit, a mi netalán a felsőbbség
helyeslésével találkozhatott volna.

Ama bizonyos napon a kisebbik Dunay-fiúnak egy fényes ötlete támadt.

A folyó partján egy eldobott ujságpéldányt pillantott meg, a mely még
nedves volt a nyomdafestéktől. Ha a nyomdafestékkel mázolják be a
testüket, ez többet ér minden sárnál és iszapnál. Az eszme általános
tetszéssel találkozott.

De a nagyobbik Dunay-fiú, a ki elsőnek akarta végrehajtani a
tisztaságtól mentesítő műveletet, előbb belepillantott az ujságba, s
egyszerre így kiáltott fel, az öcscse felé fordúlva:

– Na, itt megadják az apádnak!

– Mi az? Mi van az apámmal? – kérdezte a kisebbik Dunay-fiú.

– Az van benne… hahaha!… hogy az apád, nagyságos Honti-Peéry Ottmár
képviselő úr tegnap beszédet akart mondani az országgyűlésen, de
kinevették, lehurrogták, majdnem kidobták, hahaha!… És az ujságban még
az van, hogy ez azért volt, mert igen szemteleneket és ostobákat
beszélt!

– Akkor az az ujság szemtelen és ostoba – felelt a kisebbik Dunay-fiú –
és az is szemtelen és ostoba, a ki olvassa!

– De máskor is ez van róla az ujságban, mert az apádnak mindig jár a
szája és mindig butákat mond. És ha te nem hiszed el az ujságnak, hát én
mondom neked, hogy az apád egyszerűen egy felfújt hólyag!

A kisebbik Dunay-fiú felfortyant.

– Ez olyan szamár beszéd, mint a ki mondja. És már az sem jól van az
ujságban, hogy a nagyságos képviselő úr, mert az én apám méltóságos
Honti-Peéry Ottmár úr, császári és királyi kamarás. Aztán tudd meg, hogy
az én apám akkor beszél, a mikor akar, mert ő úr; és olyan nagy úr, hogy
ő hozzá nem is jön fel az ilyen kutyaugatás.

– Én meg azt mondom neked, hogy ő egy pöffeszkedő felfújt hólyag –
ismételte szilárd meggyőződéssel a nagyobbik Dunay-fiú.

A kisebbik dühbe gurúlt.

– Te azt meg se tudod érteni, hogy az én apám milyen nagy úr, és nem is
láttál egy olyat elevenen! Megmondjam neked, miért beszélsz így? Azért
beszélsz így, mert a te apád csak egy csibész!

– Csibész vagy magad – pattant fel a nagyobbik Dunay-fiú – és az apád
sem egyéb, mert azért, hogy ő kamarás, vagy kukta, vagy akármi, előttem
csak csibész marad, egy semmiházi, a ki nem is jön az én apámhoz, mert
az én apám rangsorban a legelső művész Magyarországon! Te azt még nem is
tudod felfogni, hogy kicsoda egy Pomázy György!

– De fel tudom fogni, mert ő semmi egyéb, mint egy szeméten szedett, a
kit azelőtt Pisztrángnak hívtak, egy komédiás, egy kókler, egy
csepűrágó, egy kucséber, a ki abból él, hogy bakugrásokat mutat és
azután tányéroz, szóval egy igazi csibész.

Az a leleplezés, hogy Kálmán apját, a híres Pomázy Györgyöt, azelőtt
Pisztrángnak hívták, azt czélozta, hogy Olgyai Gyulát megnevettesse és a
maga pártjára hódítsa. De Olgyai Gyula ridegen semleges maradt. A
testvérek viszálykodása egészen hidegen hagyta; mintha nem is hallgatott
volna oda, nyugodtan kenegette magát azzal a nyomdafestékes
ujságpéldánynyal, mely erre a szóharczra alkalmat adott.

A vita egyre jobban elmérgesedett. Az igen kevéssé válogatott
szitkozódások árjából egyre gyérebben bukkantak föl tárgyias érvek. Ezek
abban merűltek ki, hogy Károly megvetéssel nyilatkozott Kálmán apjának
kenyérkeresetéről s általában az egész művészi pályáról, Kálmán pedig
kijelentette, hogy Károly apja egy »társadalmi here«, a ki egy hatost se
tudna megkeresni, nemhogy olyan nagy jövedelemre tudna szert tenni, a
milyen egy híres művésznek van, a ki a tehetségével szerzi a pénzt s nem
kapja ajándékba.

Aztán jól agyba-főbe verték egymást. Egyforma erősek voltak; egyiknek se
tört le a dereka.

Olgyai Gyula ebbe se avatkozott bele.

Hanem mikor a testvérek jól kiverekedték magukat s egy kissé
lecsillapúlva hozzá folyamodtak, hogy tegyen igazságot közöttük:
melyiknek az apja különb ember? – végre megszólalt.

Büszke volt rá, hogy bölcs ítéletet mond, és így döntött:

– Az egyik eb, a másik kutya. De mindegy. Az ember nem válogathatja meg
az apját. A ki jön. Örüljetek rajta, hogy jó anyátok van.

Erre már mind a két Dunay-fiú elnevette magát.

Olgyai Gyula eleinte nem értette ezt a nevetést. De a két fiú lassankint
kimagyarázkodott, még pedig, minthogy legjelesebb barátjukkal,
mintaképükkel tárgyaltak, teljes nyíltsággal. Kálmán nem tudta
megbocsátani a mamájának, hogy elhagyott egy Pomázy Györgyöt és miért? –
hogy barátságával ezt a Honti-Peéry Ottmárt tűntesse ki! Károly pedig
azt nehezellette, hogy mamája nem tudta törvényessé tenni ezt a
rendkívül becses összeköttetést. Akkor most ő is Honti-Peéry volna.

Aztán a közlékenység odáig ragadta őket, hogy tüzetesebben is
megbírálták a mamájukat. Részleteket mondtak el arról, a mit otthon
láttak, s mialatt apró történeteiket rendre előadták, észrevétlenűl
kibékűltek.

A Murilló-angyalkák, a mai nevelés dísz-csemetéi, miután összevesztek
azon, hogy melyiknek az apja a dicsőbb, a nagyobb, végre kiegyeztek és
megegyeztek abban, hogy mind a ketten, egyértelműen, rosszat mondtak az
édes mamájukról.

A BŰVÖS ÉKSZEREK.

I.

Ametisztet, a tündért, egyszer nagyon sarokba szorította Kobalt, az
óriás. A szabad szerelemről vitatkoztak. Kobalt úgy értette ezt, hogy
neki minden nőt szabad szeretnie; Ametiszt pedig úgy, hogy ő szabadon
választ, kit szeressen.

A vita nagyon elfajult. Az óriás már-már egészen a hatalmába kerítette a
tündért; a két kezét lelánczolta egy sziklához, és rettenetes dolgok
történhettek volna, ha a tündér váratlanul segítséget nem kap.

De a zajra két ember rohant elő a sűrűségből: egy ifjú szénégető meg a
felesége. Már messziről hallották a tündér rémes acsarkodását; a
megdöbbenés érzése fölkeltette a részvétüket, s a kíváncsiság szárnyat
adott a jóakaratuknak.

Városban kisebb lármára is összeszaladnak az emberek. Pedig a körutakon
minduntalan történik valami kis esemény; míg az erdő mélyén lakó ember
ritkán élvezheti egy kis balesetnek vagy egy kis botránynak az örömét.

– Jó emberek, – kiáltozott a tündér, – csiklandozzátok meg ennek a
betörőnek a talpát!

A szénégető talán még most is tanakodnék, vajjon ki merjen-e kötni az
óriással, de a fiatal asszony nem sokáig tünődött, hogy teljesítse-e a
szorongatott tündér óhajtását. Az asszonyok könnyebben elvesztik a
bátorságukat, de viszont hamarabb nekibátorodnak, mint a férfiak.

És a közbelépés csodálatos eredménynyel járt.

A hogy a szénégető felesége megcsiklandozta a sziklán térdelő óriás
roppant talpát: az óriás egyszerre olyan kicsi lett, mint valami hegyi
manó, és összeesett mint egy darab rongy.

Csak a hangja maradt a régi, egyébként semmi se maradt az óriásból.

Morogni kezdett, félelmetesen, fenyegetően… majd a hangja is elhalt,
mint az eltávolodó vihar tompa dörgése. Aztán föltápászkodott a
szikláról és szégyenkezve elsompolygott; a tündér csúfondáros, csengő
nevetéssel kísérte.

A szénégető most már nagy buzgalommal oldozta le a lánczot a tündér
csuklójáról, és Ametiszt, kiszabadulva kényelmetlen helyzetéből, így
hálálkodott:

– Jó emberek, én csak egy szegény tündér vagyok; a hálát most csupán
igérhetem. De ha egyelőre adósotok maradok, azért ne ítéljetek meg;
részletekben pontosan le fogom róni a tartozásomat. Hiszen az erdő
mélyén is tudnotok kell, hogy az egész világ berendezése a
részletfizetés intézményén alapul.

A szénégető felesége bizalmasan elmondta, hogy – noha nem a jutalomért
tették, a mit tettek – bizony, nagyon fognak örülni a tündér
pártfogásának, mert ő nemsokára egy uj lakót fog adni a világnak.

– Ott leszek a keresztelőn – igérte a tündér. – És előre is megmondom,
hogy nem kell komáról gondoskodnotok. A gyermeknek én leszek a
keresztanyja; akár fiu lesz, akár leány.

És a kellő időben csakugyan meg is jelent a szénégető kunyhójában. A
derék szénégető már előre dörzsölgette a kezét, mert a kis fiúnak is
örült, de még jobban örült annak, hogy az ünnepi alkalommal egy kis
aprópénzt fog látni, a mi, bizony, csak elvétve kerül az erdőbe.

Hanem a keresztanya így szólt:

– Jó emberek, pénzt nem hoztam magammal, mert a mai világban már a
tündéreknek sincs pénzük. De e helyett olyan ajándékot hoztam, a mely őt
egész életére boldoggá teheti. Elhoztam neki a családi ékszereimet, a
melyek még a nagyanyámról maradtak rám: ezt az aranyórát meg ezt a
topázos gyűrűt. De ne tegyétek zálogba ezeket az ékszereket, és neki is,
ha majd felnő, mondjátok meg, hogy jól őrízze meg ajándékomat, minden
viszontagság között, mert ezek az ékszerek bűvös ékszerek. A ki ezeknek
az ékszereknek a birtokában van, az soha se mondhat és soha se követhet
el semmiféle ostobaságot, mert, ha ostobaságot készül mondani, az óra
azonnal muzsikálni kezd és mindaddig szól, a míg gazdája az ostobaságot
ki nem veri a fejéből, ha pedig ostobaságot akar elkövetni, a gyűrű
rögtön megszorítja az ujját és mindaddig szorítja, a míg fel nem hagy a
szándékával.

A keresztelő után a tündér eltünt és a szénégetőpár nem győzött eléggé
örvendezni a nagyszerű ajándéknak.

A szénégető mindjárt fel is próbálta a bűvös ékszereket. Tudni
óhajtotta, milyen érzést ad az, ha ilyen drágaságok ékesítik az embert.

A zsebébe dugta az órát és felhúzta a gyűrűt, de alig hogy feldíszítette
magát, az óra muzsikálni kezdett s egyre eszeveszettebben szólt, a gyűrű
pedig úgy megszorította az ujját, hogy fájdalmában szinte felordított.

Nagy ügygyel-bajjal lehúzta az ujjáról a gyűrűt s aztán az órát is
sietve kitette az asztalra. De bele tartott egy pár perczbe, a míg a
zenélő szerszám végképpen elcsendesedett.

– Mire gondoltál, mit akartál tenni, szerencsétlen?! – kérdezte a
felesége.

– Arra gondoltam, – felelt a szénégető, a kinek az arcza még a szénpor
alatt is majdnem fehérré vált az ijedtségtől, – hogy addig, a míg a fiú
felnő, mégis csak zálogba kellene tenni ezeket az ékszereket, mert mi
már csak megleszünk valahogy ostobán is. De látom, hogy ez túlságosan
ostoba gondolat volt.

– Addig, a míg a fiú felnő, – felelt az asszony – neked kell viselned az
órát meg a gyűrűt. A mint láthatod, nagyon is rád fér, hogy legyen
valami, a mi egy kis okosságra szoktasson.

De ettől fogva az óra folyton muzsikált, a gyűrű pedig úgy szorongatta a
szénégető ujját, hogy utóljára már nem bírta kiállani.

Hát csak abban maradtak, hogy a bűvös ékszereket elzárják a ládafiába,
addig az ideig, a míg a fiúnak az esze meg nem érik.

II.

A szénégető fiát – a ki keresztanyja óhajtására a Topáz nevet kapta –
már tizenegy esztendős korában megbérmálták. A szénégető azért sürgette
Topáznak az ájtatosságban való megerősítését, mert azt óhajtotta, hogy a
tündér, a kiről már régen nem hallottak, az ünnepi alkalomra ujra
jelentkezzék az ígért részletfizetéssel.

A tündér elértette a szelíd czélzást és csakugyan megjelent. Ezúttal
azonban már csak egy hosszú kolbászt hozott ajándékba, mert időközben
Tündérországban is nagyon kedvezőtlenné vált a pénzpiacz helyzete s a
rettenetes drágaság még a szebb világban lakókat is visszariasztotta
minden túlságos költekezéstől.

Hanem a szénégető jobban örült a kolbásznak, mint az első ajándéknak, a
melyet nem lehetett megenni.

Nagy vigasságra gerjedt, és apai hatalmánál fogva elrendelte, hogy
Topáznak, a kit keresztanyja tiszteletére már a bérmálás reggelén
felékesítettek a gyűrűvel és az aranyórával, ezentúl folytonosan
viselnie kell a bűvös ékszereket, kivéve az alvás idejét, a mikor a
legokosabb ember is bátran beszélhet bolondokat.

– A kit megbérmáltak – okoskodott a szénégető – annak már eszének kell
lennie. És ha a fiúnak már megvan a magához való esze, hát vigyázzon rá
és ne veszítse el.

Kiderült, hogy Topáznak csakugyan van már magához való esze, mert a
keresztanyját szomorú mosolylyal fogadta, és hogy szégyenére ne váljon,
egész nap nem szólt egy árva szót se.

A bűvös ékszerek pedig láthatóan mindjárt megtették a hatásukat. Mert a
bérmálást követő lakomán a szénégető betegre ette magát, s maga a tündér
is megrontotta a gyomrát a kolbászszal, Topáz ellenben, aki óvatosságból
nem evett, egészséges maradt. Éhes maradt, de egyszersmind egészséges.

Ettől fogva Topáz soha se vált meg a bűvös ékszerektől.

Tizenkét esztendős korában Topáz már nem hasonlított semmiféle más
gyermekhez. Nem csavargott a többiekkel, nem mászott fel a fára, nem is
esett le róla és nem lopta ki a madarak fészkéből a tojást. Már
messziről meg lehetett ismerni szomoru mosolyáról.

Még nem volt tizenhárom éves, a mikor már mindenkinek el kellett
ismernie, hogy Topáz sokkal okosabb ember, mint az apja, sőt okosabb a
legközelebb eső falu papjánál is. Mert ez a két ember, noha mindegyik
elég vén volt arra, hogy már benőhetett volna a fejelágya, sok fejtörés
és bölcs tanácskozás után azt sütötte ki, hogy Topáz nem léphet a
szénégető pályára, hanem éljen meg az eszéből, ha már ilyen ritka szép
okosságot mutat, – és Topáz, tudva, hogy úgyis hiábavaló volna,
okosságból nem vitatkozott velük, hanem szomorú mosolylyal
engedelmeskedett.

III.

– Topáz, gyere koczkázni! – hívták a pajtásai.

Topáz nagyon szeretett volna koczkázni és már majdnem igent mondott. De
a gyűrű megszorította az ujját.

– Nem megyek, – felelt, – mert a ki koczkázik, az veszíthet. Sőt
valószínű, hogy veszít, mert mindig sok aprópénz hull az asztal alá, és
mindig több a vesztes, mind a nyerő.

És csak nézte a többieket, a mint koczkáztak.

Egypáran nyertek, többen veszítettek. Topáz természetesnek találta, hogy
sokan veszítenek, és nem törődött a vesztőkkel. Csak a nyerőket látta.
Milyen jókedvűek, hogyan ragyog a szemük!

Irígyelte őket.

– Topáz, gyere inni! – hívták a nyerők, és a vesztesek nemkülönben.

Topáz nagyon szeretett volna inni és már megindult a pajtásaival. De a
gyűrű megszorította az ujját.

– Elkísérlek benneteket, – szólt, észbe kapva, – de nem iszom veletek.
Nem akarok megrészegedni és nem akarom, hogy megfájduljon a fejem. A ki
iszik, soha se tudja előre, hogy mikor issza el az eszét, s a részeg
ember ostobaságokat csinál, a részeg ember garázda, a részeg ember
csunyább, mint az állat.

És csak nézte, hogy a többiek isznak.

Néhányan leitták magukat a sárga földig és másnap egész estig nyögték a
mulatságot. Mások egészen elveszítették az eszüket, kötekedni kezdtek
vagy más ostobaságot csináltak, úgy, hogy napok kellettek hozzá, a míg
ki tudtak gázolni abból a sok kellemetlenségből, a mit egy este
szereztek maguknak.

De voltak olyanok is, a kik nem rugtak be, csak fölélénkültek és még
vidámabbak lettek, mint rendesen. Topáz elnézte őket. Milyen jókedvüek,
hogyan csillog a szemük, hogyan ömlik ajkukról a tréfa, a mulatságos
szó! A kellemes mámor pirosra festette az arczukat és folyton nevettek.
Topáz csöndesen, előbb hallgatagon, utóbb egészen szótlanul szemlélgette
őket, még jobban elkomolyodva, mint máskor. Irígyelte a mámorukat, a
rózsás kedvüket, a szakadatlan mulatságukat.

– Topáz, legalább danolj velünk! – szóltak hozzá egypáran.

– A dal nem kerül pénzbe, – bíztatta valaki, egy kicsit csúfolkodva.

Topáz nagyon szerette volna egyszer, legalább egyetlen egyszer, kedvére
kimulatni magát és szívesen danolgatott volna a pajtásaival. Hiszen
józanon is elmulathat az ember, ha csupa kellemes, vidám dologra gondol
és átengedi magát a mások jókedvének. Még ahhoz is kedve lett volna,
hogy akármilyen józan, időnkint el-elkurjantsa magát és már-már
belebődült a nótába, de a hogy feltátotta a száját, a gyűrű egyet
szorított az ujján.

– Nem, – szólt magában, – ez nem volna okos. Ha velük danolok, engem is
megbüntethetnek, csendháborítás czímén.

Másnap aztán egész nap sajnálta, hogy tegnap nem danolt a többiekkel.

Eleinte nehezen állotta meg, hogy bele ne másszon hol az egyik, hol a
másik ostobaságba. De a gyűrű egyre jobban megszilárdította az
erkölcsét.

Olyankor aztán, ha arról hallott, hogy a mulatság micsoda bajba sodorta
egyik vagy másik társát, nem győzte dícsérni a józanságát és áldani a
gyűrű csodaerejét.

Hanem azért még a bajba jutottakat is irígyelte egy kevéssé az
élvezetükért.

Később annyira hozzászokott a józansághoz, hogy a gyűrűnek már nem sok
dolga volt.

Egyszer azonban annyira beleszeretett egy szép kis leányba, addig-addig
enyelgett vele, míg egy elragadó holdvilágos este, a májusi szellő
ösztökélésére, az orgona-illattól egy kissé megmámorosodva, majdnem
megcsókolta azt az eperszájat.

A szép kis leány nem kapta félre az arczát, de a gyűrű akkorát szorított
az ujján, hogy fájdalmában majdnem felkiáltott.

– Nem, – szólt magában. – Nem engedi az okosság. El kellene vennem
feleségül.

És hirtelen hangját veszítve, az orrát szomorúan lehorgasztva,
megrogygyant léptekkel kísérte haza az álmélkodó kis leányt, a ki nem
tudta kitalálni, hogy mi lelte egyszerre Topáz úrfit.

– Azért mégis okosan cselekedtem, – szólt magában otthon, – mert ez a
kis lány vagy csalfa, hamis teremtés, a milyen igen sok van, vagy – a mi
még rosszabb volna – ártatlan, jó lélek. Ha rossz kis leány, micsoda
veszedelembe sodorhatott volna, ha mégis behálóz! – hogyha pedig jó kis
lány, no, akkor meg egész bizonyosan el kellett volna vennem feleségül!
Eh, tanúm a gyűrű, hogy józan, okos voltam!

És miután ilyen fényesen bebizonyította magának, hogy rendkívül okosan
cselekedett, majdnem sírva fakadt.

A kis leány utóbb vigasztalódott mással.

– Lám, mennyire igazam volt! – kiáltott fel Topáz, a mikor meghallotta,
hogy szerelmese férjhez megy egy részeges kancsóhoz. – Lám, hogy csalfa,
és hamis még a zúzája is! Megesküdtem volna, hogy én vagyok az, a kit
szeret, s egy kis hijja volt, hogy el nem bolonditott!

És ettől fogva még jobban sajnálta, hogy elhagyta a babáját.

Utóljára aztán, hogy valamivel kárpótolja magát, erényt csinált magának
a sok nélkülözésből.

– Az életem egy kicsit unalmasnak látszik, az igaz, – vigasztalta magát,
– de hát a józanság: az egészség, és az okosság: a tartós lelki béke.
Nem értem, hogy azért a kis izgalomért, mámorért, jókedvért, azért a kis
élvezetért vagy azért a kis örömért, hogyan mászhatnak bele a többiek
annyi ostobaságba, hogyan szerezhetnek maguknak annyi bajt, hogyan
pazarolhatják el sokan a jövőjüket, akárhányan az egészségüket, néhányan
az egész életüket is!

– Hazudsz! Mert érted őket! – süvített el a füle mellett egy hang, a
gnómmá változtatott Kobalt bosszúálló hangja.

Topáz nem akart igazat adni ennek az ingerkedő hangnak.

De ha nem is értette a többieket, nagyon szívesen volt a többiek, a nála
ostobábbak között. Nagyon szerette a társaságot, és minél kevésbbé
viszonozták a többiek ezt a vonzalmat, annál inkább vágyódott a társaság
után. Végre is a társaság örömét élvezni – olyan mulatság, a mely nem
kerül pénzbe, nem árt az egészségnek, nem okoz bajokat, és, ha valaki
okosan viselkedik, nem jár veszedelmekkel.

A mint idővel egyre gyakrabban tűnt fel neki, milyen egyhangu az élete,
és milyen sok az, a mije hiányzik – egyre jobban szomjazta a többiek
társaságát.

Néha, ha hozzájutott ehhez az egyetlen öröméhez, szinte mámorossá vált,
s ilyenkor hamarosan ráragadt a többiek jókedve. Roppant kedve lett
volna éppen olyan ostobaságokat mondani, a milyeneket a többiektől
hallott, de a legtöbbször, mihelyt meg akart szólalni, az órája azonnal
zenélni kezdett, hát csak elnyelte, a mit mondani akart.

Egy darabig olyan gyakran szólalt meg a bűvös tanácsadó, hogy valaki nem
állhatta meg és megmondta Topáznak:

– Csapd már egyszer falhoz azt az átkozott muzsikáló órát!

Topáz nem ezt a tanácsot fogadta meg, hanem az óráét.

És ha sokszor jelent meg az emberek között, mindig csak keveset beszélt;
azt is lassan mondta, félénken, bizonytalanul.

Azért ridegnek találták és sorra elhidegedtek tőle a legtürelmesebb
barátjai is.

Mindenki tisztelte, becsülte, mindenki igen bölcs embernek tartotta, és
mindenki utálta.

Végre kinézték minden társaságból.

IV.

Topáz, a ki nem volt rossz fiú, egyszer, az ötvenedik születésenapján,
meglátogatta öreg szüleit, ott, az erdő mélyén.

Az öregek megelégedetten éldegéltek régi fészkükben és tökéletes lelki
nyugalomban viselték éveiknek a terhét.

Elég gyakran hallottak hírt a gyermekükről; Topáz segítette is őket
azzal, a mire éppen szükségük volt; aggok voltak, de betegség nem
sorvasztotta őket; és az erdő mélyén, távol az emberektől, tehettek
bármi bolondot, a mi éppen jól esett nekik.

Az öreg szénégető annyira visszaélt az ostobaságok elkövetésének
tökéletes szabadságával, hogy a fiát megint csak azzal fogadta:

– Annyi kolbászt ettem, hogy mozdúlni se tudok.

És eldicsekedtek, hogy a tündér most is hűségesen küldözgeti a kolbászt.
Néha, minthogy Tündérországban egyre nagyobb a drágaság, a kolbász egy
kicsit rövidre sikerül, de elsején aztán kipótolja, ha a hónap végén
kevesebbet küldött, és az még soha se történt meg, hogy elmulasztotta
volna a részletfizetés napját.

– Hej, az a tündér!… – tört ki Topázból a sokáig elfojtott keserűség.

Ez a sóhajtás az öregasszonynak a szívébe nyilallott.

Faggatni kezdte a fiát, és Topáz apránkint előhozakodott mindazzal, a mi
a szívét nyomta.

– Minek is avatkoztatok bele abba a dologba?!… – panaszolta fel régi
keservét. – Nem volt se ingetek, se gallérotok!… Hagytátok volna, hadd
végezzen az óriással, a hogy éppen tud.

– Nem értelek – szólt az öreg asszony. – Elég nagyra neveltünk fel; már
ötven esztendőske vagy. Az egészségedben nincs semmi hiány; az óra meg a
gyűrű megóvtak minden bajtól. A városban élsz, minden földi jó közepett;
és büszkén mondhatod el, a mit csak igen kevesen, hogy sohase követtél
el semmiféle ostobaságot.

– De nem éltem! – sóhajtott fel Topáz.

A vén szénégető hamarabb megértette a fiát, mint az aggódó öregasszony
és – ritka lélekjelenlétről nyujtva bizonyságot – azonnal visszatért egy
régi, kedves eszméjéhez.

– Tudod mit?! – szólt. – Tedd zálogba az órát meg a gyűrűt!

– Igazad van – felelt a fiú. – Zálogba teszem őket csak azért, hogy
végre-valahára békében hagyjanak.

De még ki se mondta, és az óra már ujra muzsikálni kezdett. Olyan
eszeveszetten muzsikált, hogy alig tudták elhallgattatni.

– Nem, nem! – nyögte Topáz, hogy elcsendesítse. – Az órának van igaza!
Én már nem kezdhetek uj életet! Én már nem tudnék a boldogító
ostobaságokba bele tanulni! Én már nem lehetek meg ezek nélkül az
átkozott tanácsadók nélkül!

Az öregasszony csöndesen sírdogált.

– Hanem egyet megmondok – folytatta Topáz – akárhogy lármázik is ez a
gyalázatos óra és akárhogy szorongat is ez a pimasz gyűrü! Azt az egyet
megmondom, hogy ha holnap az erdőben járva, véletlenül segítség-kiáltást
hallok, és ebből megtudom, hogy keresztanyám szokása szerint megint
kikezdett valami óriással… azt az egyet megmondom, hogy keresztanyám
vegye elő minden asszonyi furfangját és segítsen magán, a hogy tud!…
mert tőlem ugyan kiabálhat itéletnapig!

ACHILLE.

Aznap nagyon unatkoztam Rivában. Lekéstem a déli hajóról, a melylyel
Desenzanóba akartam menni; másnap reggelig a tóparton kellett maradnom.
Már a tizedik napja voltam ott, s Rivában tíz nap egy örökkévalóság.
Azon tünődve, hogy mivel üssem agyon a délutánt, még két órakor is az
ebédlőben ültem.

A pinczéreken kívül már csak ketten voltunk az alacsony, szomorú
helyiségben: én és Achille. Ez az Achille egy hat-hét esztendős, vézna
fiúcska volt, a ki nem sok vizet zavart a table d’hôtenál, a kinek a
nevét azonban a table d’hôte minden vendégének meg kellett tanulnia.
Achille ugyanis, ebéd és vacsora idején, minduntalan elszökdösött az
asztaltól, s ilyenkor szép, szőke mamája, abbahagyva sokszoros
flirtelését, felcsattanó hangon utasította rendre:

– Achille, mit keressz ott?!… Achille, gyere vissza azonnal!… Achille,
viselkedjél tisztességesen!

Ez a szép, szőke, nemzetközi asszony volt a table d’hôte lelke.
Mindnyájunkat ő tartott szóval, s az alacsony, boltozatos terem néha
féltizenegyig is visszhangzott a kaczagásától, melyet igen dallamosnak
tarthatott. Nem volt minden elmésség nélkül, bár a műveltségét alighanem
a Reise-Bibliothékákból merítette. Igen szerette csillogtatni a
szellemét és irodalmi tájékozottságát; hamis gyémántokat viselt, s látni
lehetett rajta, hogy boldog, ha igen előkelőnek nézik.

Teli szépségén, melynek részleteit gondos, bár nagyon is feltünő
öltözködése tökéletesen érvényre juttatta, minden férfinak megakadt a
szeme. Nevető szemének csillogása, úgy hiszem, nem egy pofont szerzett a
Rivában nászutazó fiatal férjeknek. A table d’hôte göthös bonvivantjai
szabadon, nyiltan lelkesedtek érte; s mindig nagy udvar környékezte.

Négy-öt nyelven beszélt folyékonyan; a kiejtése és a neve után itélve, a
franczia Svájcz lehetett a hazája. De igazi hazája, otthona, egész
világa: a table d’hôte volt.

Mit keres ez az asszony Rivában? – kérdeztem magamtól, látva, hogy a
vendégek jönnek-mennek, megszállanak s egy-két nap mulva elutaznak ki
haza, ki Olaszországba, csak ő marad, mintha otthon volna a
_Baviera_-ban? Mit keres éppen Rivában, mely, hiába kéklik előtte a
Garda, voltaképpen bujósdi-játékra való hely, mert félreesik az
Olaszországba vivő nagy útvonalak mindegyikétől?

A szomszédom igen csúnya gyanúsítással felelt erre a kérdésemre.
Szerinte, Desmaretsné asszony nem azért tartózkodik itt, mintha üdülni
akarna, hanem mert pártfogót, jó barátot keres. Barátságot egy egész
életre, esetleg felmondásra, sőt talán rövid időre. A vendéglőélet igen
alkalmas erre a czélra; az ember válogathat az ismeretségekben.

– S éppen ebben a kis fészekben lesné az ismeretségeket? – kérdeztem.

– Miért ne? Pompás hely ez annak, a ki nem keresi éppen a piaczot. Az
ember azt képzelné, hogy ez a szép szőke teremtés csak átutazóban van
itt; hogy Olaszországba készül s útbaejtette a Gardát; hogy a
visszavonúltságot keresi, s nincs egyéb szándéka, mint utazni, vagy
üdülni. Ez a természetes föltevés igen megkönnyíti a dolgát. Különben
látnivaló, hogy igen diszkrétül intézi az ügyeit s nem elégszik meg
akárminő ismeretséggel. De válogathat tetszése szerint; télen és
tavaszszal sok itt az idegen és mindenféle fajta.

Mialatt a szomszédom ezeket suttogta, Desmaretsné Tolsztojról és a
Kreutzer-szonátáról beszélgetett egy gerinczbajos festővel. Úgy találta,
hogy Tolsztoj igen nagy író, de nem elég türelmes az emberek, s
különösen az asszonyok gyöngéivel szemben. Látszik rajta, hogy
kevesebbet élt, mint a mennyit gondolkozott.

Véletlenül rám tekintett, s nem tudom miért, ebben a pillanatban azt az
impressziót keltette bennem, hogy a mit a szomszédom suttogott, nem
puszta rágalom. Egy kicsit megsajnáltam. Micsoda élete lehet,
szegénynek! Trónolni a table d’hôte-nál s várni az ismeretlent, a ki
majdan a hôtel-számlát ki fogja fizetni! Tolsztojt fejtegetni, s
ekközben, ahányszor az ajtó nyílik, azzal a gondolattal tekinteni minden
ujonnan belépő idegen alakra:

– Talán ez az!

* * *

Mialatt végiglapoztam az összes bécsi ujságokat s közben elvégeztem
magamban, hogy nem megyek át Arcóba, hanem Rivában várom meg az estét,
Achille a vendéglős kis fekete kutyáját nyomorgatta.

Egyszerre elunta ezt a játékot és oda jött hozzám.

– Honnan való ön, uram? – kérdezte minden bevezetés nélkül.

Elmosolyodtam. Achille nagy fesztelenséggel járt-kelt az ebédlőben és az
olvasószobában, mindenkivel parolázott, mint azok a gyerekek, a kik
mindig sok embert látnak maguk körül, s nagy hangon beszélt, mint a
mamája. Néha, ha a szép szőke asszony nem látta, a hôtel tónusához éppen
nem illő pajkosságokat engedett meg magának, a miért a pinczérek sokszor
letorkolták, s különösen egy szőke, kövér sörhordó fiú gyakran
megleczkéztette, halk, szinte fenyegető hangon:

– Megint »ausgelassen« vagy?! Egyszer majd megjárod!

Főképpen a pinczérek nevelték szegényt.

Hogy Achille nem csupa tartózkodás, már ismeretes dolog volt előttem; de
mégis meglepett a konfidencziája.

– Hogy honnan való vagyok?… Magyarországból – feleltem.

Achille rám meresztette nagy fekete szemét.

– Európában van az? – kérdezte.

– Igen.

– Csudálom – szólt Achille.

– Mért?

– Mert még nem voltunk ott.

– Maguk már sokfelé jártak, ugy-e?

– Igen, megfordultunk már egy kissé mindenütt.

Achille a kontinens összes nagy vendéglőit ismerte, de mintha sohase
mozdult volna ki a vendéglők olvasószobáiból, a nevezetes épűleteket
sehol se látta. Ezer név volt a fejében, de semmire se emlékezett, csak
szobákra.

– Hol van a mama? – kérdeztem tőle.

– Gardonéba mentek ki a déli hajóval – felelte Achille. – Ő, Biffi úr,
meg Biffi úrnak a mamája; Kaiser úr is velük ment.

– S magát miért nem vitték el?

– Nem tudom.

De úgy látszott, természetesnek találta a dolgot; szokva lehetett hozzá.

Egy darabig beszélgettünk, aztán elbúcsúztam tőle.

– Isten áldja meg, Achille.

– Hová megy?

– Sétálni megyek a torbolei útra.

– Ó, uram, vigyen el magával! – rimánkodott, s olyan esdeklő pillantást
vetett rám, mint egy beteg kanári.

– Meg fog haragudni a mamája – szóltam. – Ha ő azt akarta, hogy maga ma
itthon maradjon, bizonynyal volt rá oka.

– Ó, a mamának az mindegy!

Magam is azt gondoltam s magammal vittem Achillet.

Igen nehéz séta volt. Achille minden pillanatban megállapodott s
kérdésekkel halmozott el. Minden egyes épületet külön-külön megszemlélt
s mindenüvé be akart menni. A hogy kiértünk a házak közül, még lassabban
haladtunk előre.

– Hadd szedjek virágot! – könyörgött. És attól fogva folyton félre
szaladgált az útról; összeszedett minden giz-gazt, a melyeket aztán
boldogan szorongatott a kezében.

– Mondja, uram, mi a neve ennek a virágnak?

A szembejövőket sorra megszólította, s jó félóráig tartott, míg elértünk
az erődítésekhez vivő szerpentin-útig.

– Itt meg kell fordulnunk – szóltam.

– Ó, menjünk még tovább! – ellenkezett Achille – menjünk fel a hegyre!

– Nem lehet, – feleltem, – ezen az úton már nem szabad járni. A hegyre
csak a katonák mehetnek föl, más nem.

– Én is katona leszek – szólt Achille – s akkor oda megyek, a hová
akarok.

Nem magyaráztam meg neki, hogy a függetlenséget rossz helyen keresi. Ő
se vitatkozott tovább; respektálta, a mi »nem szabad«.

A hogy megfordultunk, Achille megpillantotta a Giumellát s rajta a
Scalák gömbölyű tornyát.

– Ugy-e, ott lakunk, az alatt a torony alatt?

– Igen.

Elgondolkozott, s egy darabig békén hagyott. Tekintete elrévedezett a
hegyeken, melyek mintha kék gázfátyolt öltöttek volna magukra, s
egyszerre felsóhajtott:

– Ha még csónakázni is elvinne!…

Arra már nem voltam hajlandó.

– Csónakázni csak akkor szabad, – szóltam, – ha a mamája megengedi.

– Elvisz egyszer, ha a mama beleegyezik?

– Ha a mama beleegyezik, igen.

Nagy fekete szeme sugárzott az örömtől.

A mint lassan visszafelé koczogtunk, egyszerre észrevettem, hogy egy
szennyes kis olasz fiú szalad utánunk. Egy kis ibolyabokrétát
kínálgatott, mely éppen olyan piszkos volt, mint ő maga.

– Csak két soldi!…

Hogy ne galoppoztassam tovább, oda adtam a kivánt krajczárokat. Az
ibolyát nála akartam hagyni, de láttam, hogy Achille epedő pillantást
vet a kis bokrétára.

– Kell? – kérdeztem tőle.

– Istenem, milyen jó ön! – szólt Achille meghatottan.

Láttam az arczán, hogy mióta a világon van, most kap először valami
ajándékot.

Mire a vasúti sínekhez értünk, már igen lassan haladtunk. Achillet
elfárasztotta a szokatlanul nagy séta; álmosnak látszott.

Egyszerre a sorompó közelében észrevett valamit a földön. Oda szaladt,
hogy megfogja; a valami azonban hirtelen felszállt a földről s elröpült.
Egy beteg madár volt, alighanem veréb.

Achille bámulva nézett utána.

– Az állat elrepült! – dadogott meglepetésében. – Elrepült, mint egy
galamb!

– Veréb volt – szóltam, de nem értette, mit mondok. – Maga még sohase
látott verebet, Achille?

– De igen, egyszer már láttam egy ilyet. A vasútról. Azt hiszem, Rómába
mentünk akkor. Rómába vagy Amsterdamba, már nem emlékszem tisztán.

A KÖTÉLTÁNCZOS.

I.

A czirkusz tetőzetéről trapezek lógtak le, olyan magasságban, hogy az
embernek borsódzott a háta, ha arra gondolt: micsoda szédülés fogná el
azt, a kinek odafenn kellene ülnie, a legmagasabban lévő trapezek
valamelyikén, görcsösen szorongatva a trapez két kötelét, s perczekig
hiába várva, hogy mikor hozzák már a szabadító létrát?!… A trapezek
alatt és között könnyedén rezgő sodronyok girlandozták a tetőt; ezekhez
az alacsonyabbra lenyuló trapezről lehetett feljutni, a hová vonalnyi
vékonyságú s negyedkörben fölfelé kanyarodó út vezetett: az egyik oszlop
árboczrúdjáról a tetőzethez füződő kötél. A porond fölött a a
függőágyaknál nem sokkal szélesebb sodronyháló volt kifeszítve;
szerencsétlenség esetén ennek kellett felfognia a levegő tornászát, ha
ugyan a művész véletlenül beléje esik és nem csak közel hozzá, a
porondra.

A közönség izgatottan várta a mutatványt. Mi lehetne érdekesebb, az
idegeket kellemesebben, erősebben ostorozó valami, mint: látni, hogyan
küzd egy hozzánk hasonló nyomorult féreg hosszú perczeken át az
életéért, minden mozdulatával, izmainak minden rezdületével,
idegszálainak minden legcsekélyebb munkájával a halál ellen harczolva,
mert hiszen elég egy hibás, egy rosszul kiszámított mocczanás, egy
önkéntelen reflexmozdulat, csupán annyi izgatottság, a mennyi odalenn
mindenkit elfogott, és már kitöri a nyakát?! Páratlan izgalom ez, olyan
gyönyörűség, a melyet az ember az istenektől lopott; mert van-e valami,
a mi inkább isteni eredetű, mint kiváncsisággal nézni a nálunk
nyomorultabb embernek, a nálunk alsóbbrendű lénynek az életért való
kínos vergődését?!

Minden arczon a kéjes borzongás kifejezése ült.

Ha tudták volna, hogy ez a nyomorult ember, ez az alsóbb rendű lény, a
ki a halálveszedelmével mulattatja őket, hirtelen meg fog őrülni
odafenn, abban a pillanatban, a mikor teste egész súlyával himbálózik a
fejük felett, ott, a legmagasabb trapezen!

II.

A kötéltánczos megjelent és csókot intett a közönségnek.

A hagyományos illedelem kivánja így.

A közönség az úr. A levegő tornásza is a közönségből él, mint mindenki.
Ha nincs közönség, nincs kenyér. És ha a levegő tornásza akárhogyan
erőködik, ha kificzamítja a lábát, ha betöri az oldalbordáját, ha annyit
ugrándozik, hogy örökre nyomorékká teszi magát – akkor sincs kenyér.

– Isteni közönség, imádlak!… és csókolom a talpadat, mert eltartasz,
mint hű kutyádat! – ezt mondta a köteles formában eljátszott csók, a
melyet a hagyomány és a megszokás parancsolt rá.

Hanem ez volt az utolsó rendes mozdulata.

Mialatt felszökött az árboczra, véletlenül lepillantott a közönségre, a
mit még sohase tett, és meglátta a a feléje bámészkodó arczokon a kéjes
borzongás kifejezését, a mi még sohase tünt fel neki.

És mert az agya már nem volt rendben, ezt gondolta:

– Nini, hogyan lesik, vajjon nem töröm-e ki a nyakamat?! Vannak
közöttük, a kik szeretnék, ha véletlenül lezuhannék. Ilyet még nem
láttak. Vágyódnak rá, hogy az élményeik közé besorozhassanak egy ilyen
jelenetet is, először a szokatlan mulatságért, s aztán, mert szeretnék
elmondani, hogy láttak ilyet is.

Tökéletes nyugalommal, tökéletes biztonsággal haladt tova a nyaktörő
uton, úgy sétálva a sodronyon, mint más a bálteremben.

De míg máskor csak a mozdulataira ügyelt, most egyébre gondolt:

– Tulajdonképpen szemtelenség, hogy olyan nyugodtan ülnek a helyükön!
Mennyire bíznak az ügyességemben! Vakmerő koczkázattal számítanak a
művészetemre; egészen rám bízzák, hogy nem esem a nyakukba! Vagy talán
nem is az ügyességemre építenek, hanem abban bizakodnak, hogy éppen úgy
ragaszkodom az élethez, mint ők!

A megszokás egy biztos mozdulatával felkapott a legalsó trapezre és így
szólt magában:

– Pedig miért ragaszkodnám hozzá?!

Majd, a mint egy vakmerő lendülettel feljebb haladt a magasba, az alant
mozgolódó apró fejek láttára hirtelen úgy tetszett neki, mintha most az
egyszer odalenn hagyta volna egész szomoru életét, mintha madártávlatból
látná maga alatt ezt a szomoru életet, mintha innen a magasból egyszerre
átfogná a szeme az alant hagyott mult minden eseményét s mintha valami
kisértetes világosságnál egyszerre látná mindazt a sok rosszat, a mit
valaha a többi ember okozott neki. Ebben az egy perczben eszébe jutott
mindaz, a mit egy életen át a rosszlelkűségtől szenvedett, az a temérdek
rossz, a melylyel az egész világ keserítette meg az életét, abban az
időben, a mikor még egy-két kedves lényért élni szeretett volna.

Arra gondolt, hogy odalenn már nincsen senkije, a kit szeretne, és hogy
azoktól, a kik még élnek, nem várhat egyebet, csak azt, a mit eddig
köszönhetett nekik: a rosszat.

A tigrisszökésnek nevezett ugrással megkapta a legfelső trapezt és
fölpenderedett rá; a közönség tapsolt.

Az ismerős, gyűlölt hangra a levegő tornászán kitört az őrület. A
trapezen ülve, lenézett a tömegre, s abban a tébolyban, mely Néróból
ilyen szavakat csalt ki: »Bár minden rómainak csak egyetlenegy feje
volna, hogy egy csapással levághatnám!…« – morogni kezdett:

– Ha mindenkit agyon taposhatnék, a ki valaha tiport rajtam, a
nyakatokba ugornám!

Ebben a pillanatban, a hogy gyűlölködő tekintete végigfutott a tömegen,
az egyik páholyban egy magányosan ülő, vörös pofaszakállas urat
pillantott meg, a ki szinte hanyatt dőlve bámészkodott fel rá s látható
élvezettel szemlélte a mutatványt.

Megismerte ezt az urat s olyan furcsa ordítást hallatott, hogy alant az
istállószolgák összenéztek.

III.

Megismerte ezt az urat. Hogyne ismerte volna meg!

Ez az úr volt az, a ki egy emlékezetes téli napon kitette őket a
házából: őt és családját, a beteg feleségét meg a kis gyermekeit. Mi
köze volt hozzá, hogy ő családos ember és hogy a felesége beteg?! Mit
tartoztak rá szegény lakójának magánviszonyai?! Igaza volt ennek az
úrnak, mert ő akkor csakugyan nem tudta megfizetni a házbért, pedig már
egy féléve tartozott vele! A többi nem tartozott rá.

Milyen rég volt ez! Milyen nagy ideje, hogy se a felesége, se a
gyermekei nem élnek!

Nem csoda, hogy ez az úr nem is sejti, kit tisztel meg a figyelmével, és
hogy oly békésen dülöngél a székén!

A levegő tornásza lepattant ültőhelyéből, és a trapezbe fogózva,
hintálózni kezdett a szédítő magasságban.

– Az ugrás nehéz – szólt magában. – Először is nehéz kikerülnöm a hálót,
és minthogy nem ugorhatom egyenesen, különösen nehéz a czélt eltalálni.
Mindenesetre megkönnyíti a feladatot, hogy véletlenül senki sem ül a
czél közelében; hanem azért nagyon pontosan ki kell számítanom nemcsak
az útirányt, a lendületet is. Ez az úr odalenn nem szokott a biliárdon
olyan nehéz lökéseket csinálni, mint a milyen nehéz ez az ugrás. A
kartársaim közül senki se tudná az előttem lévő problémát megoldani;
magam se állottam még nehezebb feladattal szemben. Hanem azért
megcsinálom. Utóljára még megoldom a legnehezebbet, a mi a művészetemtől
telik.

Most már olyan szédítő sebességgel himbálózott a magasban, hogy az
emberek szorongani kezdtek. Egyszerre elkiáltotta magát:

– Go on!

S a következő pillanatban egy soha nem látott halálugrással lecsapott a
páholyban ülő úrra. Mire a rémület kiáltása kitört, a magányos néző és a
levegő tornásza nem volt két különböző ember, csak egyazon hústömeg.

A KOR VEZÉREI.

I.

– Mégis csak szegény ördögök vagyunk mi – szólt Pierpont Morgan
Carnegiehez – megtollasodott kalandorok, pénzes szegények (ha éppen azt
akarja, hogy pontosan szóljak), de alapjában véve szegény ördögök, a kik
nem azt teszik, a mit akarnak, hanem csak azt, a mit lehet! A temérdek
koldus azt hiszi, hogy a világ urai vagyunk; és annyi igaz, hogy sok
mindenünk van, a miről a hajdani nagyurak nem is álmodtak. De viszont
hiába áhitozunk arra, a mire a római császároknak nem kellett
áhitozniok, és semmi pénzen nem szerezhetjük meg azt, a mi egy
renaissance-kori apró zsarnoknak úgyszólván magától pottyant az ölébe. A
római császároknak, a renaissance apró zsarnokainak, később egyik-másik
franczia királynak: XIV. vagy XV. Lajosnak, vagy hogy még lejebb menjek,
a porosz Nagy Frigyesnek, vagy az orosz Katalin czárnőnek fütyülniök se
kellett azért a szerencséért, hogy tányérnyalóikúl tisztelhessék a kor
legkiválóbb szellemeit; ezt mi nem érhetjük el, akármennyit fütyülünk,
akármennyit kurjongatunk, nem érhetjük el semmi áldozattal, semmi áron,
még akkor se, ha a hiábavaló epeke. déstől meg is szakad a szivünk.

– Hja, ehhez nekünk nincsen elég pénzünk – felelt Carnegie – mert a kor
legkiválóbb szellemei mostanában már iszonyatosan követelők! Régente a
kor legkiválóbb szellemei hihetetlenül szerények voltak; Ovidiusnak,
Ariostonak, Molièrenek, Voltairenek, Diderotnak elég volt egy kis
csontot hajítani. De ma már!… Vehette észre, tisztelt barátom, hogy a
mai kornak fővonása, uralkodó vonása: a szertelen követelőzés. Nincs az
a munkás, ha éppen csak a csatornát tisztogatja is, a ki meg ne
követelje, hogy az ő munkáját tartsuk a közre nézve a legfontosabbnak,
és az ő életét a társadalomra nézve a legszükségesebbnek. És nincs az a
semmittevő, ha egyébre nem is alkalmas, csak a másokon való élősködésre,
vagy, ha minden lelkierejét összeszedi, a gyilkosságra, nincs az a
munkátalan, ha nem is tud mást termelni, mint bűzös, mérges nedvet, a
melyet a varangyéhoz hasonló ügyességgel lövell a többi ember képébe,
mondom, nincs az a tétlen – csakis magának hasznos – csavargó, a ki meg
ne követelje, hogy egy eljövendő szebb kor, egy a mainál jobb társadalom
fenséges lelkü apostolát tiszteljük benne. Vagy nézze a nőket, a kik ma
már nem tudják megbocsátani a férfiaknak, hogy ők is csak úgy
megöregednek és csak úgy meghalnak, mint a férfiak! Folytathatnám, de
nem folytatom. Csak annyit jegyzek meg, hogy mindezeknek, minden más
fajta embernek a meglehetősen általános szertelen követelőzése csupa
alázatos szerénység ahhoz a követelőzéshez képest, a melyet a kor kiváló
szellemeinél találunk. A kor kiváló szellemei nem érik be azzal, hogy
nekik a vesepecsenyéből jut ki, mig a legtöbben csak a fartőből kapnak,
nem is szólva azokról, a kiknek már nem jut hús, vagy éppen semmi se
jut: mindent maguknak követelnek, és mindazt megkövetelik, a miben csak
egy pár kiváltságos ember részesedhetik. Az a szivar kell nekik, a
melyet egyes-egyedül a portlandi herczeg számára készítenek, és
mindegyiknek saját használatára egy millió ilyen szivar kell, noha a
Vuelta Abajo ebből a fajta dohányból nem terem többet, mint a mennyit a
herczeg már lefoglalt. S az egész vonalon, mindenben ilyen követelők;
önzésük oly határtalan és telhetetlen, hogy egyik se ismer el más önzést
jogosnak, csak éppen a magáét. Hát hogyan lehetne szerencsénk
tányérnyalóinkul tisztelhetnünk őket?! Egyetlen egy napi ellátásukhoz
sem vagyunk mi elég gazdagok!

– Hanem – szólt Pierpont Morgan – ha ketten összeállanánk, mégis csak
meg lehetne szereznünk ezt a császári mulatságot. Egyesült erővel
összehozhatunk annyi pénzt, a mennyi feljogosít bennünket, hogy egy
estére meghívhassuk őket. Csak egy estére, és nem is minden kiváló
szellemet, csak éppen a kor vezéreit.

– Hát adjuk össze a pénzt – felelt Carnegie – és csináljunk magunknak
egy jó napot, a mikor néhány órára elhitethetjük magunkkal, hogy igazán
urak vagyunk!

– Kezet rá! – szólt Pierpont Morgan. – És ha úgy tetszik, forduljunk a
new-yorki »Felhővívó Társaság«-hoz. Ez a társaság az imádságtól kezdve a
koporsószegig, mindennel kereskedik a világon, a mivel csak kereskedni
lehet, és elintéz, berendez, kieszközöl, fölépít, megteremt mindent, a
mit egyátalán megcsinálni lehet, kezdve azon, hogy kiszíjja a lakásból a
port, egészen addig, hogy – ördögi gyorsasággal – nagyvárosokat fuj fel
a sivatagban.

– Helyes! – felelt Carnegie. – Megbízzuk a »Felhővívó«-t, hogy rendezzen
egy olyan tündéri ünnepélyt, a milyen még nem volt soha a világon, és
talán nem is lesz többé, legalább egy pár ezer évig…

– Olyat, a melynek a híre elhatoljon még a föld alá is…

– Hogy maga Szárdanapál is megforduljon a sirjában…

– És Balszázárt egy pillanatnyi életre keltse fel az ünnepély
trombitaszava, de az irigységtől menten úgy kirázza a hideg, hogy
visszahaljon belé…

– Elevenítse fel a »Felhővívó« az egész Ezeregyéjszakát, a mi soha se
volt, minden bülbül-madarastul, s legkivált azzal, a mi eddig soha se
létezett…

– Gyüjtse össze egy estére és egy éjszakára mindazt, a mi finomat és
drágát az emberi művelődés eddig megalkotott…

– Teremtse meg, váltsa valóra mindazt a szépet, a mit a kor legkiválóbb
szellemeinek buja képzelete kitalált vagy kitalálhatott volna…

– Rendezzük ezt az ünnepélyt májusban, a Como partján…

– Vagy egy gyönyörü nyári este, Svájcznak valamelyik csodaszép helyén…
mert csak Európáról lehet szó, hogy a kornak minél több vezető szellemét
üdvözölhessük körünkben…

– Térítsük meg mindegyik vendégünknek az útiköltségét! De pazarul ám!…

– És kárpótlásul az időveszteségükért, ajándékozzuk meg mindegyiket egy
csinos kis emlékkel… mondjuk: százezer dollárral!…

– Ez nem a legrosszabb pontja a tervnek. De valamiről ne felejtkezzünk
meg. A miből semmi pénzen nem szerezhetjük meg a legelső minőséget, azt
kolduljuk ki a tulajdonosoktól, vagy lopjuk el, ha másképpen nem
szerezhetjük meg…

– Szivart mindenesetre a portlanditól kérünk!

II.

Toll nem írhatja le azt a tündéri ünnepélyt, melyet a Pierpont Morgan és
Carnegie-szövetség, a Felhővívó Társaság boszorkányos leleményességének
segítségével, egy tavaszi holdvilágos éjszakán, a Como partján
rendezett. Ez az ünnepély valóságra váltotta az Ezeregyéjszaka minden
csodáját, bemutatta és élvezetül kínálta a túlfinomodott műveltség
minden uj vívmányát, megteremtette, kézzelfoghatóvá, leszakíthatóvá és
megizlelhetővé tette mindazt a szépet és jót, a mely eddig csak a kor
legkiválóbb szellemeinek a képzeletében élt.

Az ókori szobrász, mikor az emberfeletti fájdalmat kellett a kőben
kifejeznie, úgy segített magán, hogy elrejtette a néző elől a szenvedő
arczát, s a néző képzeletét lopta segítségül ahhoz, hogy – akármilyen
lehetetlen a feladat – műve azért még se maradjon tökéletlen. Mi is
kénytelenek vagyunk ehhez a művészi fogáshoz folyamodni, a mikor képet
kellene adnunk a Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség ünnepélyéről. A
tollnak nincsen elég hatalma ahhoz, hogy vissza tudja tükrözni mindezt a
sok szint, tarkaságot, csillogást, ragyogást: az Ezeregyéjszaka csodás
világítását, a mai, holnapi, sőt holnaputáni műveltségnek a villamosság
titkainak meghódításával elővarázsolt minden tüzijátékát és a valósággá
változtatott gyönyörü képzelgések másvilági fényességét. Azért a szives
olvasó lelki gazdagságához kell folyamodnunk: képzelje el a legszebbet,
a mit csak el tud képzelni.

Nekünk e helyütt csupán a száraz tudósításra, a rideg adatok szófukar
felsorolására, a csupasz tények egyszerü megemlítésére kell
szorítkoznunk. Átlátva a hű kép megfestésének lehetetlenségét, meg kell
elégednünk a krónikás babéraival.

A meghívott vendégek közül a Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség
ünnepélyén a következők jelentek meg:

Gurko Simon és Leontyev Arisztid, a nagy orosz elbeszélők, Arcangelo, a
nagy olasz regény- és drámairó, Stjernhjelm Arvid, a nagy svéd
elbeszélő, Darkmain, a világhirü amerikai humorista, Kate Lock, a nők
jogainak lánglelkü védelmezője, Colas, a kitünő franczia regényíró,
feleségével Millyvel, a nem kevésbbé kitünő írónővel, és Paulette
kisasszonynyal, az »Olympia« művésznőjével, mind a kettőjük
barátnőjével, továbbá a grófnéval, Millynek, a kitünő írónőnek,
kebelbarátjával – mert ezek négyen még a Pierpont Morgan és Carnegie
kedvéért se válhattak meg egymástól egyetlenegy estére sem – azután:
César Lebeau-Miroir, a nagy franczia szatirikus, Lars Wiking, a nagy
drámaíró, a szabad szerelem német apostola, feleségével, az ünnepelt
művésznővel, és végül az északi irodalomnak még egy kitünő képviselője:
maga a nagy Knout Handsome.

Szóval, ha a meghivottak közül csak kevesen szerencséltették a két
milliárdos házigazdát, a vendégkoszoru előkelősége tökéletesen pótolta a
sokaságot, mert látnivaló, hogy Pierpont Morgan és Carnegie a kor
vezérei közül éppen a legnevezetesebbeket, a legeredetibb szellemeket,
az uj ösvényt nyitókat, tisztelhették vendégeikül.

Hogy valóban a legkiválóbb szellemek tündököltek ezen a páratlan
ünnepélyen, a kor élén legelül haladók, a vezérszerepre a
leghivatottabbak, az igazán eredeti őstehetségek, a kiket semmiféle
iskolás szellem nem rontott meg: ezt semmi se tanusíthatja élénkebben,
mint Lebeau-Miroir Czézárnak az a nagy érdekességü – pár percznyi
számítás után bemutatott – statisztikai közlése, hogy a kilencz
férfivendég együttvéve az iskolában – úgy az elemi, mint a közép és a
felső iskolában – nem külön-külön, hanem összesen, mindössze hét és fél
osztályt végzett.

A krónikásnak még csak azt kell följegyeznie, hogy a vendégek
mindannyian kifogástalan esti öltözékben jelentek meg az ünnepélyen –
még a hölgyek is – egyedül Darkmain, a nagy amerikai humorista, jelent
meg úszónadrágban, a mely eredeti ötlet természetesen általános
derültséggel és tetszéssel találkozott.

III.

Carnegiet már régen megmarta az a tarantella, melynek csípésétől az írás
viszketege támad. Azóta a jobb sorsra érdemes milliárdos többféle
betegségben szenved: nemcsak könyvet ír, hanem naplót is.

A Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség tündéri ünnepélye után a
fogalmazást kedvelő Krőzus ezeket jegyezte fel a naplójába:

A vagyonszerzés éveiben második természetemmé vált, hogy valahányszor
egy nagyobb kiadást kellett teljesítenem, nem nyugodtam addig, mig
valami aprólékos hasznot nem csikartam ki attól a jókedvü embertől, a ki
fölvette a pénzt; az ilyen, örömében, mindig hajlandó valamicskét
engedni, és sok ilyen kis haszonból lesz a nagy haszon, a kövér haszon…

Erről a szokásomról azóta soha se tudtam végképpen letenni.

Most is, hogy ki kellett izzadni az Ezeregyéjszaka költségeit,
elhatároztam, hogy – ha már ennyi pénzt kell áldoznom egy ódivatu
szeszélyért – legalább némelyes erkölcsi hasznot szivattyúzok ki a
vendégeimből: hadd térüljön meg abból, a mi elvész a vámon, valami
kevés, igen kevés a réven.

Csináltattam egy olyan albumot, a milyen még nem volt a világon, a
végből, hogy ebbe a mesésen szép könyvbe gyüjtsem össze az erkölcsi
hasznot, s azután – az ünnepély estéjén – sorra megkérdeztem a
vendégeinktől:

– Mi volt életének legnagyobbszerü izgalma?

Az első, a kit megcsiphettem, Knout Handsome volt.

– Hogy mi volt életemnek legnagyobbszerü izgalma, már megírtam egy
elbeszélésemben – felelt a gyomor Homérosza, a kinél szebben még senki
sem írt az éhezésről és a jóllakásról. – Akkor éltem ezt át, a mikor
kalauz voltam a new-yorki földalatti vasúton. A történet egy kissé
hosszú és bonyodalmas; de szép, olvassa el. Most csak a magvát adom elő.
Tehát: kétfelől is megfizettek azért, hogy hunyjak szemet és a szabályok
ellenére tegyem lehetővé egy embernek a föld alatt való elrejtőzését. Én
azonnal átláttam a szitán. Kitaláltam, hogy az az ember, a ki
elrejtőzött, azért fizetett meg, mert rabolni akar, a másik pedig azért,
mert jól eltitkolt bosszúvágyból meg akarja ölni azt az elsőt. Az egyik
pénzt eltettem az egyik zsebembe, a másik pénzt a másikba… a fülemüle
jobbfelől is nekem fütyölt, balfelől is nekem fütyölt… és behunytam a
szememet, hallgatni a fülemüle zenéjét. A többit olvassa el az
elbeszélésemből. Elég az hozzá: életemnek legnagyobbszerü izgalmát akkor
éreztem, mikor villamos kocsim elnyisszantotta a föld alatt rejtőzködő
embernek a nyakát. A hogy a kocsit megállítottam, s a sín mellől
kiemeltem első megbízómnak a fejét, életem legnagyobbszerü
megilletődését éltem át: ebben a pillanatban teljesen átéreztem a
filozófia fenségét.

Másodszorra Gurko Simon mestert kérdeztem meg, hogy mi volt életének
legnagyobbszerü izgalma.

– Már megírtam egy elbeszélésemben – felelt a nagy orosz. – Csavargó
koromban történt. Négyen bujdokoltunk a rendőrök elől, négy jóbarát.
Egyikünknek volt egy kis pénze, valami sikerült kis betörésből. A hogy
egy roppant pusztaságnak a kellő közepére értünk és éppen éjszakai
pihenőre készültünk, a másik kettő félre hítt és arra akart rábeszélni,
hogy pénzes barátunkat álmában öljük meg, aztán vegyük el a pénzét. Én
természetesen nem fogadtam el az ajánlatot, de végig néztem, hogy másik
két czimborám hogyan öli meg alvó barátunkat, és a mikor, hogy el ne
áruljam őket, osztozásra szólítottak fel, elfogadtam a rám eső részt,
hiszen a boldogultnak már úgy se kellett semmi. A hogy a pénzt a
zsebembe csúsztatva, egy utolsó pillantással elbúcsúztam elköltözött
barátunktól, életemnek legnagyobbszerü izgalmát éltem át: ebben a
pillanatban teljesen átéreztem a megfigyelés fenségét.

Fölkerestem a másik oroszt is. Leontyev Arisztid, rövid tünődés után így
felelt a kérdésemre:

– Már megírtam egy elbeszélésemben. Egyszer, véletlenül, észrevétlen
tanúja voltam annak, hogy egy ember lopott. A tolvajt gyanusítani
kezdték, és ez, nem sejtve, hogy van valaki, a ki rá bizonyíthatná a
tolvajlást, vakmerően tagadott mindent, majd a sértődöttet játszotta,
felháborodva azon, hogy őt ilyesmivel gyanusíthatják. Én természetesen
nem szóltam egy szót sem. A történet vége az, hogy a tolvajtól
bocsánatot kértek. Nos, mikor a tolvaj megvetően mérve végig
megszégyenült vádlóit, diadalmasan távozott, olyan nagyszerü izgalmat
éreztem, mint azóta soha. Ebben a pillanatban teljesen átértettem annak
a magasztos lépésnek a fenségét, a mikor a védtelen egyes fellázad az
ellen a hitvány érdekszövetkezet ellen, a melyet társadalomnak nevezünk.

Leontyevvel sétálgatva, a vendégek egy kisebb csoportjához érkeztem, a
mely Stjernhjelm Arvidot, a nagy svédet hallgatta.

A nagy svéd azzal szórakoztatta ezt a kisebb társaságot, hogy
elbeszélte, milyen változatosan különböző módokon csalta meg őt mind az
öt elvált felesége.

Mindegyiknek éppen tizenkét ravasz fogása volt erre a czélra, és
mindegyiknek más-más tizenkettő. A nagy alkotót tehát nem kevesebb, mint
hatvan különböző módon csalták meg.

Paulette kisasszony, az »Olympia« művésznője, olyan áhitatosan hallgatta
a mestert, a hogyan a jobb részt választó Mária hallgathatta Krisztust.

Én is végig hallgattam, de aztán megkérdeztem tőle, hogy ezek közül a
rendkivül érdekes élmények közül melyik nyujtotta neki a legnagyobbszerü
izgalmat?

– Már megírtam egy regényemben – felelt a nagy svéd. – Egyik feleségem
olyan aljas módon csalt meg, hogy a dolgot a körülöttem lévő díszes
társaságban nem is részletezhetem. Mikor erről minden kétséget kizáró
bizonyossággal meggyőződést szereztem – hangsúlyozom, hogy igenis
meggyőződést szereztem – művészi életemnek legnagyobb gyönyörűségét
éltem át. Ebben a fölemelő pillanatban teljesen átértettem a női nem
alsóbbrendüségét, tisztán utilitárius voltát, és teljesen átéreztem a
férfi felsőbbségének egész nagyszerűségét.

A mellettem álló kopasz emberke arczán ennek a felsőbbségnek valami
leírhatatlan mosolya jelent meg.

Ezt a kopasz emberkét az isten is szabólegénynek teremtette, de ő
kijátszotta az istent, s a rendelkezésére bocsátott lélekkel is fel
tudta küzdeni magát a világ egyik leghiresebb emberévé.

Mert ez a kis kopasz a nagy Arcangelo volt.

Karon fogtam és tova vonszoltam.

– Remélem, mester – rohantam meg – hogy ön is meg fog ajándékozni
bizalmával.

Négyszemközt óhajtottam beszélni vele; azt képzeltem, hogy a
nyilvánosság előtt nem volna eléggé közlékeny.

– Miért ne?! – felelt. – Közzé tettem én ezt már számos intervjúban. Ön
természetesen azt hiszi, hogy a legnagyobb izgalmat akkor állottam ki,
mikor rám, a már híres íróra, kisütötték, hogy nem kevesebb, mint
hatvannégy oldalt írtam ki Balzacból. Ez engem hidegen hagyott. Tudtam,
hogy a világ azt fogja mondani: »Bah, néha a leggazdagabbak a legnagyobb
tolvajok!« Nem. Életem legnagyobbszerü izgalmát csak nemrégen éltem át.
La Platából felszólítottak, tartsak száz felolvasást a nagy művésznővel
való szerelmi viszonyomról egy fél millióért. Azt sürgönyöztem nekik:
»Szivesen, de ez a történet csak a kiadatlan részletekkel együtt
kapható, s ennek a történetnek az ára, az összes részletekkel: egy kerek
millió. A feleletet azonnal kérem.« Nos, a mikor felbontottam a kábelen
át érkezett választ, és szándékos lassusággal betüztem ki a boldogító
igent, valami eddig ismeretlen gyönyörűség borzongatta meg a
hátgerinczemet. Ebben a pillanatban teljesen átéreztem a vagyonszerzés
lázának a nagyszerüségét.

A nagy olasz után Lebeau-Miroir Czézárt gyóntattam meg.

– Én megmondom, édes öregem – felelt az elbájoló czinikus – én
megmondom, mert én olyan fiú vagyok. Egyszer, megrendelésre, egy isteni
pamfletet irtam a tőkések ellen. Egy bizsu volt ez, epekövekkel, drága
epekövekkel kirakva. Az egész világ el volt ragadtatva, és senki se
tudta kitalálni, hogy: ki lehet a szerző? De erre én, tőkések
megbízásából, egy másik pamfletet írtam, általában a radikálisok, de
különösen az első pamfletem ellen. Jó munka volt, mondhatom; tiszta
vitriolba mártott tollal írtam, s minden sorából egy-egy vipera mászott
ki. A meggyőződés, édes öregem, nem fetreng az utczán, de a mióta a
világ áll, soha még egy mosóczédulát se írtak le annyira minden
meggyőződéstől menten, mint én ezt a két pamfletet, a melyeknek
bármelyik sorától még egy bivaly is felfordult volna. És mikor ez a
második pamflet is megjelent, a még mérgesebb – a mikor az állatkertben
az összes csörgőkígyók kimúltak az irigységtől: egyszerre világosság
támadt az emberek fejében. »Mind a kettőt csak egy ember írhatta:
Lebeau-Miroir!« – hangzott fel egyszerre a lelkesedés zaja, s nekem
könnyek gyültek a szemembe a meghatottságtól, nem közönséges sós
könnyek, hanem sztrihnines könnyek, már a milyen tőlem éppen telik. No,
és a hogy az első ujságárus gyerek végig rohant a körúton, azt
ordítozva, hogy: »Lebeau-Miroir – Lebeau-Miroir ellen!«… olyan nagyszerü
izgalom fogott el, a milyet egy életben csak egyszer lehet élvezni.
Ebben a perczben teljesen átéreztem az emberi értelemnek egész fenségét.

Darkmain is hasonló szellemben felelt.

– Életem legnagyobbszerü izgalmát – kezdte – öreg napjaimban éltem át.
Már kora ifjúságomban hozzá szoktam ahhoz, hogy bátran beszélhetek s
nyugodtan írhatok bármi bolondot, mert minél vadabb ostobaságokat
eresztettem meg, az emberek annál jobban mulattak rajta, s nem
mondhattam olyan értelmetlenséget, a mi a hallgatóimnak ne tetszett
volna. Ezt a szerencsét alaposan kihasználtam; sőt visszaéltem vele,
kétféle irányban is. Először is éppen százszor annyit írtam, mint a
mennyi írnivalóm volt; és másodszor teljesen leszoktam arról, hogy
megválogassam: mi az, a mit czélszerü elmondani, s mi az, a mit okosabb
elhallgatni. Akárhányszor egy-egy olyan bárgyuságot szalasztottam ki a
szájamon vagy a tollamon, hogy magam is elszégyeltem magam, de az
emberek ilyenkor is azt mondták: »Nagyon jó! Ilyet csak Darkmain tud
kitalálni!« Ez elkényeztetett, elkapatott, vakmerővé tett. Nos, egy
napon elolvastam a legutóbb írt tréfálkozásomat, és megrémültem. Azt
mondtam magamban: »Ilyet nem írhat más, csak az, a ki vagy már
születésétől fogva hülye, vagy írásközben hirtelen megőrült!« Néhány
pokoli órát éltem át, mert egyre bizonyosabbnak tünt fel előttem, hogy:
igenis, agylágyulásba estem. Képzelheti, milyen édes izgalmat éreztem,
mikor hű olvasóim az ijesztő czikket magasztalással halmozták el! Sokan
nevettökben a könnyeiket törölgették; mások kijelentették, hogy még soha
életökben nem mulattak ilyen jól. Végre megjelent egy pátriárka, a ki a
legegészségesebb szamárságban őszült meg, és lelkesedésében,
elragadtatásában egyszerüen megcsókolt. Ekkor éltem át életem
legnagyobbszerü izgalmát, mert ebben a perczben megértettem, hogy nem én
vagyok bolond, hanem a többiek, és teljesen átéreztem az ostobaságban
rejlő őserő egész fenségét.

Az uszónadrágos ember volt az utolsó, a kitől ilyen kimerítő feleletet
kaptam, mert Kate Lock, a nagy nő, az asszonyok jogainak lánglelkü
védelmezője, már kissé titokzatosan felelt.

Egy darabig szótlanul nézett rám, s aztán csak ennyit mondott:

– Életem legnagyobbszerü izgalmát akkor éltem át, a mikor először
éreztem át teljesen a természet rendjének egész fenségét.

A többi hölgyet már nem mertem megkérdezni. Colas mestert azonban nem
ereszthettem ki a hálómból; az ő feleletére nagyon kiváncsi voltam.

Csakhogy Colas mester, nagy meglepetésemre, kitért a felelet elől.

– Én ugyan ezt már megírtam egy regénycziklusban – szólt – de a
regénycziklusban sokat meg lehet írni, a mit egy gentleman nem mondhat
el. Szóval így magánkörben, az ön kérdésére csak akkor felelhetnék
tökéletes nyiltsággal, ha erre úgy elvált feleségem, Milly – a kivel
elválásunk óta is a legzavartalanabb barátságban élek – valamint közös
barátnőnk, Paulette kisasszony, kifejezetten felhatalmaznának. Mindössze
annyit mondhatok tehát, hogy életem legnagyobbszerü izgalmát akkor éltem
át, a mikor megértettem, hogy: a világ az, a mit az érzékeinkkel
felfoghatunk, a mennyit az érzékeinkkel átölelhetünk, és a mikor
teljesen átéreztem annak fenségét, hogy az embernek nincs egyebe, csak
az érzékei.

Ennyit jegyezhettem fel uj, ezer dolláros kötésü emlékkönyvembe, melyet
szülővárosom múzeumának fogok hagyományozni.

Kissé sokba került, hogy Pierpont Morgannel szövetkezve, egyszer,
egyetlenegyszer, megvendégelhettem a kor vezető szellemeit, a mi időnk
nagy marsalljait… De nem hiába költekeztem. Én is elmondhatom:

  Ho trovata una storia, in cui tralusce
  Mista a lo scherzo la filosofia.

IV.

Gurko Simon, a nagy elbeszélő, Darkmain, a nagy humorista, és Knout
Handsome, a nagy multu éhező társaságában távozott el a Pierpont Morgan
és Carnegie-szövetség ünnepélyéről.

– A hal nem volt rossz – szólt a nagy multu éhező.

– A hal nem volt rossz – ismételte Darkmain – hanem a rendezésen
meglátszott, hogy ezek az emberek igen alacsony sorsból másztak fel az
uborkafára. Nem értenek hozzá szegények, hogy az úri vendéget miképpen
kell ellátni.

– A szivar például átkozott rossz volt – jegyezte meg Gurko.

– A szivart egyszerüen nem lehetett elszíni – fejezte be az ezeregyéji
mesét Knout Handsome, a nagy multu éhező.

BIGYI.

Illés Bertalan bátyámat a halála napjáig csak Bigyinek neveztük s ezt a
nevet én adtam neki. Nagyon kicsi gyerek voltam még akkor, mikor egy
szép napon, szokása szerint váratlanul, beállított hozzánk. »Mondd, kis
fiam – biztattak – mondd, hogy: Berti bácsi!« De a »Berti« szó még
meghaladta erőmet, s csak annyit tudtam gügyögni, hogy: »Bigyi.«

S a Bigyi név rajta ragadt, mert kicsinylést fejezett ki.

Nem lehet tagadni, hogy egy kissé rászolgált a kicsinylésre, mert élete
az ügyetlenségek, a rossz ötletek és a szerencsétlen lépések hosszú
lánczolatából állott. Mindjárt a születése is ügyetlenség volt, mert
elkésett vele. Sok gyerek volt már a háznál s vagy öt esztendő óta
szünetelt az áldás. Azt hitték, hogy lezárult a sor, s dicsérni kezdték
a gondviselés bölcs rendelését. Ahhoz a tenyérnyi, kopár, mostoha kis
földhöz, a melyből csak a székely tud megélni, éppen elég volt a
kenyeret kérő száj. Ekkor jelentkezett Bigyi, általános megdöbbenésre.
Világrajöttét mindenki fölöslegesnek találta; talán még az édesanyja se
örvendett neki.

De Bigyinek pompás tüdeje, jó nyaka, jó gyomra volt és felnőtt, mint a
sóska.

Beállottak a »nagy idők« és Bigyi meghallotta, hogy mi történt
Csik-Szeredán. Csik-Szeredán az történt, hogy Csiszér Mózes páter, a
helyett, hogy héber nyelvre oktatta volna a gondjaira bízott kispapokat,
tüzes beszédet tartott az ifjaknak s szavait azzal végezte, hogy: »Fiúk,
gyertek utánam!« A páter elment honvédnek s vele az egész szeminárium.
Bigyinek az egyik bátyja is.

Ettől fogva Bigyinek folyton a »forradalom« szó motoszkált a fejében. A
többi, a mit gondolt, nagyon zavaros volt; nem tudott kiokosodni belőle.
De ráért gondolkozni s addig jártatta az eszét mindenféle kalandos
dolgon, míg egyszerre csak neki is mehetnékje támadt. Nem szólt
senkinek, hanem megindult, hogy fölkeresi a bátyját; maga se tudta mért,
csak úgy, mint a birka, a melyet valami csökönyös rossz ösztön csábít a
szakadék felé.

Addig gyalogolt, a míg rátalált a bátyjára, nagy Magyarországon.
Csakhogy akkorára már ott, a hol a bátyja járt, nem igen kellett a
honvéd, inkább eleség kellett volna. A Bigyi tizenhat esztendejéből
amúgy is kevés nézett ki. De valamit mégis csak kellett csinálni vele és
bakancsra szükség volt. Bigyit elhelyezték a tábori vargánál, hadd
tanuljon valami mesterséget.

Később hasznát vette ennek a tudománynak, a mit a háborúban szerzett.
Vargának lenni nem oly szép, mint zabot termelni a szülőföld szikláján,
de a varga is megél, ha dolgozik. Bigyi, a csatazaj multával, jobban
szeretett volna ismét megindulni valahová, világot látni, messzi
helyekre vándorolni; de a szomorú idők őt is lemondásra bírták s
egyelőre megadta magát sorsának, bár valami folyton motoszkált a
fejében.

És meglehet, mint virilista, mint patriczius halt volna meg, ha nem
ösztökélik folyton a távolba hívó ötletek. A mesterség jól
jövedelmezett, pedig Bigyi jobban szeretett a kaszinóban politizálni,
mint a bőrszagu műhelyben ülni. De minél hálásabb volt a mesterség,
Bigyi annál inkább idegenkedett tőle. Úgy érezte, hogy nagyobbra
született ő, s lelke lángolásai szentebbek valának boldogabb időkben… A
kaszinóban tisztelték vastag arany lánczát s félrerakott pénzének a
hírét és Bigyi ezt a tiszteletet ki akarta érdemelni. Úr, kereskedő
akart lenni; tekintélyes polgár, nem egyszerü iparos. S előbb
czipő-kereskedést nyitott, aztán másféle kereskedést is, a melyhez még
kevesebbet értett. Ezen a vállalkozáson elúszott a megtakaritott
vagyona; tönkre ment. Ekkor vissza akart térni az árhoz és a dikicshez,
de az árt és a dikicset már ifjabb és ügyesebb erők kezelték.

Otthon se találta meg azt az örömöt, a mit a családi élettől várt. Az
első fia, apjával ellentétben, elsiette a születését, mert Bigyi akkor
még nem alapított családot. Magától jött, szegényke – magyarázta a
dolgot. Biz azt nem hívták. E miatt az elsőszülött miatt, a kit nem
vártak helylyel a világon, később, mikor megházasodott, sokat kellett
hallania a törvényes gyermekei anyjától. Jó asszony volt ez, de idősebb,
mint Bigyi, s a magától jött kis idegen bizony rossz ómennek tünt fel. A
halál, mely másképpen osztályoz, mint mi, mégis a törvényes gyermekek
közül szedte az áldozatait. Hogy kielégítse végképp el nem aludt
nagyravágyását, majoreskóját Bigyi papnak szánta. Úgy gondolkozott, hogy
a papból minden lehet, ha kivetkőzik. De a fiú haza szökött a
szemináriumból; egy kissé korán akarta elkezdeni a családjában örökletes
pályaváltoztatást. Bigyi visszavitte; de a kis majoreskó nem tudott
hozzá törődni a tudományhoz: a héber nyelv előbb mélabússá tette, aztán
megölte.

Bigyi erősebb szervezetű volt, mint az ivadékai; se a sok temetés, se a
sok liczitáczió nem tudta megtörni. Még folyton várt valamit az élettől,
valamit, a mi igen messze van. Egyedül állott. Özvegyen maradt s a
megmararadt gyermekei elhagyták. Fölmentek a fővárosba, pályát kezdeni,
pályát változtatni; valami űzte őket. De Bigyi nem akart egyedül lenni.
Ámbátor közelebb járt a hatvanhoz, mint az ötvenhez, másodszor is
megházasodott. Egy húsz esztendős leányt vett el, a kinek persze igen
szegénynek kellett lennie, hogy Bigyihez hozzá menjen; Bigyi nem volt jó
párti. S a gondviselés nyomban megáldotta a frigyet egy kis
fiúgyermekkel.

Egyéb áldást aztán nem is utalványozott Bigyinek. Egy pár év mulva
Bigyi, minthogy már nem igen volt egyéb veszíteni valója, elveszítette a
szeme világát. A látóidege rohamosan sorvadt s az egyre homályosabb
messzeségből, a honnan mindig várt valamit, a fekete Nyomor köszöntötte.
Hetediziglen nem volt, a ki eltarthatta volna. A felesége nem moshatott
annyit: jó, hogy a kis fiút el tudta látni. A fiai pályát kezdtek,
pályát változtattak. Rokonsága a maga bajával küzködött és volt mivel.

Ekkor az jutott eszébe, hogy: helyezzék el őt a honvédek menedékházában.
Egy kicsit bajos volt a dolog, mert nem lehetett tagadni, hogy
meglehetősen alárendelt szerepet játszott a szabadságharczban. De nem
rajta mult, hogy nem tüntethette ki magát… s a bátyja vérzett is a
hazáért. Aztán szó se lehet róla, hogy mások, érdemesebbek elől foglalná
el a helyet. Van ott hely most már mindig. Az öreg honvédek egyre
kevesebben vannak; azok, a kik mindenütt az első sorban csatáztak, még
kevesebben. És végre, ha lesznek öreg honvédek tíz év mulva, húsz év
mulva, ötven év mulva is: az se nagy baj.

Kijárta vagy kijárták neki, hogy csakugyan fölvették, s ha meg kellett
válnia a kis fiától, most már többet politizálhatott. Az örök
sötétséghez is hozzá lehet szokni, s ha a konyhán nem volt hiba, ő is
vígan beszélgetett a nagy időkről, a régi jó időkről.

Koronkint fölkerekedett, s egyik vagy másik öreg czimborájával – a
vezető szerepére mindig akadt vállalkozó – sorra járta azokat a
rokonait, a kik a fővárosban laktak. Természetesen a legtöbbször
rosszkor érkezett. Az egyiknek éppen akkor volt a legtöbb dolga; a
másiknak éppen akkor a legkevesebb pénze. A harmadiknál látogatók
voltak, s egy kicsit szégyelte a szegény rokont. A negyedik éppen rossz
kedvében volt, s üres kézzel eresztette el. De Bigyi nem neheztelt meg,
ha egyszer-egyszer rosszabbul fogadták, s hűségesen visszatért a
klienseihez. Itt vagy amott mégis csak eredményes volt a látogatása;
néhol mindig jól fogadták. Megtraktálták jó ebéddel, jó borral; szivart
és pénzt csúsztattak a zsebébe. Az öreg Antigone is mindig kapott egy
pár úri szivart, s ha becsípett a traktamentomtól, ugyancsak aprította
szóval az osztrákot.

Bigyi is szeretett jól élni; nem vetette meg sem az asztal
kellemetességeit, sem a színivalót. De mégis csak legjobban szerette a
pénzt. A hol tudtak, adtak neki. Hadd vegyen magának, szegény, azt, a
mit akar, a miben még öröme telik.

Azt hittük, hogy száz évig fog élni, mert, bár betöltötte a hetvenedik
évét, soha se panaszolta, hogy rossz az egészsége. Jól evett, frissen
járt, még a vakságát is könnyen viselte. Olyan kedvét lelte a beszédben,
mint a kinek semmi gondja, s vak létére jobban érdeklődött a külső világ
iránt, mint sok, a ki lát. De hamarabb kopott el, mint hittük, s a
halálából kiviláglott, hogy a milyen régen, olyan rosszul ismertük.

Az ujságokból tudtuk meg, hogy meghalt, s eleinte nem akartuk hinni,
hogy csakugyan róla van szó. A nevét hibásan közölte a jelentés, s mi a
menedékházban hittük őt. A kiről olvastunk, hirtelen halt meg a vasúton.
Az ujságok részleteket is írtak. Egy kicsit felczifrázták a hírt s
elmondták, hogy az öreg honvédet a lelkesedés ölte meg. Messziről indult
útnak, egy nagy vidéki városból, s azért készült Budapestre, hogy ő is
jelen legyen a nemzet ünnepén. Egészségesen ült fel a vonatra, s az úton
még jókedvüen beszélgetett. Fiatal emberek jöttek vele, a kik
figyelemmel hallgatták, mert a szabadságharczról beszélt nekik. A nagy
időkről, a dicsőséges csatákról. Mind jobban belehevült a beszédbe, s
emlékei rendkívül felizgatták. Egyszerre rosszul lett, s mire a vonat a
fővárosba ért, a szívszélütés megölte.

– Ő volna? – tanakodtunk. – De hisz neki a menedékházban kell lennie!
Miért utazott volna el, bárhová? Nincs már neki sehol semmi keresete.
Gyanus volt azonban, hogy az ujságok épp azt a vidéki várost emlegették,
a hol a felesége éldegélt, meg a kis fia.

Nemsokára megtudtuk, hogy csakugyan ő az. Vagy tíz nappal azelőtt
utazott el: a kis fiát vitte haza az anyjához, s visszatérőben úgy halt
meg, a hogy az ujságok leírták.

A kis fiú ugyanis időközben megnőtt. Tizenhárom éves lett, s az anyja,
hogy hasznos polgárt neveljen belőle, beadta inasnak egy borbélyhoz. A
fiunak, úgy látszik, nem tetszett ez a pálya; de lehet, hogy csak a
kalandos természet tört ki belőle. Elég az hozzá, összebeszélt egy másik
kis inassal; aztán megszöktek és felgyalogoltak Pestre. Bigyi halálra
rémült, mikor a gyerek beállított hozzá. Hogy ott akarja hagyni a szép,
jó fodrász-pályát!… A lelkére beszélt és menten visszavitte. Nem akarta
másra bízni; vele ment, hogy biztosan eljusson az anyjához. Úgyis volt
»otthon« még egy elvégezni valója…

Ez az esemény igen felizgatta, s mialatt megpihent, szédülések fogták
el. De nem foglalkozott a maga bajával; csak egy gondolata volt: az,
hogy míg otthon van, minél többet lehessen a fiával. Az ölébe vette a
kis borbélyinast, megsimogatta az arczát, a haját és így sóhajtozott a
feleségének: »Megnyugszom isten akaratában, hogy világtalanul kell
élnem. Csak azt szeretném, ha még egyszer, egyetlen egyszer láthatnám a
fiamat!« Aztán megfeszítette minden erejét; egész lelkével látni akart.
A két üres szem rámeredt a gyermek arczára és – csodák csodája! – egy
pillanatra látta a fiát. A sok ezer elhalt idegszál közepett egy utolsó
idegszál, a melyben még valami csepp élet maradt, a lélek hívó szavára
megmozdult, hogy egy-két másodperczczel később elhaljon örökre.

Később, természetesen, még sötétebb lett körülötte a világ. De a csoda
izgalma, a váratlan öröm, s a káprázatos másodpercz emléke felzaklatta,
lázassá tette. Nagy kimerültséget érzett, s szédülései gyakrabban
jelentkeztek.

Szegény embereknél a rosszullét nem olyan nagy dolog; a felesége mégis
gondolt rá, hogy az ilyen szédüléssel nem jó útrakelni. De hasztalan
tartóztatta; Bigyit nem lehetett rábírni, hogy tovább maradjon. Valami
űzte.

Mintha érezte volna, hogy miután elvégezte az utolsó elvégeznivalóját,
most már menni kell.

Teljesítette ugyanis, a mit egyszer el kellett intéznie. Átadott a
feleségének egy takarékpénztári könyvet: a kis fiu örökségét. Egész kis
vagyont gyüjtött neki. Együtt volt itt mindaz, a mit az öreg vak ember
tíz esztendőn át összekuporgatott. A sok alamizsna és ajándék. Mindent
félre rakott. Mikor ételt, italt, dohányt kaptak ajándékba, a maga
részét eladta czimboráinak, s a pénzt bevitte a takarékpénztárba.
Megvont magától mindent, a miben még öröme telhetett; a mi jóban még
része lehetett volna, eldugdosta a kis magzatának.

S a vasúton utóljára a szabadságharczról beszélt. Bizonynyal megmutatta
a vasuti kocsi ablakából, hogy merre volt az isaszegi csatatér, és
elmondta apróra, hogyan kezdődött és hogyan folyt le az ütközet. Pedig
aligha vett részt az isaszegi csatában. De a menedékházban nagyon
beleélte magát a szabadságharczba; talán már maga se tudta tisztán, hogy
annak idején hol járt és hol nem volt soha. Büszke volt a diadalokra, a
melyeket mások arattak; a maga hőstettét eltitkolta, talán nem is tudta,
hogy tökéletes önmegtagadásával hőstettet vitt végbe.

Holttestét felbontották, hogy megállapítsák a hirtelen halál okát. A
mint gyanítani lehetett: a szélütést csakugyan az erek elmeszesedése
idézte elő. A gépezet elkopott s a rugó kifáradt.

A honvédkórházban terítették ki, de nem öltöztették fel honvéd-atillába.
Csak úgy ingben feküdt a koporsóban. Nem tudom, szándékosan történt-e?
Nekem jól esett, hogy így történt. Szép, nyugodt arczu halott volt. Úgy
feküdt ott, a sárga fakoporsóban, mint maga az öregség. Nagy szakálla
régen megőszült; már nem is fehér volt, hanem sárgásan fehér, a minőt a
betlehemeseknél látni a legöregebb királyon.

Hisz öreg volt már, nagyon öreg. Tíz éve, hogy nem kellett neki többé
semmi. Tíz hosszú éve, hogy – a mint a gondviselés akaratából le kellett
mondania az isten fényes napjáról – a maga akaratából lemondott
mindenről, a mi embernek jól esik. Hogy beteljék a rendelés, s a mit
összekapart, a mit összekoldulgatott, egészen megmaradjon a kis
ivadékának.

A pap elvégezte a beszentelést, a koporsót leszögezték, s a kórházi
intéző odaszólt a halotthordó szolgáknak:

– Mehet!

EGY DOLLÁRKIRÁLY LEVELEZÉSE.

I.

Miniszter úr,

van szerencsém levéltáramat – az értékhez mérten csekély áron való
megszerzés czéljából – az államnak felajánlani. És pedig: úgy
levelezésem könyvalakban való kiadásának jogát, mint a levelek
eredetijeit valamelyik nemzeti múzeum részére.

A miniszter úr kétségtelenül ismeri nevemet. Csupán hivatalos megokolás
végett jegyzem fel ide a következő életrajzi adatokat:

Ezelőtt negyven évvel New-Yorkban mint gyufaárus fiu kezdtem meg
pályámat. De még idejekorán áttértem az ujságárulásra, majd más
vállalkozásba fogtam, s mintegy harmincz évi működés, többféle, de
mindig sikeres vállalkozás után, több millió dollárt szereztem. Hogyan
gazdagodtam meg? – itt nem tárgyalom, mert hiszen ezt részletesen
leírtam »Egy dollárkirály viszontagságai« czímű művemben. E mű először
Chicagóban jelent meg; de nemsokára minden európai nyelvre leforditották
és francziául is számtalan kiadásban forog közkézen. Megjelenése után a
világsajtó készségesen ismerte el, hogy munkám a meggazdagodás
figyelemre méltó művészetének első komoly tankönyve, valóságos
katekizmusa.

Itt meg kell jegyeznem – sőt félreértések elkerülése végett ki kell
emelnem – hogy, katekizmusomnak mintegy illusztrálásául, még ugyanekkor
közzétettem az említett vagyonszerzésre vonatkozó egész levelezésemet.
Az angol kiadás jogát egy philadelphiai kiadó vásárolta meg, de ez a
könyv is minden európai nyelven megjelent s franczia fordítása számtalan
kiadást ért. A levelek eredetijeit a pittsburgi múzeumnak adtam el.

Tehát nem erről a levelezésről van szó, hanem egy uj gyüjteményről.

A sikeres vagyonszerzés után tudniillik átjöttem az ó-világba s Párisban
telepedtem meg azzal a szándékkal, hogy itt a jól kiérdemelt nyugalomnak
és kényelemnek fogok élni. A henye élettel azonban sehogy se tudtam
megbarátkozni s hogy öreg napjaimra is legyen némelyes foglalkozásom,
megalapítottam a »Déli Ujság« czímű világlapot, mely két nyelven:
francziául és angolul jelenik meg naponkint. Jól ismert és minden
dicséreten felül álló hirlapom nemsokára tizedik évfolyamába lép s e
nevezetes évfordulót annak a tanulságos levelezésnek, a melyet mint e
világlap kiadótulajdonosa gyüjtöttem össze, a nyilvánosság számára való
átengedésével akarom megünnepelni.

Miniszter úr! Ősrégi igazság, hogy a vagyont megszerezni könnyű, de a
vagyont megtartani nehéz.

És erről a legmagasabb rendü művészetről nem szól semmiféle könyv.

Biztos tudatában annak, hogy a miniszter úr egész teljességében át fogja
érteni a tárgy rendkivüli fontosságát, csak azt az egy megjegyzést fűzöm
ajánlatomhoz, hogy az én levelezésem az első oklevél-gyüjtemény, mely
kimerítően tárgyalja a gazdasági kérdések legnehezebbikét. Hogyan lehet
a vagyont megőrizni? – erre a mindennél fontosabb kérdésre a kellő
részletességgel az én levelezésem felel meg először. Szerénytelenség
nélkül mondhatom, hogy a tudományok tudományát fogja megtanulni belőle
számtalan olvasó. A milyen becses tanulsággal szolgált első gyüjteményem
az ifjuságnak, olyan hasznos okulást meríthet ebből a másodikból úgy az
ifju, mint az öreg; főképpen az öreg, de az ifju is, mert ezt a
tudományt nem lehet elég korán megtanulni.

Bár ajánlatom nem szorul semmiféle támogatásra, hogy hivatalos alakban
is tájékoztassam a miniszter urat levelezésem értékéről: az ötezer levél
közül az első százat másolatban ide csatolom, izelítőül.

Minthogy az ár, a melyet kikötök, az értékhez mérten fölötte csekély,
ajánlatomhoz azt a két feltételt fűzöm, hogy először, minden tanuló ifju
ingyen megkapja az államtól levelezésem egy nyomtatott példányát, és
másodszor, hogy a levelek eredetijeit a múzeumban minden tisztelőm
bármikor megtekinthesse.

Tisztelettel _Niggard-Greedy_.

II.

Uram,

abbeli felszólítására, hogy a »Déli Ujság« szerkesztőségének
rendelkezésére bocsátott három darab állandó szabadjegyet vegyük vissza
és e helyett évenkint száz darab egyszeri bemenetre jogositó jegyet
küldjünk, a melyet a Niggard Greedy családnak úgy felnőtt, mint kiskorú
tagjai bármikor használhassanak, van szerencsénk kijelenteni, hogy
kivánságának készséggel teszünk eleget.

De legyen szabad megjegyeznünk, hogy a mellékelt száz darab szabadjegyet
csupán az ismerősök körében való szétosztás czéljából – a rokonok,
barátok, szállitók és szolgák használatára – küldjük, mert mindenkor
kiváló szerencsénknek fogjuk tartani, ha a Niggard-Greedy család tagjait
az állatkertben vendégül tisztelhetjük, s a remélt látogatások esetén
minden szabadjegy fölösleges.

Niggard-Greedynek nem lehet annyi gyermeke, s a Niggard-Greedy család
nem látogathat meg bennünket annyiszor, hogy a Niggard-Greedy családot
bármikor örömmel ne üdvözölje az állatketben

_az állatkert igazgatósága_.

III.

Uram,

szives soraiból örömmel értesültem, hogy a »Déli Ujság«-ban mellőzni
szándékozik a szokásos, úgynevezett szini birálatokat, és e helyett
mérsékelt áron közli az igazgatóságnak az ujdonságokról szóló, bármilyen
terjedelmű – s természetesen mindig az elismerés hangján irt –
jelentését.

Magam is abban a véleményben vagyok, hogy ez a közérdekű intézkedés a
»Déli Ujság«-nak a szabadjegyekhez való jogát nem érinti, s ha a »Déli
Ujság« két szabadjegyét a kiadótulajdonos úr csak az első előadások
alkalmával kivánja a maga számára igénybe venni, kárpótlásul gondoskodni
fogok róla, hogy a többi előadás alkalmával Niggard-Greedy úrnak
mindannyiszor páholy álljon rendelkezésére, a hányszor csak kivánja.

Tisztelettel _a »Nemzeti Pajkosságok« igazgatója_.

IV.

Uram,

szives ajánlatára, hogy a »Déli Ujság«-nak tiszteletpéldányként küldött
könyveket és folyóiratokat vásároljam meg a boltiár negyedrészének
megfelelő összegért, s a havonkint összegyüjtendő nyomtatványokat minden
hó elsején készpénzbeli leszámolás mellett vegyem át, a következőkben
kell felelnem:

Uram! Nincs értéktelenebb dolog a világon, mint a könyv, és nincs
értékesebb, mint a készpénz. De ha, Niggard-Greedy úr, méltányolva azt
az átkot, mely már évezredek óta sujtja a könyvkereskedelmet, beéri a
boltiár tizenöt százalékával: szivesen rendelkezésére áll

az _Uj Franczia-Angol Ódon Könyvkereskedés_.

V.

Költő úr!

Előbb szigoru, de igazságos birálatot kér tőlünk. Utóbb sürget és
minduntalan háborgat. Végül azt irja, hogy, ha nem közlünk birálatot a
verseiről, küldjük vissza a kötetét.

Értesítjük, hogy:

1. Két nyelven megjelenő lapunkban a könyvbirálatok közlésének dija
soronként egy frank. A birálat lehet olyan, a milyet akar; lehet
magasztaló, lehet szigoru, még igazságos is. De minden soráért egy
frankot kell fizetni. Ön ezt elmulasztotta.

2. Olyan értéktelen tárgyakat, mint a milyen az ön kötete, nem őrzünk
meg.

Fiatal ember, ne alkalmatlankodjék többször!

_A »Déli Ujság« szerkesztősége_.

VI.

A »Déli Ujság« szerkesztőségének

_Páris_.

Tudakozódására, hogy Niggard-Greedy úr, a ki Marseillebe óhajt utazni,
lefoglalhat-e a vasuton egy első osztályu bérelt szakaszt abban az
esetben, ha magához veszi a saját és a »Déli Ujság« szerkesztőségének öt
darab első osztályu szabadjegyét? – sajnálattal kell értesítenem, hogy a
szabályzat ezt nem engedi meg.

Bérelt szakasz csak abban az esetben volna igénybe vehető, ha a hat
szabadjegynek mind a hat tulajdonosa valóban utaznék.

A P. L. M. vasuttársaság igazgatóságának megbizásából:

_a titkár_.

VII.

Szerkesztő úr!

Este tizkor utazom Marseillebe. Kilenczkor a szerkesztőségnek öt olyan
tagja, a kinek állandó vasuti szabadjegye van, várjon a pályaudvaron.

Ha másképpen nem foglalhatok le bérelt szakaszt: velem fognak utazni.

Nekem mindenáron bérelt szakasz kell. Ki akarok nyujtózkodni; aludni
akarok reggelig.

Ők majd künn fognak állni a folyosón.

_Niggard-Greedy_.

VIII.

Niggard-Greedy úrnak

_Páris_.

A közoktatásügyi miniszter úr megbizásából értesitem, hogy elfogadja az
ön ajánlatát s a levéltárért megadja a kivánt összeget. Elfogadja
továbbá a többi feltételt is, s az ajánlathoz fűzött kikötést az
államhatalom nevében szerződéssel fogja biztosítani.

Elég volt a mutatóul csatolt száz levél közül az első hatot elolvasnia s
már felismerte az ön oklevél-gyüjteményének kivételesen nagy pedagógiai
értékét.

A mikor erről értesítem, úgy az ő, mint a magam nevében, lelkesedéssel
üdvözlöm önt azért a nemes elhatározásáért, hogy ezt a nagy érdekességü
oklevélgyüjteményt nem vonta el a nyilvánosság elől, hanem közhasznu
tevékenységének egy örömünnepe alkalmával mindenkinek okulására
átengedte az emberiség közkincséül.

A miniszter helyett:

_az államtitkár_.

SÁRI ÉS VÁRY.

I.

Valaha régen, az operett fénykorában, néhány esztendőn át Sári és Váry
voltak az operett-királyok.

Az ő társasczégük szállította a szinházaknak a legvígabb,
legbolondosabb, leghatásosabb operett-szövegeket. A szinházigazgatók
csak velök dolgoztattak; a zeneszerzők közül csak annak volt
szerencséje, a ki tőlük szerezhetett szöveget.

Ők voltak a pompás, csengő, gyujtó hatású és mulatságosan furcsa
rímeknek a nagymesterei. Az ő tollukból ömlött a zengő szó a
legtökéletesebb könnyedséggel, a legédesebb lágysággal, a legtarkább
szinekben. Az ő csipkeruhás és mégis fátyolkönnyű verseik motoszkáltak
legtovább a néző fejében.

A zeneszerző néha ólomlábon járt, de az ő szavaik mindig utólérhetetlen
vígsággal és szédítő vakmerőséggel röpködtek, mint sok-sok ifjú fecske,
és köztük egy-egy pacsirta.

A mit mondtak, az csupa ötlet, kedvesség és finom gúny volt, a mely csak
az általános emberi gyöngeséget bántotta; csupa elmésség, szelid humor
és gráczia. Verseik meglepő fordulatossága jókedvet árasztott; tréfáik,
művészi köntösükben, gyönyörködtettek, szerte kalandoztatták a
képzeletet, és néha álmodozóvá tették a meglepett hallgatót.

Hanem rettenetesen illetlenek voltak.

Illetlenek voltak már akkor is, a mikor Charivari néven követték el első
pajkosságaikat az ujságok verses rovataiban. Illetlenségök növekedett,
mikor Sárira és Váryra magyarosodva első operettjükkel kopogtattak a
Siker kapuján. És végül, mikor a szinházigazgató urak, ezek a komoly,
szigorú üzletemberek (hallgatva arra a tanácsra, a melyet a közönség
kedvét lesve, legtitkoltabb énjüktől szereztek) rámutattak a
hivatalszobájuk falán olvasható jelmondatra: »Szerelem kell a népnek!« –
illetlenségök többé nem ismert határt.

Önmagukról megfelejtkezett mitológiai istennők, gyönyörű asszonyi
idomok, pogány szerelem, szoknyaráncz, trikó – efféle volt az, a miről
daloltak. A többit az elbeszélő már nem is írhatja le.

Mert – hej, huj, trallala, lárum! – bajos volna kinyomatni az a sok víg
bolondságot, a mit Sári és Váry összefirkáltak… noha valójában kissé
szomorú fiúk voltak.

II.

Egy nyári éjszakán Sári Endre ingujjra vetköződve ült egy szalmaszéken,
és csibukozott, a mikor Váry Béla félegy óra tájban benyitott a közös
szobába.

Csak éppen a tekintetükkel köszöntötték egymást, és sokáig nem szóltak
egy szót sem. Váry levetette a kabátját, megtömte kis angol pipáját
matróz-dohánynyal, rágyujtott, s aztán leemelt az ócska szekrény
tetejéről két poharat meg egy üveg szilvóriumot. Töltött magának is,
Sárinak is, a ki ezalatt valami paksamétát helyezett az asztalra,
felhajtották a pálinkát, ezt a műveletet, ijesztően gyors egymásutánban,
kétszer is megismételték, majd, folyvást szótlanul, egy darabig le s fel
járkáltak a szobában, az egyik délnyugatról északkeletnek, a másik
délkeletről északnyugatnak.

Később, talán egy negyedóra multán, előbb az egyik, utóbb a másik, leült
a rossz kis pianinóhoz, és a billentyűkön valami különös zenedarabot
pötyögtetett ki, a mely eredetileg alighanem igen víg óhajtott lenni, de
ennek az ütött-kopott hangszernek a tolmácsolásában, a bukdácsolva mozgó
és el-elbicsakló ujjak hívására felelgetve, meglehetősen bánatosan
szólt. Vagy harmadfél óra hosszat szép rendben váltogatták fel egymást a
pianinó mellett; ennek megfelelően a zeneszámok is váltakoztak, de egyre
szomorúbban hangzottak; időnkint hol az egyik, hol a másik átköltözött a
paksamétához, ujra meg ujra meggyujtotta kiégett pipáját és aztán…
sebesen, sebesen… rövid sorokat írt a legfelső papirdarabra… hogy mit,
azzal a másik egy cseppet se törődött.

Közben pedig folytonosan czifra és illetlen szavakat dörmögtek.

Ha a sánta ördög a háztetőn átható tekintetével véletlenül megfigyeli
őket: soha ki nem találta volna, hogy miben fáradoznak.

Három óra tájban abbahagyták ezt a sajátságos működést, megint megittak
két vagy három pohár szilvóriumot, tizedszer is teletömték és
meggyujtották egyik a csibukot, a másik az angol pipát, aztán leültek,
egyik a szalmaszékre, a másik a ripszkanapéra, és szótlanul nézegettek
egymásra.

– Mi ujság? – kérdezte végre Váry, miután már vagy egy félórája
pihentek.

Sári intett, hogy: semmi.

Megint egy félóráig hallgattak. Ekkor Sári szólalt meg:

– Igaz, itt volt az apád.

Váry intett, hogy: jól van.

Hanem egy ujabb félóra multán eszébe jutott valami:

– Talán megint pénzt adtál neki?

Sári nem felelt se igent, se nemet, hanem a szeme elárulta, hogy Várynak
a gyanuja alapos.

– Rosszul tetted – szólt Váry. – Tőlem nem mert volna kérni, mert csak
tegnapelőtt adtam neki.

– Bizonyosan kellett neki, ha kért – mentegetőzött Sári.

– Eh, több pénze volna, mint nekünk! – vitatkozott Váry. – Éppen ma
hallottam, hogy most már két fiákerrel és négy egylovassal dolgozik. De
mindent elver. A szegény édesanyámtól is elszedi a pénzt, és
elkártyázza.

– Mi is kártyázunk – szólt Sári. – Nem tehet róla, ha mindig veszít.

– Eszedbe juttatja a te apádat, mi? – kérdezte Váry. – És arra gondolsz,
mi volna, ha az apád véletlenül megtudná, hogy mit csinálsz és miből
élsz?!

– Honnan tudná meg?! – kereste a megnyugvást Sári. – Szent életet él; az
ő házába nem járnak léha ujságok. És kinek volna lelke megmondani az
öreg rabbinusnak, hogy az ő fiát most Sári Bandi néven szokták
emlegetni?! Honnan sejtené, hogy már nem vagyok orvosnövendék… hogy az ő
fia miből él?!…

Megint elhallgattak.

Mikor egészen kivilágosodott, Váry lefeküdt az ágyába. Elővette az
éjjeli szekrényén heverő könyvet, megkereste a behajtott szélü lapot és
olvasni kezdett.

Sári még tovább is ott csibukozott a kanapén.

Egyszerre Váry fölkiáltott:

– Te, Bandi, tudod-e, hogy ez az Arisztótelesz remek fiú?! Milyen kár,
hogy nem tudsz görögül! De van egy jó német kiadásom is… olvasd el! Nem
képzelnéd, hogy mennyi benne az ötlet, az elmés, finom dolog! Esküszöm
neked, hogy ujságírónak született, és hogy ha ma föltámadna, az első
dolga volna beállani valamelyik szerkesztőségbe, a hol a régies
készültségével is lefőzne mindnyájunkat!

De aztán észrevette, hogy Sári valamit jegyezget.

Kitalálhatta, mit.

Érzelgős, holdvilágos strófákat ír egy kisasszonyhoz, a kivel még sohase
beszélt, a kit csak messziről imád, a képzelhető legplátóibb
szerelemmel: Lolo kisasszonyhoz, a ki sokkal szebb, semhogy Lottinak
lehetne nevezni.

Aztán, majd ha a szemetes csöngetése ki fogja zavarni álmodozásából, ezt
az »olvadó czukorká«-t is el fogja temetni az iróasztala fiókjába, mint
a többi szerelmes versét, mert szégyelli, és méltán, ezt a sok bánatos
epedést.

Hát csak békén hagyta. Hadd írja ki magát.

Nemsokára Váry elaludt.

III.

Kilencz óra tájban felébredt, és meglepetve látta, hogy Sári még most is
a kanapén ül és csibukozik.

– Hát te miért nem fekszel le?

– Nem tudom elhatározni magamat.

– Mi bajod? Mit akarsz eltitkolni előlem?

– Elmondom. Nem tudom el nem mondani. Ma délután eljön.

– Kicsoda?

– Ő.

– A Lolo?

– Igen.

– És mit keres itt a Lolo?

– Egy csapat asszony-ismerősével jön, azon a czímen, hogy gratulálni
akarnak a »Páris almájá«-hoz és egyuttal megszemlélik az utolsó
bohém-tanyát. Ezeknek az asszonyoknak az életéből nem hiányzik egyéb,
csak az, hogy még nem ismernek bennünket. Nagyon lelkesednek a
tréfáinkért; te meg én vagyunk a legkedvesebb íróik; sok »érdekes«-et
hallottak az életmódunkról; és látni akarnak bennünket az otthonunkban,
mint a hogy mások látni akarják a zebrát meg a lámát állatkerti
ketreczeikben. Furcsa állatok vagyunk nekik, a kiket egyszer érdemes
megnézni. Ha meglátogathatják egy ismeretlen festő műtermét, miért ne
kereshetnék fel a mi odunkat is?! Különben az egyik asszony tégedet már
régóta ismer; és ez vállalkozott rá, hogy fölvezet bennünket a kiváncsi
társaságnak.

– No, engem ugyan nem vezet föl, hacsak hajnalban nem jönnek!… De hát a
Lolo, az hogy kerül ebbe a bandába?

– Azt hiszem, a sok fecsegésből megtudta, hogy a multkori komoly vers
neki, vagyis inkább róla szólt. A fiúk annyit szamárkodtak erről, hogy
megtudhatta.

– Hát mégis kiadtad azt a verset?

Sári elpirult.

– Már magam sem tudom, hogyan történt.

– Akkor hát értem, ha a Lolo is érdeklődik. Természetes, ha kiváncsi rá,
hogy milyen ábrázatú az az állat, a ki olyan veszettül szerelmes belé.

– De lehet az is, hogy semmit se tud a versről, és hogy ő is csak a két
víg pojáczát akarja látni.

– És mi az, a mire késő reggelig nem tudtad elhatározni magad?

– Hogy itthon maradjak-e ma délután.

– Adok egy jó tanácsot. Ne maradj itthon; gyere el kártyázni a körbe. A
hölgyek menjenek mulatni máshová; menjenek ki az állatkertbe.

– Elmulaszthatom-e ezt az egyetlen alkalmat, a mikor közelről láthatom,
a mikor hallhatom a hangját, a mikor végre valahára beszélhetek vele?!…
Talán soha az életben nem lesz még egy ilyen alkalom…

– Akkor meg mit tusakodol magadban?

– Attól félek, hogy nevetségesnek fog találni. Hogy ostobaságokat fogok
beszélni; hogy olyan zavarban leszek, mint egy gyerek, a kit valami
betyárságon értek, és értelmetlenségeket fogok makogni érthetetlen
hangon. Vagy, hogy legyőzzem a félszegségemet, nagyon ügyetlenül találom
játszani a fesztelent, és zavaromban, tanácstalanságomban,
önkívületemben, a helyett, hogy ügyes és kedves volnék, tapintatlan vagy
éppen szemtelen leszek. Attól félek, hogyha véletlenül csakugyan tudja,
kiről szólnak a komoly verseim, és most valami kis jóvéleménynyel van az
ismeretlen verselőről: valami elképzelhetetlenül szerencsétlen
viselkedéssel örökre el fogom veszíteni ezt a jóvéleményt… még ezt a
sovány jóvéleményt is!

– A mikor az ember nem tudja, mit csináljon, a legokosabb, a mit tehet,
az, ha egy nagyot alszik, mielőtt határoz. Aludd ki magadat; ha
virrasztasz, csak még idegesebb leszel. És délben, ha az álmod nem
segített, számláld meg a gombjaidat. Én meggyőződtem róla, barátom, hogy
senkinek a tanácsában se lehet annyira megbízni, mint abban, a mit a
gombjaink javasolnak. Vagy ha a szerelem ma már egy perczig se hagy
aludni, hagyj legalább engem aludni. Mert én holnap délután kártyázni
akarok, és ahhoz tiszta fej kell.

IV.

Hanem azért érdekelte, hogy mi történik a barátjával, és másnap,
éjfélkor, mihelyt hazaérkezett, azonnal előállott azzal a rövid
kérdéssel, a melyet máskor csak munka után szokott megereszteni:

– No, mi ujság?

Sári fehérebb volt, mint valaha.

– Vége mindennek – felelt.

– Eh, ne légy olyan gyerek!

– Vége mindennek, ha mondom – bizonykodott Sári. – Olyan ostoba voltam,
mint a láma és a zebra együtt. Eleinte egy kukkot se szóltam; a fogaim
összeszorultak, és egyetlenegy hang se fért ki a torkomon. Aztán
hülyeségeket dadogtam; hebegtem, makogtam… fogalmam sincs róla, mit
beszéltem, remegő hangon, alig hallhatóan. Végül, megrémülve azon, hogy
mit cselekedtem, kétségbeesésemben ujra megnémultam. Láttam rajta,
világosan láttam, hogy kinevetett magában; sőt ez még nem minden… Nem is
csak nevetségesnek, hanem egyszersmind szánalmasnak talált.

– Mit tudod te azt?

– Mondom, hogy világosan láttam az ajkán az eltitkolhatatlan szánakozó
mosolyt. De, fájdalom, egyébként se lehetett kétségem. Máskor is
láthattál félszegnek, de azt nem képzeled, hogy milyen rémségesen buta
voltam!… A dámák egyike meg is jegyezte: »Hogyan van az, hogy azok, a
kik az írásaikban a legelmésebbek, a beszélgetésben oly tartózkodók?« A
»tartózkodó« szó itt röviden vizilovat jelentett.

– Mentek volna inkább az állatkertbe.

– Mindennek vége! Először és utóljára láttam ilyen közelről. Ez után a
kínos jelenet után nem fog ismerni többé. Vége, vége!…

– Akkor hát sóhajtozd ki magadat alaposan… öt perczet adok erre a
czélra… és aztán lássunk hozzá a dologhoz, mert mindjárt félegy! Félre a
magánügyekkel, szerelem kell a népnek!

Levetették a kabátjukat, mind a kettő csibukra gyujtott, aztán
folytatták, a hol hajnalban

# Kérdések és válaszok (a magyar 1-bit LLM válaszai)

Kérdés: Mi ertelme a penznek?
Válasz: Nyedyösségi tette, előjűl. A kihozájul híval:

Kérdés: Egy igaz barat a csalad resze?
Válasz: Másnak, ajtan megent. – Hozuhozava, a szerifért;

Kérdés: Hany embert ismerhet igazan, egy ember?
Válasz: Máskodlul kirúsz hió.) Paffulvérjöven, hogy

Kérdés: Miert kell aludnunk, nekunk embereknek?
Válasz: Bájos vagy közül érztem ne lőrelmet. Nem.

Kérdés: Miert 'alma' az alma?
Válasz: – Hogy. És éványó holva, könyvökből!

Kérdés: Hogyan erzunk, iranyithato egyatalan?
Válasz: Sál lefetszevényd mereszből:

Kérdés: Hogyan lehet jobb kapcsolatokat epiteni?
Válasz: Azt, szól vasár vere. Vidémellőlt!… Bunt erkarut-eseltemet: a »kittisottetvénttelelyűzedte öneki;

Kérdés: Hogyan tudunk magunk kore epiteni egy eros tarsasagot?
Válasz: Már valahet, hozót bob júngon

# Enriched (non-LLM): grounded facts from hu.wikipedia
Honfoglalás: Általános értelemben honfoglalásnak nevezzük azt a folyamatot, melynek során valamely nép egy kiválasztott területet birtokába vesz, abból a célból, hogy ott új hazát alapítson.

Kérdés: Mit tudunk erről: Honfoglalás?
Válasz: Általános értelemben honfoglalásnak nevezzük azt a folyamatot, melynek során valamely nép egy kiválasztott területet birtokába vesz, abból a célból, hogy ott új hazát alapítson.

Mohácsi csata: A mohácsi csata (törökül: Mohaç Muharebesi) 1526.

Kérdés: Mit tudunk erről: Mohácsi csata?
Válasz: A mohácsi csata (törökül: Mohaç Muharebesi) 1526.

Trianoni békeszerződés: A trianoni béke (alternatív megnevezései: békeszerződés vagy békediktátum) a történelmi Magyarország első világháború utáni felosztását rögzítette a nemzetközi jog számára értelmezhető dokumentumban, a Párizs környéki békeszerződések egyik elemeként.

Kérdés: Mit tudunk erről: Trianoni békeszerződés?
Válasz: A trianoni béke (alternatív megnevezései: békeszerződés vagy békediktátum) a történelmi Magyarország első világháború utáni felosztását rögzítette a nemzetközi jog számára értelmezhető dokumentumban, a Párizs környéki békeszerződések egyik elemeként.

Az 1956-os forradalom: Az 1956-os forradalom és szabadságharc, vagy az 1956-os népfelkelés Magyarország népének a sztálinista terror és gazdaságpolitika elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, amely a 20.

Kérdés: Mit tudunk erről: Az 1956-os forradalom?
Válasz: Az 1956-os forradalom és szabadságharc, vagy az 1956-os népfelkelés Magyarország népének a sztálinista terror és gazdaságpolitika elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, amely a 20.

Budapest: Budapest Magyarország fővárosa (1892-1949 között a hivatalos megnevezése: ‘székesfőváros’), egyben legnagyobb és legnépesebb települése, jelenleg az Európai Unió 9.

Kérdés: Mit tudunk erről: Budapest?
Válasz: Budapest Magyarország fővárosa (1892-1949 között a hivatalos megnevezése: ‘székesfőváros’), egyben legnagyobb és legnépesebb települése, jelenleg az Európai Unió 9.

Gulyás (étel): A gulyás (németül: Gulasch, angolul: goulash) közeli rokonaival, a pörkölttel és a paprikással a legfontosabb parasztételek, amelyek a 19.

Kérdés: Mit tudunk erről: Gulyás (étel)?
Válasz: A gulyás (németül: Gulasch, angolul: goulash) közeli rokonaival, a pörkölttel és a paprikással a legfontosabb parasztételek, amelyek a 19.

Magyar nyelv: A magyar nyelv az uráli nyelvcsalád tagja, azon belül a finnugor nyelvek közé tartozó ugor nyelvek egyike.

Kérdés: Mit tudunk erről: Magyar nyelv?
Válasz: A magyar nyelv az uráli nyelvcsalád tagja, azon belül a finnugor nyelvek közé tartozó ugor nyelvek egyike.

Petőfi Sándor: Petőfi Sándor (született Petrovics Sándor, Kiskőrös, 1823.

Kérdés: Mit tudunk erről: Petőfi Sándor?
Válasz: Petőfi Sándor (született Petrovics Sándor, Kiskőrös, 1823.
